A legek legjén – Göteborgsvarvet 2015

Posted on Updated on

Réffy Balázs beszámolója 11038078_923192491057125_8052189620778410879_n

Tavasszal kisüt a kisüt a nap, és ezek előrajzanak. Ha nem történik semmi, akkor is. Ha meg van valami esemény, akkor az hab a tortán. Kijönnek csapatostul, mászkálnak, futnak, vagy nézik a futókat. Ücsörögnek, hunyorognak, békésen bámulnak ki a fejükből. Heja, heja, finoman ordibálgatnak is. Semmi különös; mindössze a világ legnagyobb félmaraton versenye. Nem az a lényeg. Ott kell lenni persze, de elsősorban legyen nap, sör és fagyi; ezek sokkal fontosabbak. Ja, el is felejtettem a napot, vagy mondtam már?

A nevezés tél derekán lezárult, elvileg 65 000 ember jelentkezett, nekem a 70008-as rajtszám jutott. Ennyi emberrel jó kis tömörülés lesz, előtte, utána, közben, gondoltam. De Dorcsi szerint a svédek tudják, mit csinálnak, megszerveznek mindent szépen. Úgy is lett.

Johan, Dorcsi kollégája volt lelkes helyi segítőnk. Csütörtök délután beültetett az X6-os BMW-be, és kimentünk jó előre a versenyközpontba a rajtszámokat átvenni. Ragaszkodott ahhoz is, hogy körbevigyen a verseny útvonalán. Ő már vagy tízszer futott itt, minden szakaszról minden fontosat elmesélt. Feltétlenül látnunk kellett az egészet, hol vannak a nagyon szűk, hol az emelkedős részek. A bejárás a délutáni dugóban autóval is majdnem másfél óráig tartott. Rendes dolog volt Johantól, aki ráadásul valami makacs betegségből kifolyólag az idei versenyt nyomatékos orvosi tanácsra kihagyta. Szikár, alacsony, pörgős fickó, nálam egy tízessel fiatalabb, nem mertem megkérdezni, mennyit fut 21 kilométeren…

Péntek délelőtt megvolt a jótékony átmozgató 20 perces. A szállodától Johanék házáig, szigorúan az öbölparton, meg vissza. Nem tűnik bonyolult útvonalnak, mégis eltévedtem. Mélyen benyúló alöblök, hidacskák, nekem ennyi elég. Tanúm van rá, hogy egyszer körbejártam a kölni dómot, és eközben is el tudtam tévedni. Szóval így a futás is félórásra nyúlt. Borult az ég, szemerkélt, akkora szél és olyan hideg volt, hogy különös tekintettel a tengerpartra, meg a két hosszú hídra, már azt latolgattam, hogy mind a két aláöltözetet; a pirosat és a fehéret is fel kell majd a trikó alá vennem.

A hatalmas létszámot valahogy kezelni kellett, így a szervezők 25 rajtzónára osztották a mezőnyt. Azok, akik korábban itt vagy más svéd versenyen már regisztráltak valami eredményt, azokat ennek megfelelően sorolták be. Gyorsak előre, kevésbé gyorsak hátra, regisztrált idővel nem rendelkező újoncok és leglassabbak a legvégére. Én ennek megfelelően a 23. csoportból rajtoltam, 15.45-kor. Ez nyilván nem a legszerencsésebb, de előre nem lehetett tudni, pontosan mire készüljek. Úgy okoskodtam, hogy az egy hónappal ezelőtti Vivicittán elért 1:44:44-es egyéni és céges csúcsot jó lenne itt megjavítani, de még jobb lenne kiélvezni a Göteborgsvarvet minden percét, ahogy Gabi tanácsolta. Azt azért elhatároztam, hogy nem adom fel egykönnyen a rekorddöntést, meg fogok küzdeni érte. Kör modig! – azaz bátor futást –, ezt is Gabi küldte. És kapaszkodónak ott volt nálam minden, ami a Gizion és a cégescsapatból érkezett, sok vállveregetés, szurkolás, és a legeslegjobb szimbiózis.

A délutáni rajt következtében reggel nem kellett kapkodni, de azért izgultunk, hogy érünk oda. Fölférünk-e a buszra, meg lehet-e majd a helyszínen mozdulni? Felfértünk. Nem volt nagyobb közönség, mint szombaton délelőttönként a hetes buszon. Fél óra a versenyközpontig, mindenki oda tart, addig is utastársak, futócuccok, szettek méregetése, fitymálás, irigykedés. A végállomáson aztán már hömpölyögött a nép, nagyon sok ember. Futók sűrűn, amíg a szem ellát. Ja, és gyönyörű napos idő, 13 fok, közepes szél, a svédek ezt is megszervezték. Elég lesz a technikai póló, semmi nem kell alá.

11295584_923192594390448_3209386363794096342_n

Előremásztunk oda, ahol a legjobbak sorakoztak, és megvártuk az első rajtot, egy óra múlva meg az első befutókat. Érkezett Richard Mengich barátom, és a többi kenyai, eritreai. Eritrea az eritreaiaké, mondogattam magamban, aztán tizenkettediknek beért az első európai, egyben svéd fickó. Lelkesen zúgott a tribün. És jött a többi villámember, potty-potty egyre sűrűbben. Ekkor még mindig szűk két óra volt az én rajtomig. Fahéjas csiga, banán, pisi, víz, pisi. Futottam öt percet, aztán beálltam a 23-as számú falanxba. Rajtszelfi, bátorító sms-ek, szétszedem a világot, ez a legjobb az egészben. Na, mikor indulunk. Most. Hopp, Dorcsi jó helyett fogott, első métereimről is készült fotó. Sűrűn voltunk, komótosan kezdtünk, az első kilométer éppen 5:20-on belül. És innen megindítottam a nagy előrenyomulást, állandó kitörésekkel, cikázással, húszméteres sprintekkel, olykor satufékkel. Egész más volt, mint a Vivicitta. Ott a gyors futók húztak maguk után, és a táv második felében el is hagyogattak szépen. Itt meg bámm-bámm-bá-bámm-bá-bá-bá-bámm-bámm ezeket mind lehagytam, végig-végig, túlzás nélkül sokezrével. Szűk volt a pálya, de haladtam egészen a hídig. Ide gyakorlatilag egy meredek ösvény vezetett fel. Volt, aki már itt sétálni kezdett, szóval bedugultam, jól. A hídon is csak két sáv volt a futóknak fenntartva, a végén pedig megint hosszú ösvény; így szó sem lehetett arról, hogy szépen futom 4:50-es kilométereimet, ahogy amúgy erőm, úgy éreztem végig, engedte volna. Nem baj, állva halunk meg, küzdöttem, előzgettem továbbra is. A Runkeeper szerint elég jó átlagot tartottam, de ebben nem lehet megbízni, a teló mindig valamivel optimistábban mér, mint a szigorú csipecske.

A nézők. A pálya teljes hosszában, rengetegen. Állnak a nagyfaterék, néznek békésen. Családok kisgyerekkel, kisgyerek tartja a mancsát pacsiért. Kiosztottam vagy harmincat. Minden talpalatnyi zöldön ülnek, esznek, isznak, grillsütőkön sütögetnek. Kevésbé sportos fiatalok, strandszékeken, sörrel. Mire én odaértem, már nem voltak szomjasak, kicsit fáradtan bőgicséltek. Mindenféle zenekarok nyomják a bluest, vagy csak dobol egy dobos vagy döböl sok döbös, de sokkal több, mint Budapesten. És akkor valamelyik marha át akart kelni a pályán, és az orrom előtt keresztbetolta a parasztbiciklit, hogy szabályosan felakadtam rajta. De valamit meg kellett sejtsen abból, mi a magyarok istene, mert fennhangon igen csúnya szavakkal átkoztam el. Ezt meg kellett ismételnem párszor, amikor gyalogosok csinálták ugyanezt, mint például azok a benga állat fickók, hárman, 12 kilométernél, akik nem tudom, hova tették az eszüket.

11391127_923192674390440_3058401235956101201_nFogyott a táv, elértük a másik hidat, itt is nagyon kevés volt a hely, de a bal oldalon, a szalag mellett aránylag hatékonyan surrantam előre. Elméletileg jobbra tarts van, mint az autópályán, és ez nyomokban  működik is. Ha nem, akkor jön a bakugrás, vagy az, hogy finoman megérinted az előtted futó könyökét, és akkor gond nélkül kitér. Tizenhat kilométernél beütött a krach, iszonyúan elkezdett szúrni az oldalam. Be kellett lassítanom 6 perc körüli tempóra, szuszogtam, amilyen mélyen csak tudtam, de ráment egy kilométer, míg a fájás kiállt. És jött az utolsó szakasz, benne három kilométer hosszú emelkedő. Meglepetésemre szinte meg se kottyant. Nyilván fáradtam, meg valami kaja nagyon jól jött volna, de a tempó valahonnan megmaradt. Sok volt amúgy a frissítőpont, de csak vízzel meg rondasárga energiaitallal. Banán semmi, én se vittem. A szúrás, cikk-cakkfutás, 240 méter szint ellenére is csúcsközelben lettem volna, viszont a legvégén, derült égből villámcsapás; seggriadó, seggtorlasz, minden elszállt. Valahogy belefutottam, úgy tűnt, hirtelen vagy ötszáz nőbe, meg egy igen hosszú és három méternél nem szélesebb gyalogos felüljáróba. A seggek, akarom mondani, a lányok jobbára sétáltak, vagy valami 7-es tempóban araszoltak, a felüljáró meg köszönte szépen, de nem tehetett az egészről. Leginkább fejben fáradtam el, sőt végül le is fagytam, amikor jött még egy erdős szakasz, rövid, meredek dimbekkel dombokkal, és azt vettem észre, hogy nem tudom felmérni és összerakni, hogy pontosan mennyi lesz még, és mennyi kakaó maradt bennem. És ekkor vált világossá, hogy kicsúszok az 1:45-ből. Ezt tehát elengedtem, vártam a stadiont, ami viszont életem élménye volt. Azt a szűk fél kört a rekortánon, a zsúfolt lelátó előtt sose felejtem el. Atomsprint, repülés, befutó. 1:45:56. Összesített 9 992. hely (felső tízezer) 54 621-ből, elsőre, ilyen körülmények között maximális elégedettség. Johan szerint ez aránylag lassú pálya, sok a kanyar (megszámoltam, 55, a Vivicittán, otthon ennek a fele), és nem kevés a szint; így itt sose futottak még egy órán belül.

Este végül megnéztem az ő eredményeit is évekre visszamenőleg: összes ideje 1:47-en felül. Mekkora menő vagyok. Aztán másnap jött a hír: Keszthelyen 1:44:04-el új céges rekord született. Hát, igen. Az egész csak hülyéskedés persze. Van a futás és vannak idők. Az első fontos, a másik nem.

Azt még nem mondtam, hogy az egészet Dorcsi találta ki és szervezte meg. Trükkös csalinak szánta. Hogy ne legyek már Mrs. Columbo, és annyi év után végre bemutathasson svéd kollégáinak. Köszi, a csali nagyon finom, a Göteborgsvarvet pedig életem meghatározó élménye volt.

GöteborgA győztessel:-)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s