A “hogyan kezdődött” részhez érdemes idemásolnom egy kisebb szösszenetet Carlostól

“Európa fölé magasodik a „Fehér-hegy”, mely évszázadok óta ejt bámulatba megannyi hegymászót, kirándulót és sportolót. Chamonix utcáin mindenki az ég felé szegezi a fejét és a Bossons-gleccser narancssárgára színeződő jegét, s a fölötte magasodó négyezreseket csodálja. Nagy a sürgölődés, nagy az izgalom. Csupa különös ember, kemény tekintetek, furcsa öltözetek. Százféle nyelv egyvelege tölti be a légkört. Hamarosan rajtol Európa legnehezebb terepfutóversenye, a The North Face Ultra-Trail du Mont Blanc.”

2015 pedig így nézett ki

Idén nem a TDS volt a terv. Nem az az útvonal amit annyira szerettem volna, nem a “nagy klasszikus”. Nincs mítosz, nincsenek tradíciók. Sokaknak nem, de nekem fontos a körítés.

UTMB-re nem lehet csak úgy menni, pont is kell meg nem árt “magas hegyek között hol a tenger hupikék” között is mocorogni. CCC-ben gondolkoztam.  “Kényelmes” comeback és ráadásul megnézem a pálya második felét.

Mikor láttam,hogy milyen gyorsan és milyen mértékben telnek be a helyek elkenődtem. Biztos, hogy sorsolás lesz. Ha nem vagyok szerencsés plusz egy év és még az sem biztos. És akkor még mindig a CCC-nél tartunk. Nem jó ez így, hisztis és türelmetlen vagyok. Matekolok,hogy mi legyen. A TDS-en nagyon lassan kelnek el a helyek…végül benevezek. Nincs izgulás, nincs sorsolás “csak” menni kell. Idén…

Kell egy terv. Nem szeretnék hoppon maradni, nem szeretnék felkészületlenül rajthoz állni. Nem fér bele egy baki sem mert rögtön bukta.

119km 7250 méter szintkülönbség 33 óra.

Az official oldalon ezt írják a Difficult után:

Unclearly marked paths ; very long ascents and descents ; exposed passages secured with a rope ; use of hands necessary to balance oneself ; remote itinerary ;  altitude 2700m ; few refreshment points    Elementary experience of the mountains : capable of being autonomous for 5 or 6 hours ; the knowhow for confronting difficult conditions (rain, wind, cold (< 0°C), snow) day and night

Első lépés szállás, utazás. Ha nem foglalsz időben marad a camping…na azt mégegyszer nem. Az “időben foglalást” a januári sorsolás utáni egy-két nap jelenti.

Szerencsére sikerül mindent időben elrendezni, Lupusékkal megyünk, hibátlan, jobb nem is lehetne.

Második lépés, felkészülés. Ha a “nem akarok semmit elszúrni” vonalat akarom követni akkor kell egy szaki aki megmondja,hogy mikor mit és hogyan csináljak. Szép dolog,hogy az ember a saját feje után szaladgál mint pók a falon, de az nem mindig hasznos. Sokat nem tipródtam a dolgon Gabinál kötöttem ki, Gizion lettem. Volt bennem egy kis félsz,hogy elvállal-e, de szerencsére túlreagáltam a dolgot. Márciusban kezdtük el az együttműködést. Eddig mindig csak akkor futottam, ha volt hozzá kedvem.Volt időszak amikor sokáig nem volt. Most kicsit felfordult a világ. Megvan a program meg kell csinálni, referálni kell. Csinálom, csinálom, hajtok a dícsérő szavakra, gyorsan repül az idő. Vannak sikerek, félsikerek de azért haladunk. Gabi nélkül nem ment volna. Pont. Gabi50+Peti50=TDS100 (szerk: hah!)

Köszönöm!!!

Chamonix a terepfutók mekkája. A verseny pedig a terepfutás “turdöfransza”.

Az a hely ahol a pénztáros kislány is UTMB-s pólóban feszít egész héten.A hely ahol köszönnek neked, pacsiznak veled, buzdítanak még a verseny előtt, majd gratulálnak a boltban, utcán a verseny után mikor meglátják a csuklódon a karszalagot, mellényt. Az a hely ahol verekedned kell egy-egy jobb helyért, hogy testközelből lásd elrobogni a mezőnyt. Más, de szerethető világ. 😉

A rajtszámfelvétel gördülékenyen zajlik, vannak bérsorbanállóink így a nagy részét kihagyjuk.

Felszerelés check. Öt dolgot kell bemutatnom. Túlélő fólia, telefon, lámpák tartalék elemekkel, dzseki, “adhesive elastic band enable making a bandage or a strapping (mini 100cm x 6 cm)” Ez nálam fáslit jelent, náluk nem. Hosszas magyarázkodás után végül megkapom a pipát de innen az első utam egy gyógyszertárba vezet ahol veszek UTMB logóval ellátott “fáslit”.

Szerda race day

Kettőt tizenötkor ébresztő. Kell ez nekem?

Előző este összepakoltam mindent de a para bennem van, hogy véletlenül nem maradt-e ki valami.

Courmayeur-ben mindenki a csarnok előteréében gubbaszt. A szerencséseknek még jutott hely a fal mellett a földön, így legalább van minek nekitámaszkodni. Még másfél óra a rajtig…sok. Kint kb 8-9 fok. Jó lenne időben beállni a rajtba, de nem akarok beöltözni, ahogy elindulunk úgyis meleg lesz. Viszont, ha nem jól helyezkedek, akkor az első és második ponton tuti beragadok. Végül bő öt perccel a rajt előtt érünk oda. Előreverekedni esélytelen, így egy- két spori rosszalló tekintetétől övezve,egy portugál kollégát követve átmászok a kordonon és rögtön a tizedik sorban találom magam. A gyerekszobám megköveteli, hogy kicsit azért lesüssem a szemem.

“Indulni kell megint…nem lóghat a láb…”

Mindenki kiabál, kezek a magasban. Én inkább csendben bambulok magam elé. Innen nincs visszaút. Megtetettem, amit tudtam (szerk: lóóóóógtál sokat!), meglátjuk,hogy mire lesz elég. Dübörög a Karib-tenger kalózai, aztán egyszer csak megindulunk. Végre! 5 éve várom! Sodor a tömeg, de igyekszem visszafogni magam. Nagyon sokan mennek el mellettem. Ez az elsõ emelkedõn vissza is üt nekik, sorra hagyom el a virgoncokat. Ettõl függetlenül még mindig sokan mennek el mellettem. Hóóó! Nem akarom, nem szabad elkapkodni.

Az első ponton Boszival akadok össze, jó ismerős arcot látni. Visz a tömeg, hamar a  Combal tó (15,2km 1329m D+)-nál vagyok. Etetés, itatás. Próbálom minimalizálni a ponton töltött időt. Nem egyszerű, mert sokan vannak, mindenki egyszerre éhes, szomjas. Vérremenő küzdelmet folytatok az almás sütiért (almás sütiért bárhol, bármikor, bármit). Ellenfelem csekély ellenállást mutatott, hamar feladta  így sütimámorban indultam neki a következő huplinak.

Kígyózott a színes embertenger fölfelé, még mindenki vidám, boldog, fényképezkednek, videóznak. Nem baj, nemsokára nem így lesz! 😉

A hegytetőről meglepően kényelmes úton és meglepően sokat gurulunk lefelé. Majd egy óra folyamatos futás után annyira beleéltem magam a leejtőzésbe,hogy személyes sértésnek vettem a következő hegymenetet. A nap egyre jobban tűz, a vizem egyre gyorsabban fogy. Nem baj, az Alpokban vagyunk, itt minden sarkon csörgedezik egy hegyi patakocska, vagy bármi. Kivéve most. Hegy van, meleg van, tehenek vannak, patak vagy bármi nincs. Ha véletlenül van, akkor tartozik hozzá egy tehén is. Ha csak inna belőle, nem zavarna. De mivel benne áll inkább passzolok. (szerk: vagy ultrás vagy, vagy finnyás.)

Nemsokára odaérek a St-Bernard hágóhoz (35,9km 2602m D+). Videóról, fényképről már ismerős a környék. Élőben azért jobb…

A ponton Reni és Csanya vár,jó látni őket. Meglepő módon 4. vagyok.;-)

Végre van víz! Egy bánatom van csak,hogy az itató hordót a kertibudik árnyékában helyezték el… (szerk: a tehén mennyivel jobb lett volna, ugye!)

Találkozom Balázssal, Bourg SaInt-Maurice-ig( 50,7km 2649m D+) kerülgetjük egymást, majd az aszfaltra együtt érünk le. Konstatáljuk,hogy rohadt meleg van és majdhogynem pattintunk egy kis Törleyt,hogy végre leértünk a hegyről.

Nagy etetőpont, nagy nyüzsi. Nem tetszik, hogy alig találunk helyet, nem tetszik, hogy billeg a pad, nem tetszik, hogy rossz izű az iso. Kezdődik a hiszti, ezt is megértük. (szerk.Oh, The Big Drama Queen). A pontról csak a kötelező felszerelés check után lehet kijönni. Minden rendben, csak nem esik jól, hogy a telefont kétszer szedetik velem elő. Morcos vagyok, mennék már, Csanya nyugtat,leülök a földre és belegózom a motyót a zsákba.

Nekiveselkedek “A NAGY” hegy(ek)nek. Meleg van nagyon, 11 km-en 2000m D+,majd 4km lefelé. 5óra alatt érek át. Nem szeretnék róla beszélni.

A túloldalon  Cormet de Roseland-nál (66,6km 4588m D+) Reni és Lupusék várnak. A lagzis sátorban hiába bizonygatom, hogy ne keressék a a rajtszámmal ellátott zacskómat amiben előre lehetett küldeni cuccot, mert nincs, nem küldtem előre semmit. Nem kell még egy indok a megállásra. Sokan piknikeznek a ponton. Nem akarom már most elengedni a nehezen összeszedett perceket. Leves, kóla, keksz és már megyek is tovább. Útközben falatozgatok, lassan megy le a nap, készülök az éjszakára. Abban bíztam,hogy a napot legközelebb már csak Chamonix-ban látom. Nem így lett. 😉

Nem akartam túlbonyolítani az éjszakát. Felvettem a hosszú felsőmet és az volt a terv, hogy ha melegem lesz feltűröm az ujját és lehúzom a zipzárt. Ha fázom lehúzom az ujját és felhúzom a zipzárt. Ha más elemet is bevonok a projectbe, összezavarodom és az most nem lenne okos dolog. A tervem működött, így nem álltam be az út szélén rendszeresen öltözők, vetkőzők népes táborába. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, de azért van egy határ. Közben jó volt visszanézni a Roseland előtti hegyre… Csinos fényfüzér ereszkedett lefelé ott, ahol pár órája jártam. Az ilyeneket azért megjegyzi az ember.

Az ereszkedés a következő pontra (La Gitte 74,5km 4861m D+) , nagyon vagány volt. Éppen egyedül voltam, se előttem se mögöttem senki. Gurulok lefelé, szikla bal oldalról, hegyi mentő jobbról, szikla balról, szalag jobbról, megint egy hegyiember jobbról. El nem tudtam képzelni,hogy mire fel  ez a nagy csinnadratta. Egészen addig még nem világítottam le jobbra. Vagyis nem teljesen le, mert nem láttam az alját csak nagyon messziről hallotam a patakot “csobogni”. Félelmetesen gyönyörű volt.

A pont utáni emelkedő tetejéről (Col est de la Gitte) a távolban feltűnt egy nagy fehér sátor és lehetett hallani,hogy valaki nagyon sok mindent kiabál, nagyon franciául. Nem tűnt elérhetetlennek egészen addig, amíg nem küldtek fel mindenkit jobbra egy “siratófalra” by Spero. A szemem előtt lebegő kép, hogy sós levesre emlékeztető löttyöt szürcsölgetek a sátor árnyékában így hamar szertefoszlott. Helyette elgázoltam egy tehenet, aki éppen az út közepén agonizált. Betétlap…

Innentől a nagyon meredek részekkel gondban vagyok. Lehet kicsit megfáztam még a hét elején, lehet az izomerő is kevés, gyakran megállok kicsit lihegni. Nem esik jól, mikor sorban mennek el mellettem, vagy mikor félre kell állni,hogy ne daráljanak be…

A Col de Joly (85,3km 5701m D+) szerencsére nem volt vendégmarasztaló hely. Sós izé, és egy szárnyaszegett “Allé Peter” kíséretében távoztam. Meg különben sem szabad álldogálni, mert egy pillanat alatt nagyon hideg tud lenni…

Le Contamines-ig (95,2km 5774m D+) morcos lettem. Nem tetszett semmi.

Köves volt, lapos volt, hiszti volt. Éreztem, hogy valami nem stimmel a jobb talpamon. Nem szoktam vízhólyaggal babrálni útközben. Ezt most sem tettem volna, de Reni és Csanya unszolására szakikra bíztam a dolgot. Kicsit nehéz volt elmagyarázni,hogy mit is szeretnék. Az angolt nem akarták megérteni, franciául egy szó van amit üzembiztosan tudok, ez a croissant, de ennek itt most sok hasznát nem veszem. Mutogatok a jobb lábamra, tapogatják a bokám,mondom,hogy kicsit lejjebb de sajnos kanyart nem tudok mutatni,hogy barátunk nézzen már alá is. Mérgesen és tanácstalanul annyit tudok kinyögni, hogy water bubble! Barátunk feje fölött megjelenik egy kis villanykörte majd úgy néz rám,hogy “Te hülye! Miért nem ezzel kezdted?”

Elővesz egy akkora tűt ami szerintem lovakhoz van rendszeresítve, csattan a gumikesztyű, valamit morog (utólag megfejtettem,azt mondta fájni fog) és nekiesik. A művelet végén elactivityzte, hogy csak az egyiket tudja leragasztani, mert a másik rossz helyen van, úgyhogy barátkozzak meg a gondolattal, hogy egy kicsit kellemetlen lesz. Érdekes volt egyébként az eü sátor. A tábori ágyakon nyakig betakarva feküdtek a sporik. Az ágyak végére felírták a rajtszámukat és, hogy mikor takargatták be őket…

Visszavettem a koszos zoknit, búcsút intettem újdonsült barátaimnak és megpróbáltam legalább addig nem vicsorogni, amíg látnak. Nagyon rossz volt, égett a talpam, alig bírtam ráállni. Szerencsére a befektetett energia megtérült, pár km múlva már nem is éreztem. Reni utamra enged, legközelebb a célban találkozunk.

A Le Contamines-ből kivezető út nagyon meglepett. Széles, autóval is járható, de ellenben olyan meredek… (szerk: és már tehén sem volt? Eh, semmi nem a régi:-))

Lihegek, fújtatok, mindegy, már csak a Col de Tricot (102,7km 6937m D+) van hátra. Ott álltam bambán, néztem a tetején a lámpákat…nem kellett volna. 7km-en 1200m szint nagy szívás…

Lefelé menni még jobb! Magic! Bár ugye tudjuk, hogy lefelé a sz@r is gurul.  Útközben összeszedek egy lámpát. Mindenkitől, akit mellőzök lefelé kérdezem, hogy nem hiányzik-e véletlenül valakinek. Belegondolni is rossz, hogy valaki végigszívja ezt az egészet, elhagyja a lámpáját, a végén esetleg kipakoltatják…nincs meg a kötelező cucc…ott a buszmegálló barátom lehet hazaballagni…

De meglett a gazdája, így nyugodt szívvel gurultam tovább.

Még egy kisebb felfelé, minden mindegy alapon. Bellevue (106,2km 7072m D+) aztán már tényleg lehet gurulni.

Les Houches-ban Gézáék várnak, jól esik, hogy gondoltak rám. Már csak 8km. Hullámzik folyamatosan, de azért komótosan gurulok. Chamonixba beérve, ahogy a nagy könyvben meg van írva, cikáznak a gondolataim. 2009 óta várok arra, hogy itt futhassak…emlékszem 6 évvel ezelőtt mennyire el voltam kenődve…mennyi minden történt azóta…

Megtettem mindent amit tudtam, nem így szerettem volna, de most ennyire futotta. Megnyugtat,hogy azért nem akarok a Dunának menni.

Világmegváltó gondolataimból a sok ember zökkent ki. Mindenhonnan tapsolnak, kiabálnak. Kapkodom a fejem jobbra-balra. Szerencsére hosszú az utca,a végére kezdem megszokni, hogy itt most nekem tapsolnak, kiabálnak. Az utolsó kanyarban Reni, Csanya, Lupusék, Oszi. Jó őket látni. Ahogy minden, egyszer ez is véget ér, rákanyarodok a célegyenesre, ott A kapu… #hello