Nap: december 15, 2016

Belus Fruzsi interjú – Decathlon Magazin/Koltai Piroska

Posted on Updated on

Nekem gyerekkorom óta része a sport az életemnek. Volt egy időszak, gimnazista koromban, amikor a tanuláson volt a fókusz, ráadásul dohányoztam is, kb. 10 évig. De előtte balettoztam, szertornáztam nagyon hosszú ideig. Ezután a nagyobb szünet után kezdtem újra a futással, fitnesszel. Egészen őszintén én egy fiú miatt kezdtem el futni. Együtt jártam egy fiúval, aki kézilabdázott, eljárt futni és emiatt mindig hívott magával. Az igazat megvallva nekem ez óriási kihívás volt, utáltam! Első alkalommal úgy futottam le két kilométert, hogy kocogtam 500 métert, aztán gyalogoltam 500-at, kocogtam, gyalogoltam, és közben hörögtem a dohányos tüdőmmel. Az első alkalom után eldöntöttem, hogy nekem ez ennyi volt és többet nem jövök. Csak aztán tudod, a szerelem nagy motiváló erő volt… Ennek a kapcsolatnak annyit köszönhettem, hogy megszerettette velem a futást, de ekkoriban még csak 4-6 kilométereket futottam alkalmanként, az igazán hosszabb távok később jöttek.

Akkor még nem volt családod…?

Nem, akkor még távkapcsolatban éltem és nagyon sok volt a szabadidőm, a munka és tanulás mellett még jutott idő bőven magamra is. Úgy éreztem, hogy vannak olyan energiáim, amikkel muszáj kezdeni valamit. Ekkoriban kezdtem el észrevétlenül a hosszabb távok felé fordulni. 2009-ben futottam először félmaratont és a következő évben meg már maratont.

Miért a terepfutást választottad?

Szerintem ez mindenkinél általában ugyanaz, először aszfalton kezdi, majd miután megunta, a terep felé fordul. Ez nálam is így volt. Nem is gondoltam, hogy terepen futhatnék, elég volt megküzdeni az aszfalttal kezdetben. A terep elég nagy kihívás volt, de szeretem nagyon a kihívásokat. Terepen olyan „kraftosabbnak” éreztem magam, „Hú, ez tényleg valami”! Egy-egy terepverseny után sokkal büszkébb is voltam magamra. „Nahát, ezt is megcsináltam”, pedig régen azt gondoltam, hogy ilyesmire nem lehetek képes. Fantasztikus, hogy az ember így le tudja magát győzni, szép lassan több mindent el tud érni, nyilván mindenki a maga viszonylatában. Mert hidd el, amikor az elején azt a két kilométert lefutottam, az óriási dolog volt.

Rendszeresen veszel részt versenyeken, mi motivál a versenyek alatt, mi az, ami erőt ad közben?

Versenyek közben igyekszem pozitív gondolatokra összpontosítani. A vége felé az motivál, ha a férjem vár a célban. Nevetve fűzi tovább a gondolatot: Nyáron, ha a férjem vár a célban és van nála egy hideg sör. Illetve a gyerekeim nagyon szoktak hiányozni már egy-egy nap végén, ilyenkor arra gondolok, hogy „végezzünk minél hamarabb, hogy minél hamarabb otthon legyek”.


Ha már a gyerekeknél tartunk, hogyan sikerült beépítened a futást a családi életbe?

Nagy sóhajjal vág bele a mondatba: Nagyon nehéz volt. Ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot, tényleg nehéz volt. De nagyon akartam és ezért sikerült. Szerintem hogy ha valaki nagyon akar valamit és tényleg fontos neki, akkor megoldja. Miután az első gyerekem megszületett, elég depressziós voltam, emiatt is kezdtem el viszonylag korán a futást, szülés után 4 héttel. Fizikailag borzasztó volt, mert három órákat aludtam abban az időben, viszont a lelkemnek meg nagyon jót tett. Tudtam, hogy ha elkezdek újra futni, akkor helyre fogok jönni lelkileg, mert a futás mindenre megoldást nyújt nekem.

Emellett a férjed is támogat…

Nélküle nem menne, ez egyértelmű. Ha ő nem támogatna, biztos, hogy nem tudnék ilyen távokat futni, ilyen gyakran futni menni. Ő ezt szerencsére megérti. Nem fut, de neki is van olyan hobbija, amit szenvedélyesen űz, úgyhogy ebből a szempontból meg tud érteni. Én is ugyanúgy támogatom őt, ő is engem. Úgyhogy jól kell választani!

A teljes interjút ITT találod

 

gizionok-a-budain_belustomi

Gizionok a Budai Trailen, balról a második Fruzsi

Fotó: Belus Tamás

Budai Trail beszámoló – Belus Fruzsi

Posted on

fruzsi_budaitrailTesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg; 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. 🙂

Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.

Tovább a teljes beszámolóhoz Fruzsi oldalára

Fotó: Terepfutás.hu