Kis-Balaton kör – Kormány Alexandra
Nem tagadom, féltem ettől a versenytől!
Még jó, hogy csak egy hete derült ki, hogy mégis a nagy körön kell indulnom, ugyanis váltóban is szerettem volna futni a lányokkal, a váltó – FM párosítást pedig nem lehetett megoldani. Igaz, augusztus végén már lefutottam a 30-at Baján (az addigi leghosszabb távomat), de az edzés volt, kellemesen hűvös hajnalban, minden teljesítménykényszer nélkül (ha nem bírom, majd abbahagyom alapon), ráérős frissítéssel, egy tapasztalt futótárssal. Ott el is határoztam, hogy ezt a szuper élményt nem piszkítom be egy esetleges kudarccal, vagy nyögvenyelős teljesítéssel, megvár engem az a Kis-Balaton, ha már erősebb, felkészültebb, magabiztosabb leszek. Aztán tessék: egy elcsúsztatott rajt miatt minden borult és rákényszerültem arra, hogy a tavalyi kudarc után újra belevágjak a kalandba!
Az első 10 km-t egyedül futottam, utána csatlakozott a váltónk 2. embere, Baló Reni 12 km erejéig, végül pedig Andor Csilla szintén 12 km-re (mindkettőjüknek ez volt az eddigi leghosszabb futása). Abban biztos voltam, hogy a lányok jelenléte olyan erőt fog adni, hogy ha valamikor, akkor most sikerülnie kell!
Az első 10-es simán ment, 6:09 körüli átlaggal – nagyon próbáltam figyelni arra, hogy ne fussam el az elejét, amire sajnos a versenydrukk miatt hajlamos vagyok. A második váltópontig azonban meg kellett küzdeni a Kis-Balaton partján húzódó végeláthatatlan bicikliúttal, ami tavaly is megborított és végül a verseny feladását eredményezte. Óriási segítség volt, hogy ott volt mellettem Reni és végig tudtunk beszélgetni, tartani egymásban a lelket (pontosabban inkább Ő bennem). A FM távnál már erősen gondolkodtam rajta, hogy a váltásnál én is beszállok majd az autóba… fáradtam testileg-lelkileg és baromi hosszúnak tűnt még az a 13 km a célig… Váltóban úgyis befutunk, meglesz az a befutóérem, senki nem tehet szemrehányást, amiért abbahagytam – sőt, még meg is erősítenének abban, hogy jól döntöttem, az egészség az első, nem szabad a végletekig kihajtani magad, stb. … De jól emlékeztem arra, hogy milyen volt tavaly a feladott verseny után: milyen ramaty volt megírni Gabinak, hogy cserbenhagytam “magunkat”, feladtam, kiszálltam és nem egy sérülés miatt, vagy mert annyira fájt valami, hogy nem tudtam továbbmenni, hanem egyszerűen elfogytam – leginkább mentálisan…
Őszintén szólva én elég kockázatkerülő típus vagyok. Ha valami nem sikerül, akkor azt nem erőltetem, ha nem muszáj… Ez majdnem mindenre igaz, kivéve a babavállalást. Ott háromszor mentem vissza pofonért, de kétszer “A BOLDOGSÁGÉRT”. Ha már bevállaltam, itt most nem akartam pofonnal hazamenni és újra hordozni magamban a kudarc érzését. Úgyhogy összeszedtem magam és ellenálltam a csábításnak, hogy 22 km-nél beszálljak a kocsiba és futottam tovább Csillával.
Már az egyetemi évek alatt is sokat rötyögtünk azon, hogy mindenről mennyit tud beszélni, de nekem most ez életmentő volt. Mondtam neki, hogy meséljen mindenről, ami az eszébe jut és ha nem válaszolok, akkor az nem azért van, mert nem érdekel, hanem éppen csendben küzdök az életbenmaradásért 😉 És ez működött! Észrevétlenül fogytak a kilométerek és a végén már azon kaptam magam, hogy már csak 3 van hátra, az meg ugye a regeneráló edzés “kisujjból” kirázható távja – na, azért nekem így 31 km után már nem annyira volt az 😉 De végül sikerült, beértünk megcsináltuk! Mi, hárman!!! Borzasztóan büszke voltam magunkra!
Utána persze jött egy-két, állítólag “építő” célzatú megjegyzés a család nem-futó szekciójából, hogy OK, szép ez a teljesítmény, de az induló 20 lányból a 19. helyen sikerült beérnem (az első “csupán” kb. másfél órával előzött meg, bár a nettó futóidőmre számított 6:38-as tempó nekem erre a távra teljesen elfogadható), úgyhogy azért a jövőben el kellene gondolkodnom, hogy jó-e ez az irány, vagy érdemesebb lenne a rövidebb (FM) távokra edzeni (itt mondjuk pont olyan volt a mezőny, hogy egy viszonylag gyengébb idővel is dobogóra lehetett volna kerülni). Na meg persze jöttek az ötletek, hogy nem kellene ennyit húzni az időt a frissítéssel (tény, hogy mind a 7 helyen megálltam, el is “vesztegettem” vele 10 percet, viszont nem pacsáltam rá úgy, mint tavaly, amikor 4 kg-val kevesebb voltam, mikor hazaértem, mert baromi meleg volt és nem sok fogalmam volt a rendszeres frissítés jelentőségéről – fel is adtam a versenyt…).
Igyekszem a negatív hangokat elengedni a fülem mellett és arra koncentrálni, hogy a legnehezebb versenyt igenis sikerült megnyernem: a magammal és a félelmeimmel szembeni próbatételt! Nagyon sokat segített persze ebben Gabi: nem csak a kemény edzéstervekkel, hanem a biztatásával, hogy szerinte igenis meg tudom csinálni, ha fejben elhiszem végre, hogy sikerülhet. Összesen 2,5 éve futok rendszeresen, abból 2 éve Gabival, 1-2 műtét miatti pár hónapos kihagyással tarkítva. Biztos vagyok benne, hogy nélküle sosem jutottam volna el ilyen messzire (nekem a 34 km az), és ezért borzasztóan hálás vagyok!
Nem hiszem, hogy mostanában ilyen hosszú távra adom a fejem – még azt sem, hogy jövőre újra megpróbálom körbefutni a Kis-Balatont (persze addig még ki tudja, mi lesz, de most úgy érzem, kiküszöböltem a tavalyi csorbát). Egyszer majd szeretnék megküzdeni a maratoni távval – mondjuk a 42. szülinapom körül, de addig még van majdnem 5 év a testi-lelki erősödésre 🙂 Addig is próbálok újabb célokat találni (legközelebb 1 hónap múlva lesz egy FM az Őrségben, ami a terep miatt teljes újdonság lesz számomra), élvezni, hogy Gizion lehetek, mert ez egy szuper csapat és büszke vagyok arra, hogy ide tartozom! 🙂
baratrunning.com 