Belus Fruzsi – Vértes Terepmaraton 2017, beszámoló
Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade. Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig tartó időt New Girl részek nézésével töltöttem el, legalább volt a napomban valami szórakoztató is. 🙂
Tomi és anya fél 8-kor vettek fel: a tesóm a maratoni távon, anya pedig a minimaratonon állt rajthoz, így igazi családi kirándulást hoztunk össze. A kocsiban Tomival átbeszéltük a szintrajzot, most én készültem, ő nem, pedig fordítva szokott lenni. Száron a szokásos rajtcsomagfelvétel, gyors öltözködést követően váltottunk pár szót néhány ismerőssel, aztán pikk-pakk a rajtban találtuk magunkat. Azt le kell szögeznem, hogy a mit-vegyünk-fel-a-versenyre-guru én vagyok a családban, de a családom futótagjai sose hisznek nekem, ezért rendszerint túlöltözik a dolgot, és hűledeznek, hogy csak ennyi ruhában hogy vagyok képes futni. Aztán persze 500 méter után rájönnek az igazságra. Na de Tomi kivételesen most hitt nekem, és a póló alól a rajt előtt levette az aláöltözőt, anya bezzeg még melegebb felsőt vett fel, gondolom csakazértis. 🙂
Igazából a verseny első felét visszafogottabban, a második felét pedig orrvérzősen kellett volna teljesíteni. Illetve az edzői utasítás így szólt: a táv második felétől ne tökölj, hanem daráld be a mezőnyt hányásig. 🙂 Na ez jól indul. A tavalyi vétéemen sikerült nagyon jól beosztanom az erőmet, és bár kicsúsztam a 4 órából, mégis szinte az év egyik legjobb versenyeként tartottam számon. Idén is valami hasonlót szerettem volna produkálni, de egy-két dolog sajnos közbeszólt. Na de ne szaladjunk előre.
Kilőttünk, és szépen nagyon figyelve kezdtem futni: tudtam hogy az első 7 km viszonylag szintes lesz, és nagyon nem akartam elfutni. Egész visszafogottan haladtam, koncentráltam folyamatosan a levegőre, a pulzusra. De már az elején éreztem, hogy valami nagyon nem százas, nem éreztem a lábaimban a megszokott erőt. A negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, és próbáltam csak nagyon magamra figyelni, de addigra már ott duruzsolt bennem alattomosan valami, hogy nem lesz ez így jó. Elég sok folyadékot vittem magammal, ezért nem is terveztem mindenhol megállni. Ez alapvetően tök jó ötlet volt, a cipekedést is gyakoroltam, plusz a szolid lendületemet legalább ez nem törte meg. Tomi az első emelkedő végén ért utol, volt némi pszichológiai hadviselés, majd ott hagyott a “farkasoknak”. Érdekes, máskor – már ha éppen bekövetkezik egyáltalán – ez a momentum nem szokott megviselni, de most valahogy érzékenyen érintett. Na mindegy, menni kell, futni jöttem. Alapvetően eseménytelenül telt a verseny, a lefeléket azért megküldtem, próbáltam szépíteni a kevésbé megfutott emelkedőket. Azt hiszem a lejtőzésem elég sokat fejlődött tavaly óta!
Tovább Fruzsi blogjára a teljes beszámolóhoz >>>
baratrunning.com 