UTH
UTH Szentendre Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Szentendre Trail negyedszer… 2017-ben futottam itt először, és tavaly már azt éreztem, hogy kihoztam ebből a versenyből a maximumot. 6:26 lett az időm, ezzel teljesen boldog voltam, és úgy gondoltam, nem futok több Szentendrét, max. Szentlászlót, ha egyszer összeszedem a bátorságom. Aztán az áprilisi Papp-rét Trailen, ahol bejártuk a pálya egy részét jó nagy sárban, elkapott a nosztalgia, így – némi vacillálással a Szentlászló irányában – mégis beneveztem.
A felkészülés jól ment, szorgalmasan és eseménytelenül. Szombaton a Zsámbékfutáson frissítettem a futókat délig, ami elég sűrű volt, aztán elmentem masszázsra, remélve, hogy kompenzálja a délelőtti pihenés hiányát. Este felvettük Gáborral (férj) Szentendrén a rajtszámot, és – ahogy eddig mindig – a barátnőmnél aludtunk Pomázon. Annyira rámjött a versenypara, hogy a fejem is megfájdult szombat estére. Nem éreztem késznek magam, mozgalmas volt a hét, nem pihentem eleget, pénteken este még egy 30Y koncert is befigyelt (nem ugráltam), aztán szombaton a crewkodás, jó nehéz vizesballonok és banánosládák cipelése. Éjszaka többször is felriadtam, hogy vajon mit felejtettem otthon (semmit). Reggel még mindig nem volt az igazi a kedvem, tök feszült voltam a rajtban is.
Az első 15k ennek a jegyében telt. Próbáltam tartani a pulzust, ettem-ittam mechanikusan, és nem nagyon élveztem az egészet, nem akart múlni a „mit keresek én itt” érzés. Utolért Palásti Peti, picit futottunk együtt, jó volt beszélgetni. Aztán Peti elszaladt a lejtőn (mily meglepő😊). Szerencsére eljött az Apátkúti-völgy, a kedvenc szakaszom. Jól futható, árnyas, madárcsicsergős, patakos. Na itt visszatért belém a lélek, kezdtem jól érezni magam. Addig azt hittem, hogy nem is haladok elég jól, de itt már láttam, hogy előbb beérhetek Visegrádra mint tavaly. Innentől igazából nem foglalkoztam a pulzussal. Tettem amit mindig, a futható síkabb részeket és az emelkedőket megnyomtam, amennyire tudtam, a lejtőn meg igyekeztem nem orra bukni, és minél kevésbé frusztrálódni a mellettem elrohanóktól.
Visegrádon vártak Gáborék, gyors zsákcsere, kaptam hideg mangót (meglepetés volt, és nagyon jól esett), Cserta Balázs hozott egy kis életmentő jeget. Kértem vizet a nyakamba, aztán futottam tovább. Úgy gondoltam, hogy innentől a pontokon már csak jégért és nyakonöntésért állok meg. Így is volt, a Papp-réten azért töltöttem egy kis friss vizet a kulacsomba. Előtte a magas fűben vártam a követ, amiben a négy Szentendre Trailemből kettőn sikerült elesnem. Nyugtáztam hogy megvan, és átléptem rajta. A Vörös-kő előtt meglepetésemre megint mellém lépett Peti azzal, hogy „Belőlem kettő van, tudtad?”. Kicsit eltévedt, és itt ért utol. Együtt másztuk meg a Vörös-kőt, szenvedős volt, de legalább nem csúszott a sártól mint 1,5 hónapja a Papp-rét Trailen.
Utána Peti elhúzott a lejtőn, én valahogy leküzdöttem magam rajta, és megmásztam a második tüskét. Ott valahol még egyszer találkoztunk, mert állítólag elfutottam mellette a hegy aljában, de észre sem vettem, aztán persze megint ott hagyott. Nagyon örültem a Skanzennek, a lejtő után a biztonságos aszfaltnak, szárnyakat is kaptam tőle, és az utolsó 7 km-t olyan gyorsan sikerült behúznom, hogy Gáborék lemaradtak a befutómról (6:30-ra becsült a rendszer és 6:16 alatt beértem).
Ennyi a történet, nagyon megleptem magam, mert nem hittem volna, hogy sikerül még 10 percet faragni a tavalyi időmből. Köszönöm Gabi, hogy hozzásegítettél ehhez! Azért most már tényleg azt hiszem, hogy ez volt az utolsó. 😊
UTH Szentlászló Trail – Sebestyén Kinga, beszámoló
Próbálom a szokás szerint leírni szakaszról-szakaszra mi történt az UTH Szentlászló Trail 84 km-ében, de folyton elakadok. A gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább csak képek vannak meg. Valahogy nehezemre esik csak úgy leírni a szokásos dolgokat: itt egy gél, ott egy kis kóla, futok, gyaloglog, majdnem félrenyelem a sótabit. Valahogy nem jó objektíven ragaszkodnom a tényekhez, inkább az érzesek amiket le akarok írni:
– amikor a versenyközpontból a sötét, kihalt utcákon közeledtem a rajt felé,
– a rajtzóna végén Gabi újjongása,
– én be vagyok sózva, pedig előtte nem is izgultam ennyire,
– a meglepetés, hogy Lupus csekkoltat be,
– csendes várakozás a rajtra,
– ahogy meglódulunk és a macskaköveken billegek,
– ahogy magunk mögött hagyjuk az utcalámpákat és hátranézve látom a mezőny másik fele lámpáinak fényét,
– a bodza illat a levegőben,
– a Sikárosi-rétnél a napfelkelte és
– Dobogókőnél a rubin napkorong az égen és a madárcsicsergés koncert,
– Dömösön előtt még egy extra patakátkelés, benéztük az utat,
– gyomorforgás a Vadállóköveknél és a türelem, hogy hasson a só,
– a párafoltok a Prédikálószéken,
– Lepencén Gizionfőnéni segít, ahogy továbblök észreveszem, hogy fogszabályzóval nem kompatibilis kenyérserclit sikerült felmarkolnom,
– a menta illat a Spartakusz-ösvény elején,
– a crew döbbent arca, ahogy Emma lányom a Pilisszentlászlói ponton tölti nekem a vizet, Orsi a kólát és nem értik miért ez a kivételezés,
– a krumplipüré egy nagyon-nagyon jó ötlet volt,
– az Apát-kúti-völgyben mindig ennyi patakátkelés volt?
– Gizionok Visegrádon és még egy nem túl fotogén fénykép,
– a megkönnyebülés hogy végre elértem a Pap-rétet, Elm ad jeget, Géza rendezi a kulacsaimat,
– Hétvályús-forrástól lassú, de folyamatos felfelé,
– meglepetés a Vörös-kő alatt szurkoló családom,
– a felszakadt „na végre”, hogy megvan a Nyerges-hegy is,
– a riadalom, ahogy lefelé elkezdek durván szédülni,
– a francba, enni kéne…
– skanzeni ponton újra a családom, Kristóf szalad elém,
– túl hosszú és túl forró szentendrei utak,
– a főtérre befordulni és hagyni hogy átjárjon a szurkolók hangja,
– hm, Kristóf most se akar befutni velem a célba,
– öröm, hogy jól sikerült, 12:27:53,
– végre célbaértem az UTH-n!
– egy biztos, soha többet…
– kis csalódottság: a piros85-ben is ennyi szint van, mégis jobban futható, hogy a fenébe?
– és másnap egész jól mozgok, izomláz sincs
– a munkahelyemen nem sokat mesélek, látom a szemükben hogy ez felfoghatatlan táv…
UTH, Visegrád Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló
A tavalyi verseny után, mindenképp szerettem volna idén is részt venni rajta, és mivel még kedvezményezett is voltam, szerettem volna minél jobban felkészülni az idei versenyre. Egy évem volt rá, ahol szerencsére egy kisebb sérülést és pár óvodából hazahozott náthán kívül semmi nem akadályozott. A felkészülés felénél még egy edzésmódszer váltás is történt, ami még jobb hatással volt az edzésekre és rám is. Futottam, több 30-as távot és már bemerészkedtünk a maratoni táv közelébe is. Ezek után nem is lehetett kérdés, hogy a cél a tavalyi idő megjavítása, és csak az volt kérdés, mennyit sikerül faragni belőle.
Ahogy közeledett a verseny a formaidőzítés is jónak tűnt, így bizakodva vártam a rajtban az indulást. Előtte egy közös bemelegítés a többi Gizionnal szigorúan edzői vezetéssel, és mehettünk is a rajtba. Itt még pár jótanács Gabitól, és el is indultam a mezőnnyel.
A tavalyi évről voltak emlékeim az útvonalról, de arra nem emlékeztem, hogy mennyi emelkedő van benne már itt az elején. Próbáltam most arra törekedni, hogy ne fussam el az elejét, de azért haladjak is a mezőnnyel. A pulzust itt most elengedtem, mert az már itt a tartományon kívül volt, és valamiért meg is zavarodott az órám, mert hirtelen semmi értéket nem mutatott, pedig én már a fülemben éreztem a szívdobogást felfelé menet. A kezdeti emelkedőket legyűrve az óra is újra működésbe jött, így a megadott tempóra beállva érkeztem az első frissítőpontig, szorosan egy másik futóval, akinek annyira jólesett a sebességem, hogy teljesen rám akaszkodva húzatta be magát a pontig. Itt gyors kulacstöltés és pár gerezd almával a kézben haladtam is tovább.
Ezen szakaszon nagyon összeszedettnek éreztem magam, és reméltem nem járok úgy, mint a tavalyi évben az utolsó kilométereken. A hosszú lejtő után következett az első hírhedt emelkedő, ahol több helyen csak kézzel-lábbal lehet felfelé haladni. Ez az a rész, ami már tavaly is, és idén is igazán ki vett belőlem. Sok helyen kell magasra lépni, ami az én magasságomnak nem igazán fekszik, jobb lenne jövőre hosszabb lábakat szerezni. A tetejére érve próbáltam minél gyorsabban futásra váltani, mert tudtam lejtős szakasz jön, amit minél jobban meg akartam futni, és időt behozni. A váltás annyira gyorsan nem sikerült, mert muszáj volt levegőhöz jutnom, de amint jobb lett a helyzet már robogtam is lefelé, amennyire a terep engedte, és fejben már a következő meredek szakaszra próbáltam erőt gyűjteni. Szerencsére, annak ellenére hogy ez is meredek, sima ösvény vezet fel rá, amit sokkal könnyebben le tudok gyűrni. Tőlem nem jellemző módon ezen a két emelkedőn sikerült pár futót megelőzni, akik utána is végig mögöttem maradtak. Innentől már tudtam, hogy egy frissítőpont és visszacsorgás a célig, viszont a nehezén már túl vagyok.
A frissítőponton újabb kulacstöltés majd sietve tovább haladtam, miközben pár almafalatot elrágtam. Közben felidéztem a rajtban kapott tanácsokat is, hogy aki előttem van fussak rá és előzzem meg, és mindig csak a következőre koncentráljak. A pulzust itt már teljesen elengedtem sőt gyorsan meg is szabadultam a pánttól, mert kényelmetlenül szorított és csak zavart. Sikerült is így beérnem még pár futót, és ha nem állok meg inni, ami után kicsit felkavarodott bennem minden, még egy versenyzőt könnyedén megelőztem volna. A patakpartról egy éles bal kanyart követően már tudtam pár száz méter és célban vagyok. Itt mindig jól esik a bíztatás és a taps, és plusz erőt ad az utolsó méterekre is, hogy úgy érjek be, mintha most indultam volna. Ráfordultam a célra, és befutottam, ahol még egy váratlan ismerős is fogadott. Utolsó csipogás, befutóérem átvétel és a jóleső hidegvizes törülköző után Gabi várt, egy “Hááát mi történt Gábor?” kérdéssel.
Az történt, hogy a 3:54:28-as időm végül másfél perccel rosszabb, mint tavaly, de legalább maradtam a 121. a mezőnyben. Így a várva várt javítás idén elmaradt. Egy másik ismerősöm másnap megkérdezte, hogy nem vagyok-e csalódott, hogy egy év edzés után nem sikerült javítanom. Ha az időt és a helyezést nézzük, akkor még az is lehetnék. De a tavalyi versenyem az utolsó frissítőpontnál gyakorlatilag véget ért és utána a séta-futás-séta-séta-kocogás-séta-… váltogatta egymást, miközben sorban mentek el mellettem a többiek, és azt hittem az a patak a végtelenbe visz, nem pedig a célhoz. Idén ezt a szakaszt, ha nem is gyorsan de futva sikerült teljesíteni, ahol én előztem másokat, és már nem is olyan hosszú az a patakpart. A frissítésem jól működött, semmiben nem szenvedtem hiányt, a holtpontok elkerültek, a motivációm végig magasan volt, és az itt egymás között sokat emlegetett 100 forintból sem kellett költekeznem. Sok mindent már rutinból csináltam, és az egész olyan gyorsan eltelt. Ezekhez viszont elengedhetetlen volt ez az egy év, az edzések a 30-as távok főleg terepen. Ezek után jövőre is biztosan ott fogok állni a rajtban, mert lesz egy újabb évem készülni, és hát Gabi ígért egy 3 óra 30 perces időt…
baratrunning.com 