UTH Visegrád Trail – Huszti György, beszámoló

Posted on 2024.05.24.

A Visegrád trail előtti hétvégi edzésemet a Vértesben futottam, célirányosan a versenyre készülve, az utolsó kis bizonytalan darabokat is helyre tettem, majd elmélkedtem azon, hogy hihetetlenül gyorsan rohan az idő, megint lezárult egy szakasz a futós „pályafutásomban”. Egy jó kis dimbes-dombos terepes tavasz. Február első napjaitól kezdve az erdő színvilágának változását végig kísérhettem onnan, amikor még a magas kopasz fák közötti ösvényeket a korhadt falevelek lepték el, ahol sokszor nagyon kellett figyelni nehogy rosszul lépjek. A télen még tágasnak gondolt ösvények mára valóságos dzsungellé váltak, ahol már a folyamatos haladás is kihívás lett a sűrű, zöld növényzet miatt.

Ez alatt a bő két és fél hónap alatt is úgy érzem ismét nagyon sokat tanultam a terepezésből, de nem eleget, hiszen ezen idő alatt minden egyes erdőbe lépés mutatott valami újat, valami mást. A felkészülés során nem szívattam magam halálra extra nehéz tereppel, de valamennyi terepes km tudatosan megtervezett útvonalakon jött össze.

Azonban a versenyekkel a tavaly tavaszi időszakkal ellentétben most nem volt szerencsém. A március eleji gánti versenyre ugyan nem is készültünk igazán, ráadásul a saját hülyeségemből az egyik kört fordított irányban futottam, ami eléggé kellemetlen volt, de becsülettel megcsináltam.

Az áprilisi VTM-re viszont tökéletesen felkészültem. Az útvonalat szinte „bemagoltam”, hogy tudjam mikor mire számíthatok, a melegre is előre készültem, a pálya szintmetszetéhez és a frissítőpontokhoz igazítottan terveztem meg a frissítést, így egy tökéletes verseny is kerekedett belőle, de csupán magammal versenyeztem eredményhirdetés híján. Ekkor picit elkenődtem, hirtelen felindulásból az UTH nevezésemet is el akartam adni, de hamar jött a csakazértis megcsinálom érzés, hiszen erre áldoztam a tavaszt. Úgyhogy tettem a dolgom, csináltam továbbra is precízen az edzéseket a hétvégi hosszú futásokon pedig a verseny útvonalát modelleztem, a nehézséget és a szintet is ennek megfelelően terveztem hétről hétre. Azonban kísértett a 2023 novemberi Firenze maraton felkészülés időszaka, amikor is 3 héttel verseny előtt jött egy vádli sérülés, majd 2 nappal verseny előtt egy felső légúti valami árnyékolta be a versenyhangulatot. Szóval most a változatosság kedvéért a verseny előtt 3 héttel egy lejtőzés közben estem el, ami borda és térd környéki sérülést okozva nehezítette a felkészülésemet. Szépen jöttem helyre, majd a verseny hetében egy könnyű edzés után másnap jelezte a belső térdszalag, hogy pihenni kéne. Ekkor átjárta a lelkemet, hogy ezen a „célversenyen” sem tudom hozni azt, ami bennem van.

A verseny előtti napon az átmozgató kocogáson sok mindent átgondoltam, szerintem nem izgultam ennyire még verseny előtt, mint most. Az éjszakám se volt a legjobb, mert a munkahelyi dolgaim is jártak a fejemben.

A versenyközpontba Ágival és Emivel indultam el Tatabányáról. Ez alapból garantálta volna a vidámságot, jókedvet az úton, de az autópályán már az első km-ek mutatták, hogy az út tartogat némi meglepetést, majd kiderült, hogy 20 km-rel előttünk baleset miatt dugó van. Úgyhogy Zsámbék felé vettük az irányt, megnyugodtunk, hogy a terveinknek megfelelően bőven időben a versenyközpontba érünk. Azzal viszont nem számoltunk, hogy Zsámbékon traktoros felvonulás lesz útzárral, amit telibe kaptunk és 40 percet álltunk egy helyben. Mivel folyamatos volt a folyadékbevitel nem úsztam meg, hogy itt kiszálljak a kocsiból könnyíteni magamon. A bokrosban viszont sikerült rosszul lépnem, úgyhogy itt a mentális erőm eléggé mélyrepülésben volt. Bár nem akartam az utasaimat lehúzni a nyomorommal, elmondásuk szerint igencsak látszott rajtam, hogy nagy a baj. 13 óra előtt pár perccel értünk a versenyközpontba, a Visegrádra induló buszokról már lemaradtunk, szerencsére Andi és Melinda segített nekünk és kocsival sikerült a rajtba jutnunk. Egyre jobban oldódtam, a kedvem is jobb lett, örömmel töltött el a közös bemelegítés és a rajt előtt nagyon kellett az ölelésed. Erre az eseményre nagyon jól felkészültünk, úgy éreztem csupán annyit kell tennem, hogy beleteszek mindent, amit megtanultam, már akkor elégedett lehetek.  

Igyekeztem előre készülni azzal, hogy a Pap-réti frissítőpontig nem jutunk vízhez, ezért másfél liter víz volt nálam, amiből egy kicsi jutott a fejemre is, mert azért nem volt hideg. Kajával és sótabival is felkészültem, bőven volt tartalék nálam. A rajt előtti banán evés nem maradt el, majd egyszer csak elindult a mezőny. Az erőviszonyokat előzetesen és a helyszínen csekkolva az első harmadban próbáltam startolni. Tudtam, hogy az első 6 km szinte csak emelkedő, ezért az elejét semmiképp se akartam elfutni, de sétálni se akartam. Az első két és fél km egész könnyű terep volt, jól lehetett haladni, elég rendesen ment a helyezkedés a mezőnyben, aztán egyszer csak sorban állás, libasoros haladás következett egy elég keskeny, meredek ösvényen és jött, ami az esőzések miatt nem volt meglepő, a dagonya. Sajnos az ekkorra beállt helyezkedés hosszú ideig nem tudott változni, mindenki igyekezett a sárban azt a helyet megtalálni, amiben valamennyire lehetett haladni. Ez még az első pár száz méteren még oké is volt, de amikor már hosszú ideje így haladtunk már konstatáltam, hogy nagyon beragadtam ebbe a bolyba, hiszen a picit bátrabbak rendesen elhúztak, amikor meg lehetett jobban haladni, már kevés ember volt lőtávolban. A frissítésemet terv szerint csináltam menet közben, majdnem egy liter vizet megittam a Pap-rétig, majd itt megálltam, mindkét kulacsomat teletöltöttem vízzel, 3 banán darabot és néhány sós kekszet ettem, majd haladtam tovább a Vörös-kő felé. Rövid szakaszon szembejövő forgalom volt, egy picit megnyugodtam a tömeget látva, hogy annyira azért mégsem ragadtam a sárban, talán nem az utolsó harmadban kell a végén keresnem magam. A Hétvályús forráshoz vezető lejtőzés a tavalyihoz képest sokkal lassabbra sikerült, a sár miatt torlódás lett megint és végig „fékezni” kellett, mert előzni szinte esélytelen volt, a sor meg nagyon lassan haladt, többen estek is itt. A lejtő alja valóságos megkönnyebbülés volt nagyon sokat kivett a combjaimból, a Vörös-kő mászás ehhez képest megváltás volt és tényleg lehet azt írnom, hogy még jól is esett, elég sok embert sikerült itt megelőzni. A hegyről lefele menet már nem volt libasor, így jobban lehetett haladni, ami már a lábaimnak is jobban esett. Noha idén a Nyergesre nem kellett felmászni, de a módosult útvonal is tartogatott nehézséget. A Skanzeni frissítőponthoz igencsak fülig érő szájjal érkeztem, úgy érzem nem is lehetett másképp, hiszen nagyon sokat adott az addig megtett út. Azt gondoltam, hogy az aszfalton hasítok, de valahogy mégsem éreztem azt a sebességet, amit reméltem. A célfotóm nem sikerült jól és nem is látszik rajta, hogy mekkora volt az öröm, hogy mindent összevetve még a nehézségek ellenére is sikerült egy jót futni. Sokat tanultam az edzéseken, de most a versenyen is volt mit tanulni. Kifutottam magam, és bár a Pap-rét után sikerült több, mint 40 helyet javítva kozmetikázni az eredményemen, az elején hibapont volt picit a helyismeret hiánya és a helyezkedés. Sebaj, ez az útvonal legközelebb, amikor jövök (akkor már talán a hosszabbra) már ismerős lesz számomra.

Ez csak egy verseny volt, és aminek a lényege az út, amin eljutottunk idáig. Azt gondolom, hogy nagyon sokat viszek magammal a következő futásokhoz. Köszönöm Gabi a felkészítést, a rajtban és a célban az ölelést, büszkén viseltem a Gizion trikót. 

Fotók: Terepfutas.hu, Gizionok

UTH Twin Peaks – Huszti György, beszámoló

Posted on 2023.06.08. Updated on 2023.06.08.

Gyuri beszámolója az utolsó a sorban, ezzel ért véget a Gizionoknál az idei UTH.
2024 folyt. köv.

Napok teltek már el, de még mindig a verseny hatása alatt vagyok. Még nem jutottam el oda se, hogy a közösségi felületeken villogjak a frissen szerzett, kivonatos élményeimmel, mert nem tudtam eldönteni még, hogy melyik részét meséljem el.

A beszámolót se tudom, hogy hol is kezdjem. Az elejéről… honnan máshonnan? Jaaa, de hol az eleje? Picit most több tartozik ehhez a versenyhez, mint amit konkrétan a versenyről lehetne írni.

Kezdhetném onnan, hogy a hétvégi hosszú futásomat szombaton nagy melegben csináltam meg valahol a Pilisben. Mert ugye a heti beszámoló most ezzel kezdődne, de nem, ez a történet nem itt kezdődött. Valamikor 2022. novemberében, mikor a SPAR maraton után kavarogtak mindenféle gondolatok a fejemben, hogy mit kezdjek a futással. Mert igen, voltak negatív és pozitív gondolatok is, de ez már lerágott csont. Ekkor kollegám enyhe nyomására ÉN, azaz én, a sártól, dagonyától, erdőtől, szikláktól magamat távoltartó, csakis épített burkolaton futó személy, mondhatni hirtelen jött ötlettől vezérelve beneveztem a Budai Trail 17 km-es távjára és az UTH 22 km-es távjára mindenféle cél nélkül. A Budait gyorsan letudtam, élveztem, fel sem fogtam, hogy mi történt velem.

Az UTH-t nem gondoltam komolyan. Eleinte. Nem egész két éve volt az első versenyem, nem tudom mostanra már két kezemen megszámolni a teljesített versenyeim számát, de szerintem egyik versenyt se vártam ennyire izgatottan, nagy izgalommal, mint a szombati 22 kili hegyi terepet.

Nem véletlenül, hiszen úgy érzem kezdő terepfutóként, hogy kellően felkészültem erre a versenyre, igyekeztem minden apró részletet a helyére rakni, hogy ne érjen meglepetés az útvonalon kívül. Szerettem volna ugyan pályabejárást tartani, de ez nem jött össze, utólag azt gondolom, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Már az első terepes edzés tetszett, nem esett nehezemre ezt követően sem terepre vinni az edzéseket, sőt még néhány feladatos edzés is lement pulzuskontrollal a Gerecsében. A 8 hetes felkészülés során 15 alkalommal edzettem terepen, összesen 270 km-t tettem a lábaimba picivel több, mint 8300 m szintemelkedéssel, ami átlagban 10 km-ként 300 m szintet jelent és futásonként átlag 18 km-t. Tudom, hogy a terep az más, mint az aszfalt és a számok, csak számok, de ez csupán érdekesség, hogy mennyire élveztem ezt a felkészülési időszakot, gyakorlatilag „terepfertőzést” kaptam.

Már a verseny előtti nap szinte teljesen kizártam a külvilágot, legfőképp a közösségi médiát, igyekeztem a versenyhez szükséges dolgokkal foglalkozni, arra koncentrálni. Az időjárást már pontosan be lehetett lőni, a ruhámat is jó előre kikészítettem. Ilyen még nem fordult elő velem. A verseny reggelén pótcselekvésként felraktam egy tyúklevest, biztos, ami biztos, legyen mit enni a hosszú hétvégén. A 17 órás rajt előtt mindenképp kellett ebédelni, de óvatosnak kellett lenni. Husileves tésztával, kis főtthússal. Ez mellé sült krumpli, gyros-os csirke husi, zöldségek, persze minden csípős és öntet nélkül. Az utolsó két napon kifejezetten ügyeltem a folyadékbevitelre és a kaja minőségre. Csak olyat vittem be, amit tudtam, hogy nem okoz gondot a szervezetemben.

Tatabányáról végül hárman mentünk, ha már ugyanarra a versenyre tartottunk együtt mentünk. A versenyközpontba időben odaértünk néhány további ismerőssel találkoztunk és kedves segítőkkel. Piszok hamar eltelt az egy óra itt, a buszhoz készültünk, mikor összefutottam Veled és Földi Zsuzsival, a rajtban még egy tatabányai Gizion szurkolóval, Ágival is találkoztunk, jól jött egy kis mentális segítség a csipet csapatnak. Már többször megtapasztaltam, hogy milyen fontos már az indulás előtti hűtés is, mégis totálisan megfeledkeztem erről, úgyhogy itt is nagyon köszönöm, hogy figyelmeztettetek, nagyon nagy segítség volt, hiszen már a buszon izzasztó meleg volt és a heringelés ezen a helyzeten csak rontott. Még a rajthoz indulás előtt egy kis műzli szelet, meg egy banán is lecsúszott a déli ebéd után már kellett valami kaja. A futásba 1 liter vízzel 1+1 mineral tabival vetettem bele magamat vizes pólóban.

A rajt előtti bemelegítést követően szinte pillanatok alatt a rajt zónában találtuk magunkat, igyekeztem valahol az első harmadban helyet találni magamnak, mert annak ellenére, hogy pár km-en csak felfele haladtunk, a torlódást, előzgetést el akartam kerülni. Persze naív voltam, mert ezen a szakaszon engem többen előztek, mint amennyit én előztem. Aztán a Pap-rét előtti lejtős szakaszon viszont sikerült előzni szép számmal. A tisztásra érve hangosan szurkoló tömeg volt. Még péntek este megbeszéltem egy pacsit valakivel, a lejtőn érkezve azonnal meg is pillantottam, de ahogy a kezemet emeltem fel, gyakorlatilag szinte mindenkivel sikerült pacsiznom, csak vele nem. Ilyen a futás, nem minden úgy alakul, ahogy eltervezzük. De nagyon jól esett a szurkolás, Gizionok mindenhol. Innentől úgy éreztem, hogy beállt a mezőny, egyre jobban széthúzódott a mezőny, kisebb helyezkedések voltak csupán egymás közt. Az első tüske előtt azért megmutatta nekem a terepfutás szépségét ez az útvonal, ugyanis számomra igencsak technikás, meredek lejtőn kellett a mélybe veretni. Nem tudtam hirtelen milyen szót használni, de ez az a fajta lejtő volt, amire azt hiszem tudatosan készültem a Gerecsében, mivel volt némi félelmem a lejtmenetekkel. Leküzdve minden félelmem, muszáj volt előzni is, mert brutálisan jól éreztem magam a meredek lejtőn és most a pulzusom se szökött az egekbe.

Az első tüskét kezdtük el mászni igencsak torlódott a mezőny. Mikor úgy éreztem, hogy eleget másztam, felnéztem és megfogalmazódott magamban egy húbaszdmeg, meg egy kicsit több is, de azt most nem írom le. A Turul melletti sirató falon edzettem erre a tüskére, de ott még ilyen gondolataim nem voltak. Felérve a csúcsra, nem hagyhattam ki a szelfit, meg egy tájképet, ki tudja mikor jövök erre legközelebb, meg nem csak az éremért másztam meg ezt a hegyet. Ezután a lejtmenet kicsit rázósabb lett, mint az előző, mert hirtelen sokan lettek, beértük a 30-as mezőnyt is. Őket könnyen előztem, de nem csak őket kellett előzgetni. Itt történt egy kis baleset is, sajnos az egyik előttem futó rálépett egy faágra, ami felpattant, én meg nem tudtam már kikerülni és ezt a jobb lábammal a bal lábamra rúgtam, telibe verve a bokacsontot. Na itt volt az első sokk, meg kellett állnom felmérni a károkat. Szerencsére nem éreztem nagynak a bajt, haladtam tovább, de picit éreztem a fájdalmat. A második tüskére már nem volt olyan nehéz feljutni, amúgy mindkét mászás nagyon jó hangulatban telt, jó érzés volt ennyi emberrel együtt szívni. A frissítőpont előtti lejtőn jött a másik sokk, görcsöt kapott a bal vádlim, amit nagyon nem tudtam hova tenni, vagy a két hosszú mászás tett be neki, vagy az elfogyasztott 7,5 dl folyadék mennyiség volt kevés. Itt most sajnos többet álltam, muszáj volt rendbe tennem valahogy az izomzatot, még sok volt hátra. Egy kis masszírozás után sikerült tovább haladni. A frissítőponton megálltam, újra töltöttem egy fél literes kulacsot, sajtot, olívát gyömöszöltem a számba, amíg kaptam egy jó nagy adag hideg vizet a testemre kannából. Nagyon jól esett ez is, meg az is, hogy a nevemen szólítottak a segítők. Aztán az egyik megkérdezte a másikat, hogy „te figyi, honnan tudod a nevét, ismered ezt a srácot?” „Nem ismerem, csak a rajtszámán ez a név van” – jött a válasz. Egy jó adag csokival tömtem meg a számat és indultam tovább, ez viszont nem volt jó ötlet, mert  nem tudtam élvezettel szopogatni a csokit, kellett használnom a számat a levegővételhez.

A frissítés után nehéz volt újra felvenni a ritmust, majd igyekeztem mindig csak az előttem lévőt kiszemelni és megelőzni. Ez ment is egy darabig, de aztán a soron következő versenyző viszont nem hagyta magát és a szélárnyékban futott legalább két km-ig. Majd 2 km-rel a cél előtt megszólított és köszönte szépen a nyulazást. Ezzel a lendülettel gyakorlatilag egymást vittük be a célba. Összetett 37. helyezést értem el a 181 indulóból, aminek nagyon örülök.

Fantasztikusan éreztem magam végig a verseny alatt, ami igencsak jó hangulatú volt. És le a kalappal a segítők előtt, mert tényleg öröm volt látni, átélni, ahogy a futóknak dolgoztak, lesték minden kívánságukat. Köszönöm a felkészítést és köszönöm, hogy hétről hétre olvastad a hegyi mesét, amit mindig nagy élvezettel írtam. És ahogy jöttek az edzések, sokszor gondoltam azt, hogy mennyire tudod, hogy mikor mire van épp szükségem  Azt hiszem jövőre is ott szeretnék lenni az UTH-n.

Ugyan elég rendesen beszippantott a terep és a terepverseny hangulat, ez nem azt jelenti, hogy innentől csak terep érdekel és csak arra gyúrnék, de azt hiszem örülhetek, hogy még változatosabbá tehetjük az edzéseimet. Húú Gabi nem is merem mondani, hogy már szemezgettem a júniusi és a júliusi terepversenyekkel is, hogy hol lehetne hétvégi hosszút futni alapjáraton.

Nagyon szép ez a hegyi mese én még szívesen mesélnék róla. Firenze meg még november vége.