Elek-Belus Fruzsina – VTM beszámoló
A Vértes Terepmaraton volt az idei első versenyem, és bár nem volt éppen célverseny, de azért elvárás volt, hogy rendesen tegyem magam oda. Kíváncsi is voltam, hogy mire vagyok képes így ennyi kihagyás után. A szülés óta eltelt 9 hónap: az első 3 hónapban még csak a fejemet kapkodtam, aztán szépen belejöttünk a kétgyerekes létbe, és a futóedzések is újra a mindennapok részévé váltak. Így jogos volt a kíváncsiságom, hogy vajon mire emlékszik még a szervezetem, mennyi terep-izmot sikerült ilyen kevés idő alatt magamra rántanom, meg úgy általában hová tartok. Egy kicsit féltem a távtól, mert kétszer futottam a szülés óta 30 km körüli távot, bár ez nem volt sokkal több, ahogy a versenykiírásban láttam egészen pontosan 39 km 1000 m szintemelkedéssel. Mivel az első féléves célverseny a Salomon Ultra Trail Hungary 55 km-es távja lesz, így úgy gondoltam ez a verseny tökéletesen illeszthető a felkészülésbe, és egy kicsit gyakorlom az erőbeosztást versenykörülmények között.
A verseny előtt nyugodtan alhattam, mert az én drága férjem bevállalta, hogy felkel a kicsihez éjszaka, így egész jól kipihentem magam (óraállítás ide vagy oda). Reggel gyors és halk készülődés, hogy fel ne verjem a családot, majd a testvérem (aki szintén a maratoni távon indult) reggel fél nyolckor felvett és irány a Vértes, a szári sportcsarnok. Érkezés negyed kilenckor, így egy tonna időnk volt még a kilenc órás rajtig a technikai dolgokra. Fura volt megint egy ilyen terepfutó közegben létezni: őszintén szólva rozsdásnak és dagadtnak éreztem magam. 🙂
A rajnál megindult a nép, mint ahogyan az lenni szokott, én pedig szépen beálltam arra a tempóra, amit nem éreztem éppen kényelmesnek, viszont úgy gondoltam, hogy hosszú távon tartani tudom. Néha csekkoltam a pulzust, és leginkább a lábam elé néztem, hogy lehetőség szerint ne botoljak el. A Vértesből nem sokat láttam, ez van. 🙂
A verseny az elejétől a végéig valahogy összefolyt bennem, igyekeztem nagyon fókuszálni (hál’ istennek a jelzéseket nem nagyon kellett figyelni, mert mindig akadt valaki a látóhatáron), és gondolatok pedig csak úgy kavarogtak bennem. Az első 7 km-en zömmel felfelé futottunk, itt tudatosan nagyon visszafogtam magam, ahol kellett szépen tempósan gyalogoltam felfelé. A terep ezt követően pedig hullámzott egészen a 13 km-nél lévő Csákányospusztai első frissítőpontig. Itt gyorsan ettem-ittam, egy kis utántöltés, aztán már eredtem is neki ismét. Itt vettem észre előttem egy lányt, a hosszú haja csak úgy lobogott utána. Hopp egy lány, mondom magamban, ezzel felébredt egy kis versenyszellem bennem. No akkor tempózzunk és figyeljünk. Egyszer elmentem mellette, aztán gyorsan vissza is előzött. Na, nekem így is jó, messze még a vége. Ezután kilométerek teltek el azzal, hogy nyomtuk, én a nyomában, ő meg elől. Az emelkedőkön csökkent a távolság, szinte beértem, aztán a lejtőkön meg ment mint az állat, én meg csak pislogtam. Azért itt még mindig visszafogtam magam valamelyest, így azért annyira nem estem kétségbe, hanem kivártam és végül el is jött a pillanat amikor magam mögött hagytam.
baratrunning.com 