Month: június 2016
Ultrabalaton beszámoló, Trizionok – Hajdú Mária
(FYI: csapattagok: Mária, Erna, Zoli – a szerk.)
Ma vettem elő először a zenehallgató kütyüt május 29. óta, ráadásul olyan viharfelhők gomolyognak, hogy nem kockáztattam meg a déli futást, szóval 12 km volt a feladat korán reggel… Egészen elhatalmasodott rajtam az UB-fíling, úgyhogy akkor így három héttel a trauma után jöhet a beszámoló.
Bori biztatott azzal már a sűrűjében, hogy “Apám mondása volt anno a saját versenyei előtt: minél rosszabb a főpróba, annál jobb az előadás:)“, és szerencsére igaza lett, mert odatettük azt a főpróbát rendesen. Ahogy Erna fogalmazott: a prológus hosszabb lesz, mint a versenybeszámoló :). Május 26-án én nyitottam a sort este negyed 6-kor még Luxemburgból:
“hát gyerekek imádkozzatok, h elérjem a repülőt, a reptéri busz 30 perc késéssel indult, eredetileg egy órával járatindulás előtt kellene beérnie… így egy hangyafasznyit csücskos lesz.”
Szerencsére Zoli – Szlovéniába úton, mert a Trizionok tudnak élni – megtalálta, hogy a Pestről forduló repülőgépem már onnan 1,5 órát késik. Hát hurrá, legalább elérem… A 1,5 órából persze lett 2,5 óra, bónuszban már a levegőben az előttem lévő sorban ülő holland srác elájult, Ferihegyen meg kellett várni, hogy a mentők feljöjjenek és elszállítsák… Hajnali fél kettőre kerültem ágyba.
“mit mondtál, verseny előtt két nappal kell kialudnia magát az embernek? :)”
27-én ötórányi alvás után arra ébredtem, hogy sikeresen átadtam a szopóbódé-építő stafétát Ernának és Zolinak 🙂 Előbbi egy önforrázást, utóbbi egy torokgyulladást tudott hirtelenjében összeszedni (hiába, a csapaton belüli versenyszellem! 🙂 ), de végül egy kiskorú kartörésével vitathatatlanul Erna “nyerte meg” a napot. A Heim Pál kórház – Maribor – gyógyszertár/Tesco háromszögben folyt aktívan a kommunikáció, és azért amikor egy nappal verseny előtt a kijelzőn megjelenik a “Beugróson kéne gondolkodni” mondat… Mindenesetre igyekeztünk megoldani a logisztikát (az edzéstervnek egy frontálisan becsapódó Bartos Erika-féle annapeti határozottan nem volt a része, de a fogcsikorgatást sikerült diszkréten elnyomnom és megfeleltem a kihívásnak 🙂 ), Zoli előörsként megérkezett Siófokra, problémát oldott meg (“Nincs velem a termosz basszameg!!! Veszek a tescoban“), a Gizionok közben egy emberként sorakoztak fel mellettünk, mindenféle segítséget – beleértve egy 70 km-es beugrást is… – felajánlottak, felvették a chipünket, rendeltek nekünk késői pizzát, sikeresen összefutottunk, megismerkedtünk az eddig csak fotóról ismertekkel, és végül against all odds fél 11-kor csak beértünk mi is a szállodába. A kiborult sört és a táskába folyt sampont már nem említem, az ablakunk alatt mulató 50 fős társaságra legyintünk, és szerencsére Zoli sms-ét már csak reggel olvastam egy újabb öt óra alvás után:
“Ne lepődjetek meg, éjfélkor átköltöztem a 404es szobába. Olyan bogárinvázió volt nálam, amit még nem láttatok soha!”
Amikor az ember már kifejezetten azt várja, hogy “csak” le kelljen futni 70 km-t…
A fél 5-ös kelés nem esett jól. A bónusz-zuhany se segített. A kávét a frissen beszerzett termoszba lefőzettük ugyan, de meginni nem volt idő. Jól éreztem én, hogy ki kell könyörögni a két sporttársból, hogy ne nekem kelljen kezdeni… 
A rajtban megint Gizion-seregszemle volt, fotó a csapatpólóban, aztán olyan sokat nem volt időnk csicseregni, már 6 óra előtt elindítottak minket (ami praktikusan Zolit jelentette). Ernával elmentünk Keneséig, végre kávé, némi reggeli, aztán ők váltottak és mentünk tovább Almádiba. Már egészen magamhoz tértem, mikor fél 9-től jöhetett a Balatonalmádi-Csopak szakaszon a kezdésem. Kicsit izgultam, hogy mi lesz, mennyire tudtam jól belőni az előrejelző időket, mert betegség miatt elcsúszott a pulzuskontrollra való átállásom, és bő egy hónappal az UB előtt kezdtük el. De Zoli végül is kitalálta a tutit: 2 km-rel a szakasz vége előtt küldtünk a másiknak egy végtelenül kreatív, ámde praktikus “2 km” szövegezésű sms-t, így mindig volt elég idő felállni a váltáshoz és a tempó is számolható volt. Az órát életemben először – mikor máskor? 🙂 – beállítottam riasztásosra, mert Gabi azt mondta, a 148-as pulzust nem léphetem át, ezért inkább 146-nál jelezzen. A technikai részletekben nem merültem el, ennek köszönhetően gyakorlatilag 9,6 km-en végig rezgett és csipogott :), folyamatosan lassítanom kellett. Kicsit recsegett még a gépezet, ilyentájt általában a második kávémra készülök rá, nem futok, de a térdem rendben volt (kösz, Vanda!), mintaszerűen hoztam az előírt pulzust és a tempó se sikerült rosszul mellé, ráadásul ekkor még ideális futóidő volt, bárányfelhőkkel, pici szellővel, normális hőmérséklettel. Ez nem tartott sokáig, úgy 11 órától a felhők búcsút intettek és elég hamar felszökött a hőmérséklet 30-31 fokra. Ami az északi parton nem volt akkora poén, kalapot le Erna előtt, aki letolta ebben az Aszófő-Vászoly emelkedős szakaszt. Árnyék semmi, csak a beton csapta vissza a meleget mindenhonnan, Zoli később ki is kapott egy fincsi napszúrást.
Vászolytól jött 11,7 km, ami állítólag nagyon lejtős Zánkáig, hát én csak azt éreztem, hogy iszonyú meleg van és hullámzik alattam az út. Hallgattam a csodás kis zenéimet, UB előtt pont időben jött meg a kis kínai kütyü, amire körülbelül a Slágerrádió Top 100 került fel, de tényleg minden létező szemét a 80-as évektől napjainkig (mit emelhetnék ki, Britney Spears? Chumbawamba? Justin Bieber? 🙂 ). Visszamenőleg megértettem Lacit, aki – amikor a neonzöld-neonsárga halloweenes pillecukrot tömte élvezettel a szájába megbotránkozó pillantásom és neheztelő felhördülésem mellett – azt mondta: “ez olyan szar, hogy már szinte jó”. Hát így 🙂 Sokat vigyorogtam a zenéktől, segítettek egyben tartani a rendszert. Láb bírta, fogytak a kilométerek, a száraz ruha, alapvetően rendben voltam. Salföldtől a Varga pincészetig egy laza 6 km, még mindig rohadt melegben, pulzusra figyelünk, a Spar 30-ból tanulva nagyon vigyáztam arra, hogy mennyit igyak, sót pótoljam, pihenőnél Voltaren, magnézium ampulla (fúj), láb a szélvédőn. Közben tök jó volt folyamatosan tudósítani a Facebookon és követni a többi Giziont, ki merre jár, bírja még, kitart, mi történik velük.
Fél 7-kor megint én következtem a Balatongyörök-Keszthely szakaszon. Nem hittem volna, hogy pont a negyedik szakasz, 30+ kilométernél (uncharted waters) lesz a legjobb, 13 km-en át. Egyenletes futás, naplemente, már elviselhetőre hűlt az idő, balra látszott a Balaton, fülemben a Bohemian Rhapsody, tiszta zenfutás volt, nagyon egyben voltam fejben, ment az 5:55-ös tempó is, kicsit kihúztam magam a megtiszteltetéstől, amikor leelőztem Bogár Jánost :). Keszthelyen strand mellett volt a parkoló, Erna mondta, hogy ő megfürdött, Zoli hosszabbat ment, úgyhogy én is bevetettem magam a Balatonba zuhany helyett (tekintettel a 8 év körüli kisfiúra, aki a part mentén játszott, ruhástul).
Fél 11-től a Balatonmáriafürdő-Alsóbélatelep 8 km is rendben lement, de már éreztem a végén, hogy fáradok. És tudtam, hogy a szokásos alvásidőn kívüli szakasz lesz a necces. Éjfél körül kerítettem friss kávét Balatonbogláron – a pult mögött a kiscsákó száját a következő kérdés hagyta el: “valami futóverseny van?”. Az, nyuszikám. Valami futóverseny. Aztán ahogy közelgett a váltás ideje – negyed 2-kor –, éreztem, hogy ez már nem lesz egyszerű. Kezdett utolérni a kétnapi kialvatlanság, és 13,8 km várt rám Lelle és Földvár között, amit automatikusan felkerítettem 14-re. És az sokkal rosszabbul hangzott. Fejben ez nagyon nem volt jó, negyedórával indulás előtt már csak halk óbazdmegek hagyták el a számat. Azok viszont jelentős számban.
Az eleje még elment, de valamiért úgy emlékeztem, hogy a két szakasz (4,7+9,1) közül a hosszabb van előbb, így már az demoralizált, hogy úgy éreztem, egy csomó ideje futok, erre csak 4,7 km-en olvasták le a chipet. Vánszorogtak a kilométerek, nem volt jó a sötét, itt már alig volt körülöttem futó, nagyon szétrázódott a mezőny, a kritikus helyzetekre tartogatott Irigy Hónaljmirigy se segített. 6-7 km körül tartottam egy bokorlátogatást, aztán tovább, s ont monoton bút konokon és fájón. 9-10 km körül megörültem a frissítőasztalnak, víz, szőlőcukor, na hátha jobb lesz kicsit. Úgy ötven méternyit haladtam el utána, amikor lenéztem a kezeimre. Valami nem stimmel. Baszki, mindkettő üres. Vissza az asztalhoz:
– Fiúk, itthagytam a chipemet.
– Itt ugyan nem.
Amikor negyed 3-kor, 185 km megtétele után, 35 km-rel a vége előtt rájössz, hogy elhagytad a csapat chipjét… Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. A “CSERBENHAGYÁS” szó vastag piros betűkkel villódzott a fejemben. Elindultam visszafelé és próbáltam kétségbeesetten túrni a memóriámat, hogy mi az isten történt és mikor. A bokorlátogatást kristálytisztán visszaidéztem, és azt is, hogy utána gondosan megvetettem a Zoli-féle kereszt (“spectacles, testicles, wallet and watch“) adaptált változatát (fejlámpa, lejátszó-rajtszám, óra, telefon), és akkor a chipet üzembiztosan a kezemben tartottam. Lepsénynél még megvolt. De utána a teljes mentális hómező, filmszakadás, egyetlen hallgatott számra, tereptárgyakra, kósza pajzán gondolatra, az égegyadta világon semmire nem emlékeztem az előző 2-3 (?) kilométerből.
És akkor a harci feladat: találjuk meg a
– kb. 2×10 cm-es sötétkék ripszszalagos chipet
– negyed háromkor
– koromsötétben
– futva
– a 1,5 méterre világító, nem túl erős fejlámpa fényénél
– valahol az előző 0-3 (?) kilométeren
– a szembejövő, szembevilágító futókat és bicikliseket kerülgetve
– 80 cm széles járdán, ha még nem rúgták le,
– de erre az eshetőségre tekintettel oldalt a 20 centi magas vágatlan fűben is figyelni kell
– közben pedig próbáljuk úrrá lenni a pánikon és a fejünkben egyre erősödő hangerővel sikítozó BASSZAMEGBASSZAMEGBASSZAMEGBASSZAMEG mantrán.
Ennyike.
Nem emlékszem, mikor rettegtem utoljára ennyire életemben, ha egyáltalán. A gyomrom az megszűnt létezni. Mentem visszafelé, és közel egy kilométernél nem bírtam tovább, muszáj volt kiadni magamból, és a sírógörcs határán felhívtam Zolit. Ami akkor kiszakadt belőlem, az jobb, ha a feledés homályába merül, szegény utólag mesélte, hogy álmából ébresztettem és először csak az sokkolta, hogy káromkodok, de mire felfogta, hogy miről van szó, bekövetkezett A Csoda.
Begördült velem szemben az útszéli beállóra egy autó, és egy mosolygós srác kiszólt: – 338-as chip? – És nyújtja ki az ablakon felém.
Karmaisten szeret engem, csak néha furán mutatja ki :). A teljes mázlikeret kimerítésére tekintettel hátralévő életemben nem vásárolok lottószelvényt. A mai napig képtelen vagyok felfogni, olyan iszonyú szürreális volt az egész. Fogalmam nincs, hol és hogyan találták meg, azt se tudom, milyen kocsi volt, hogy nézett ki a mesebeli királyfi, és nagyon remélem, hogy megköszöntem – valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája -, mert csak arra emlékszem, hogy Zolinak visítottam: megvan, megvan!!! Utólag az összes végtelenül racionális férfi ismerősöm azt kérdezte, hogy miért nem csatoltam fel a kezemre azt a nyomorult chipet. Hát mert abba kapaszkodtam végig! Ami teljesen működőképes taktika, amíg nem autopilot üzemmódban toljuk a futást :).
És akkor már csak az futni kellett újra. A dráma a lejátszónak is sok volt, elfelejtettem indulás előtt megint feltölteni, úgyhogy egyszer csak az Isten hozott nálam öcsém, ez a való világ elhallgatott a fülemben. Maradt a sötét és a hátralévő 7-8 km a beiktatott kis ismétlőszakasszal. Detour de France. Jé, de ismerős ez a frissítőasztal… Gondolkodtam, hogy kezdjek-e bele a Cifra palotába á la Korányi Balázs, de úgy éreztem, nem érdemes még egyszer kihúzni a gyufát a felsőbb erőhatalmaknál. Úgyhogy inkább a tereptárgyakat vadásztam le – “a piros lámpánál eszek egy gumimacit” -, meg számolgattam: “10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, egykibaszottfutógépvagyok, chipmegvan” (szorítottam fehéredő ököllel). Balatonföldvár túl messze van. Egy fél élettel később átadtam végre Zolinak a kegytárgyat. Az órát úgy 20 perccel később nyomtam le a beérkezést követően, teljesen elfeledkeztem róla, utóbb kiderült, hogy majdnem 2 kilométert dobtam rá pluszban a kincskereső játékommal. Frissítőasztal, toitoi, aztán megindultam (eufemizmus, decode: egy reumás csiga sebességével valahogy próbáltam egymás után rakosgatni a lábaimat) a kocsi felé, amikor hallom, hogy “Mária! Mária!”. Körülnéztem, de csak úgy tűnt, hogy engem szólongat egy vadidegen nő. Odavánszorogtam, bemutatkozott, hogy ő is Gizion, Petneházi Ildikó, és hogy már délelőtt is látott. Hogy honnan ismert meg körülbelül két előzetes Facebook kép alapján hajnali negyed 4 magasságában, a teljes amortizáció állapotában, amikor a saját anyám is szabadkártyát kapott volna ezalól, az nekem máig rejtély 🙂
A kocsiban alaposan kibőgtem magamból a feszültséget, rázott a hideg, próbáltam valamicskét aludni, de csak valami félkómaszerűség ment. És várt még rám hajnali 5-től a Balatonszéplak-Siófok szakasz, amire azért lelkileg összeszedtem magam. Édes lányom, utolsó 8 kilométer, mármindjártvégedetényleg, a legszarabb részén túlvagyunk, ezt már akár sétálva is, szinte reggel van. Karcsi leparkolt és mondta, hogy akkor most nekem jön 8,3 km. NEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEMNEM. Milyen EGÉSZHÁROM?!? NYOLC! NYOLC! NYOLC! NYOLC! KEREKEN NYOLC! De nem, összekevertem, a Balatonmáriafürdő-Alsóbélatelep volt kerek 8 km, úgyhogy bizony 8,3 km. Nem állítom, hogy őszinte mosollyal az arcomon vártam Ernát a váltóponton. 
Indulásnál egy villanásnyi időre láttam Nicolt, az egy kicsit erőt adott, mégis produkáljunk már valami futómozgást egy másik Gizion előtt :), aztán ha már berúgtam a motort, megindult az. Picit robotosan, de végül leküzdöttem az utolsó szakaszt, megnéztem egy gyönyörű lila-rózsaszín égboltos napfelkeltét, majd Siófokon leadtam a szolgálatot. És a Szent Chipet. A kocsiba fél perces küzdelem árán sikerült berogyni, Aligán az ún. kiszálláskor (erre a komplex mozdulatsorra még nem találtam meg a megfelelő igét) eszembe jutott apám, aki nyögvenyelős indulásokkor csak annyit szokott kérdezni tőlünk: “kihívjam hozzád a MÁV nagydaruját?”. Nem lett volna baj :).
És az induláshoz képest kicsivel kevesebb, mint 25 óra elteltével felbukkant Zoli az utolsó chipleolvasás előtt. Mosolygó Trizionok a célban. 220 km. Hellósziaszeretünk, Balaton. Körbefutottuk. Mert ott van :).
Egy nappal később, Charleroi, reggel, harmadik cappuccino, pisztáciás macaron, csipog a Messenger:
Hit me baby one more time. 🙂
Börzsöny Trail beszámoló – László Vali
Reggel gyors zabkása-gyártás, kulacstöltés és már úton is voltunk. Szokás szerint hátulról indultam, nem siettem sehova. Pályából most nem készültem, csak annyit, hogy két nagy emelkedő lesz.
Baktattunk fel tempósan, viszonylag gyorsan helyreállt a pulzusom, azt figyeltem, annak mentén váltogattam a séta és kocogás között. Egész gyorsan felértünk a nyílt rétre, ami tavaly a hőségriadóban eléggé megviselt, de most csak gyönyörködtem és fotóztam. Utána újabb meredek jött, erre emlékeztem tavalyról, így nem is volt vészes.
Utána hullámzás volt, de ez a rész kicsit összeolvad az emlékezetemben, annyi ugrik be hogy volt néhol sár, csalán (ekkor megnyugodtam, hogy tuti nem tévedtem el, mert ezt a rajtnál előre bejelentettek), aztán egy kellemes hullámzás, ahol egyrészt szép rálátás volt a környező völgyekre, másrészt itt előztem meg Flórát és Erdei Dórit. A frissítő ponton aztán beértek, de én csak gyorsan vizet szereztem, felkaptam sajtot, ropit, olajbogyót és indultam tovább, közben majszoltam.
A második nagy mászásnak lazábban indultam neki, hogy érjen le a kaja, kicsit éreztem, hogy a vízzel tele lett a hasam. Viszonylag barátságos felfele volt ez, mentem-mentem, amikor pulzus engedte, kocogtam is, és végül kiértünk arra a gyönyörű gerincre a magas fűben, ami tavaly óta az emlékezetembe ivódott, és most se csalódtam. 
Utána megint kicsit kiesik mi is volt, de egy kicsit elgyengültem, ettem, Szasza fotózott én meg a karosszékének kényelmére irigykedtem. Aztán egy ponton lefele feléledtem, kicsit jobban erőltettem magam, hogy pörögjenek a lábak. Megláttam magam előtt Domján Dórit, botokkal ment, nagyon jó tempót, rátapadtam és ez húzott és felpörgetett. Aztán mikor megelőztem, kiderült, hogy ő már rövidtávos. Az egy még hátralévő emelkedőn tempós sétával próbáltam ellépni, aztán a lépcsős nekem kellemetlen lefelén előzgettek, de magamhoz képest igyekeztem nem szarakodni a lejtőn, a sár még mindig jobb, mint a száraz alattomosan csúszós por.
A végét egész tűrhetően megpörgettem, a falu hosszú utcáján azért kellett mar az akaraterő, de engedtem a pulzust ős igyekeztem, hátha meglesz a 3:30. A befutón egy hosszútávos a kapu előtt beért, én előre akartam engedni, mert mégiscsak hosszú távos, de nagyon kedvesen nem darált be, noszogatott es együtt csippantottunk.
Balázsék már a füvön pihengettek, én még egy gyors hideg zuhannyal frissültem.
Összességében jó kis verseny volt, több akaraterő kellett hozzá, nem volt olyan végtelen flow, mint Visegrád Trail, de ettől egy kézzelfoghatóbb, valósabb versenyélmény is lett.
Nem bántam meg ezt az impulzus vásárlást:) A pálya nagyon szép, a ritmusára szerintem rá lehet érezni, ehhez a pulzus jó támpont volt. A frissítés egész jól ment, egy ponton eszembe jutott Vincze Zsófi szövege, hogy ez itt nem kívánságműsor, nem azért eszi az ember a gélt, mert kívánja, hanem mert kell, úgyhogy magamhoz képest katonás rendben toltam be a géleket. Tavaly a hőség megborított, de azért idén is párás nyomott levegő volt és sár, szóval az időjárás kicsit segített, de mindemellett ez egy jó mérce volt arra, hogy az edzések beértek.
Börzsöny Trail beszámoló – Demeter Balázs
Na itt tényleg rendesen odatettem magam, bár elkövettem néhány hibát…
Szóval vártam ezt a versenyt. Szeretem a Börzsönyt és már rég jártam arra. Elég magas pulzushatárokat kaptam, rendesen ki is pihentem magam előtte, minden adott volt egy jó versenyhez. Illetve majdnem, mert csütörtökön azért megszabadultam egy bölcsességfogtól, ami mindenképpen megterhelést jelent a szervezetnek. De igazán nem éreztem, hogy bármiben is hátráltatott volna.
Időben odaértünk, szokásos versenypara-wc-kör, melegítés rajt. Na ekkor jöttem rá, hogy szokásommal ellentétben nem írtam “itinert” azaz fogalmam sem volt, hol és milyen hosszú emelkedők várnak, illetve a pulzuslimitnél is csak a teteje volt beállítva az órán, ami a durva emelkedőkre vonatkozott, az “alap”limitet elfelejtettem, de valami 165-167 rémlett, illetve az, hogy jóval magasabb a szokásosnál.
Szerencsére az elején nem kellett túl sokat agyalnom ezen, folyamatosan és keményen emelkedett, miután elhagytuk a falu határát. Ez volt az utolsó olyan emelkedő, ahol csippant az óra, azaz a “külső” pulzuslimiter hamarabb szólt mint a belső. Ahogy csökkent a meredekség, engedtem vissza kicsit a pulzust, persze továbbra is 160 fölött maradt… Valahol a 9. km táján rendesen elmerültem egy pocsolyában, bal lábbal csak bokáig, a jobb térdig süllyedt. Innen gyakorlatilag lábsúllyal mentem, mivel reggel hűvösre készülve vastagabb zoknit vettem, ami igazán jól tartotta a vizet. Ennek a hatása is meglett, nemsokára egyre erőteljesebb lett a beépített pulzuslimiter, azaz érezhetően elkezdtem fáradni, kicsit meg is ijedtem.
Persze sok időm nem maradt az ijedtségre, jött olyan lejtő, hogy azért kellett gyorsan futni, hogy ne csússzak helyette a hátsómon. Aztán egy jó kis patakátkelés, ahol már fel sem merült problémaként, hogy beázhat a cipőm és már ott is termett a frissítőpont. Ott egy kicsit erőre kaptam, ami kellett is a következő hosszú mászáshoz. Valahol a teteje felé volt a mélypont, szerencsére mindig volt valaki a környéken, ami elég motivációt adott, hogy tartsam, illetve emeljem a tempót, no meg a pulzus is mászott lefelé, amit ugye felfelé nem hagyhattam… A tetején szerencsémre egy rendező mondta, hogy innen már lejt. Szerencsére… Illetve a francokat. Saras, meredek, hosszú lefelé, rettenetesen utáltam, már kezdett egy kicsit fájni is itt-ott. Valahol becsatlakoztak a Csóványosról lefelé tartó S-távosok, akiktől meglepve és szomorúan hallottam, hogy az S-en nem volt fent sem cél, sem időmérés. Nagyon sajnáltam a feleségem, aki azon indult. Szerencsére közben fogytak a méterek minden dimenzióban és egy CoffeeRun-os futótárs is biztatott (köszi Csilla), ami sokat segített a rohadt hosszú aszfaltos szakaszon a végén.
A szokásos befutó sprint elmaradt, illetve csak pulzusban volt meg, tempóban kevésbé. Görcshatáron mozgó vádlival, de végül gond nélkül értem be a célba.
baratrunning.com 