Börzsöny Trail beszámoló – Demeter Balázs

Posted on június 13, 2016 Updated on június 13, 2016

Na itt tényleg rendesen odatettem magam, bár elkövettem néhány hibát…
Szóval vártam ezt a versenyt. Szeretem a Börzsönyt és már rég jártam arra. Elég magas pulzushatárokat kaptam, rendesen ki is pihentem magam előtte, minden adott volt egy jó versenyhez. Illetve majdnem, mert csütörtökön azért megszabadultam egy bölcsességfogtól, ami mindenképpen megterhelést jelent a szervezetnek. De igazán nem éreztem, hogy bármiben is hátráltatott volna.
Időben odaértünk, szokásos versenypara-wc-kör, melegítés rajt. Na ekkor jöttem rá, hogy szokásommal ellentétben nem írtam “itinert” azaz fogalmam sem volt, hol és milyen hosszú emelkedők várnak, illetve a pulzuslimitnél is csak a teteje volt beállítva az órán, ami a durva emelkedőkre vonatkozott, az “alap”limitet elfelejtettem, de valami 165-167 rémlett, illetve az, hogy jóval magasabb a szokásosnál.

Szerencsére az elején nem kellett túl sokat agyalnom ezen, folyamatosan és keményen emelkedett, miután elhagytuk a falu határát. Ez volt az utolsó olyan emelkedő, ahol csippant az óra, azaz a “külső” pulzuslimiter hamarabb szólt mint a belső. Ahogy csökkent a meredekség, engedtem vissza kicsit a pulzust, persze továbbra is 160 fölött maradt… Valahol a 9. km táján rendesen elmerültem egy pocsolyában, bal lábbal csak bokáig, a jobb térdig süllyedt. Innen gyakorlatilag lábsúllyal mentem, mivel reggel hűvösre készülve vastagabb zoknit vettem, ami igazán jól tartotta a vizet. Ennek a hatása is meglett, nemsokára egyre erőteljesebb lett a beépített pulzuslimiter, azaz érezhetően elkezdtem fáradni, kicsit meg is ijedtem.

Persze sok időm nem maradt az ijedtségre, jött olyan lejtő, hogy azért kellett gyorsan futni, hogy ne csússzak helyette a hátsómon. Aztán egy jó kis patakátkelés, ahol már fel sem merült problémaként, hogy beázhat a cipőm és már ott is termett a frissítőpont. Ott egy kicsit erőre kaptam, ami kellett is a következő hosszú mászáshoz. Valahol a teteje felé volt a mélypont, szerencsére mindig volt valaki a környéken, ami elég motivációt adott, hogy tartsam, illetve emeljem a tempót, no meg a pulzus is mászott lefelé, amit ugye felfelé nem hagyhattam… A tetején szerencsémre egy rendező mondta, hogy innen már lejt. Szerencsére… Illetve a francokat. Saras, meredek, hosszú lefelé, rettenetesen utáltam, már kezdett egy kicsit fájni is itt-ott. Valahol becsatlakoztak a Csóványosról lefelé tartó S-távosok, akiktől meglepve és szomorúan hallottam, hogy az S-en nem volt fent sem cél, sem időmérés. Nagyon sajnáltam a feleségem, aki azon indult. Szerencsére közben fogytak a méterek minden dimenzióban és egy CoffeeRun-os futótárs is biztatott (köszi Csilla), ami sokat segített a rohadt hosszú aszfaltos szakaszon a végén.

A szokásos befutó sprint elmaradt, illetve csak pulzusban volt meg, tempóban kevésbé. Görcshatáron mozgó vádlival, de végül gond nélkül értem be a célba.