Nyúlcipőbolt Budai Trail – Demeter Balázs beszámolója
Asszem egyre jobban kezdek rákapni a terepversenyek ízére (nem hiába montiztam régen, azt is nagyon szerettem). A verseny előtti beszámolóban magamhoz képest nyavalyogtam egy sort, hogy nem tudom hol tartok és vajon fejlődök-e egyáltalán. Meglett a válasz!
Nekem óriási sikerélmény volt, hogy 17km-t kb. 600m szinttel terepen nagyjából 6:00/km-el futottam végig, úgy, hogy figyeltem végig (na jó, a legvégén elengedtem) a pulzusra. Persze nem ámítom magam, ha teljes kakaóból megyek, nem biztos, hogy jobb lett volna, inkább kikészültem volna. A körülmények ideálisak, a feleségem is jött (semmi lelkifurdalás, hogy csak én szórakozom), eleget aludtam, normálisan reggeliztem, futócuccokat leteszteltem (dupla zokni), kajákat beraktuk, stb. Időben érkeztünk, regisztráció, bemelegítő kocogás, kis gimnasztika a fűtött teremben… A szervezés is szuper volt.
Rajt. A pulzusom nem szállt el az elején, bár rögtön sokat emelkedett, de az engedélyezett limit jó tempót engedett. Hála a bemelegítésnek a limitet viszonylag gyorsan, de fokozatosan sikerült elérni, nem húztam túl. Érzésre is pont jó volt, inkább úgy éreztem, hogy még tartalék is van benne. A pályán igazán sík szakasz nem volt, leginkább emelkedők és lejtők váltották egymást, de szerencsére jól futható volt minden, a lejtő sem volt nyaktörő. Nem emlékszem pontosan, hol éreztem először, hogy fárad a lábam (ilyen a pulzuskontrollált edzések kezdete óta nem igazán volt), de aztán jött egy alacsonyabb pulzusos szakasz. Bevallom, mikor a hosszú eleje megelőzött a Nagy-kopaszról lefelé, csak kíváncsiságból megpróbáltam utánuk menni. Technikailag még csak-csak ment volna, de mikor lefelé 170 köré mozdult a pulzus, lassítottam. És valahol itt éreztem, hogy ez a pulzuskontroll, meg a tervezett edzés/verseny mennyire jó! Ahogy visszatértem a lefelé/síkon engedélyezett limit alá, szinte lépésről-lépésre múlt az izomfáradtság, éreztem, ahogy új erőre kapok, szinte kipihenve mentem neki a következő emelkedőnek. Az utolsó emelkedőn egy széles döngölt kavicsos úton még előztem is. Azért jól az már nem esett, érdekes volt, hogy amint nem figyeltem a pulzust, kúszott lefelé, 168-166, persze gondolom a tempó is (de azt nem néztem), aztán láttam, hogy lehet még tolni, hát nyomtam, hadd szóljon! A szintrajzból emlékeztem, hogy hosszú lejtő a vége. Tartva a lejtős limitet elkezdtek visszaelőzni. Egy darabig bírtam, aztán kb. 2km-el a vége előtt kicsit elengedtem a pulzust, lefelé is a max limiten mentem, aztán az utolsó kb. 50m-en nem bírtam visszafogni magam. Aszfaltos lejtő, pörgött a lábam, engedtem, hadd menjen, a pulzus teteje 185 lett, de fogtam jópár helyezést, a kapun átlépve még ment a sprint, szerencsére 2 olvasó volt a végén, így lett holtverseny 🙂
Persze az én szintemen nem feltétlenül a helyezés számít, az előzés inkább csak motivál a jobb időeredményhez. A legutolsó lépésben volt egy halvány utalás az egyik combomból, ha ezt így folytatnám, ő ott meg is állna (görcs), de szerencsémre ott volt a vége. Rövid pihenő után felkocogtam a feleségem elé, vele nyomtam még egy befutót (nagyon büszke vagyok rá, élete első terepversenye és nem edzett sokat, de nagyon jót ment, ráadásul nem is pusztult bele), aztán nyújtás, gulyás, stb.
baratrunning.com 