Month: október 2017

Pálos 70 – Koren Miklós

Posted on

Az ultrások teljesen leuralták az elmúlt pár hetet, még Koren Miki beszámolójával adós vagyok a Pálos 70-ről.

Íme:

Ready To Start

“My mind is open wide, Now I’m ready to start.” (Arcade Fire)

A Sziklatemplom előtt találkozom Mártival és apukájával. Örülünk egymásnak, és jó utat kívánunk. Ez a mosolygós egymásra figyelés az egész túra alaphangulata. A Sziklatemplom egyébként csendes, néhányan vagyunk csak. Jó érzés ilyen nyugisan rajtolni. Csipit látom érkezni, de nem futóruhában van.

A városban egyenletesen futva haladok a Kútvölgyi-kápolna felé. Párszor bizonytalankodom, hogy melyik utcán kell menjek, de jól ki van szalagozva a pálya. Fölfele megelőz Csipi. Egy fiatal sráccal futnak nagyon szépen. Kicsit aggódom, mert két éve Csipi 10 óra valamennyit futott, és én is annyit szeretnék. De megnyugszom, hogy kiszámoltam, jó lesz, nem én vagyok a lassú, ők a gyorsak.

A Normafára érve dübörgő zene fogad, már messziről hallani. Spartan Race-re készülnek. Tökéletes ellenpontja a pálos túrának. Innentől ismerős az útvonal, a János-hegy, Hárs-hegy környéke gyakori edzőterepem.

A solymári benzinkúthoz beterveztem egy töltekezést. Csobánkán a forrás a frissítőpont, és nem akarok arra alapozni. Bevásárlok 1,5l italt, bekeverem a szénhidrát-poromat, és megyek tovább. Jól futható út, a Rózsika-forrás völgyében.

A solymári várnál megdícséri a pontőr a karomra írt szintidőket. Büszke is vagyok magamra, mert eddig tartom azt a pár perc előnyömet, amivel indultam.

Most egy mászás következik a Csobánkai-nyereghez. Single track, de csak egy másik futóval előzgetjük egymást, sok túrázót már lehagytunk. Amikor felérek, látom, hogy a pulzusom már nem lesz a régi. Eltelt három óra, a glikogén-raktárak már kiürültek. Ha futni akarok, 160 alatt nem úszom meg. Nem baj, a nap süt, jól érzem magam, órákon keresztül tudok menni 163-164 körül.

Beteszek egy kis zenét, hogy ne lassuljak le. Nagyon felpörget, a csobánkai ponthoz száguldok lefelé. Csak sót kérek, és megyek tovább. Ezt a pontot is a tervezett időn belül hagyom el, kezdem elhinni, hogy meglesz a 3:50-es komp. Csak óránként jár, és ez nagyon jó húzóerő. Úgy számoltam ki a rajtot, hogy 9 óra alatt érjek a Dunához, és csak 15 perc tartalékot hagytam.

Csobánka után elkezdjük egymást előzgetni két futóval. Fölfele ők gyorsabbak, lefele én. A fülemben DoorsScissor Sisters dübörög, nem barátkozom, csak megyek előre. Pilisszántónál azért beszélgetünk egy kicsit. Judit és Laci ismeri a terepet, mert a túrát már csinálták korábban. Most a 40-es távot futják.

A Klastrompuszta felé vezető szintúton megelőzöm a zarándokokat, akik két napra bontva járják végig a távot. Próbálom tartani a lépésszámot, minden 3% alatti emelkedőt megfutni. Folyamatosan figyelem az időmet, de kezdek biztos lenni benne, hogy meglesz.

Pár perc előnnyel érek Klastrompusztára. Egy kicsit nyújtok, és a kútból töltött vízzel újabb port keverek be. Nem annyira émelyít ez az édes lötty, mint edzésen, hozhattam volna belőle többet. Azért fölfele menet elrágcsálom a harmadik gyömbérdarabomat, hogy ne is jöjjön vissza.

A pilisszentléleki ponton szüttyögök a legtöbbet. WC, kulacstöltés, keverés, és a gulyáslevesből is eszem pár kanállal. Visszaveszem a karvédőmet, mert az északi szél hűt rendesen. Innen még 14km a komp, de több, mint másfél órám van rá, és nagyrészt lefelé vezet az út. Nagyrészt. Az a pár kisebb emelkedő nem hiányzik.

Utolérem Juditékat. Folyamatosan az órát nézem, egymást krenkoljuk. 7 perces ezreket kell fussunk, hogy elérjük a kompot. 6 perceseket.

image

Tovább a teljes bejegyzésre >>>

Taubertal100 – Korányi Balázs

Posted on

100 kilométer keresztül-kasul Bajorországon

Bajban vagyok, ismertem be ahogy lepacsiztam a hatvanas táblával. Harmincnál már olyan volt az izomzatom, mint amire hatvannál számítottam, hatvannál meg úgy éreztem magam, mint a zombi apokalipszis végjátékában. Csak lenne már vége! De nem, van még negyven erősen hullámos kilométer.

Hiába írtam le ezerszer, hogy az ultrafutás minimum fele fejben dől el, pont erre részére nem készültem megfelelően. Rajt előtt másfél nappal eszméltem rá, hogy hiába raktam össze a logisztikát az utolsó részletig, fejben nem voltam még kész. Nem sakkoztam végig az összes lehetséges szcenáriót, nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok, amikor bajba kerülök.

A felkészülésemben Gabi nem hajcsár szerepet játszott, hanem fékezőt, aki megóv a saját hülyeségemtől. Évek óta csiki-csukit játszom a sérüléssel és lassan tíz éve nincs egy végigfutott évem. Ahányszor azt hiszem, hogy már minden oké, baj nem lehet, túltolom és visszakerülök a gyengélkedőre. Az edző néni ezt nagyon erős korlátokkal próbálta idén kezelni. A visszatérés első havára – május — 66 kilométert kaptam, 7 percent kívüli tempóban.

Talán korai is volt ez a százas, de elcsábultam. Bajor falvak közt, csendes folyócska mentén, borvidéken, kastélyparkon át vezet az út. Semmi olajfinomító, autópálya vagy dögtemető. Már a turizmusért megéri! A koreográfia azért mégis kicsit Spartathlon-os. A feladat: napnyugtáig eljuttatni egy üzenetet egyik várból a másikig. A sikeres futárt a célban lovaggá ütik. (Elképesztő érzés 100 kilométer után a macskakőre térdelni, hogy lovaggá üssenek. 🙂 )

A rajtnál nem volt ott Gabi, hogy a lábamra csapjon és gyorsabban is kezdtem, mint azt előre elterveztem. Mennyiszer elhittem már, hogy most az egyszer bírni fogom a tempót és minden alkalommal sírás lett belőle. Olyan volt, mint egy karambol lassított felvételben. Persze a tempót is visszafoghattam volna, de a Fekete Lovag mindig győz.

Korom sötétben rajtoltunk, de a 10. kilométer környékén már lámpa nélkül futottam. Erdei bringaúton, meg falvak közötti mezőgazdasági utakon mentünk. A napi feladat a frissítéssel való kísérlet volt. Csináltam egy Hankát és csak géleket ettem, ráadásul időre, minden hatodik kilométernél, akár éhes voltam akár nem. (5 óra futás után nem annyira egyszerű hattal osztani…) De működött. El nem éheztem, holtpontom nem igazán volt, a gyomrom bírta és a frissítőnél sem bíbelődtem ezért sokat. Csak a ragacsos tasakok pakolgatása volt feladat. Egy idő után már mindenem ragadt.

Futottam, futottam, futottam, ezen nincs mit részletezni. Egy vasútállomás mellett elfutva éreztem csak késztetést, hogy kiszálljak. Mennyire egyszerű lenne, felszállni egy jó meleg vonatra aztán az állomáson enni egy pizzát, mmmm! Aztán láttam, hogy fel vannak szedve a sínek. Pech.

Hatvannál jött egy fajta válaszút. Vagy befelé fordulok és leszegett tekintettel megyek frissítőtől frissítőig, vagy nagyon későig kint fogok vergődni az országúton. Vagy 4 órán keresztül odateszem magam, fogat összeszorítva, vagy másnap verem a fejem a falba.

Így alakult, hogy egy német futóval vagy 30 kilométeren át kerülgettük egymást. Ő elszöszmötölt a frissítőnél, majd két kilométer alatt levadászott és onnantól együtt haladtunk a következő frissítőig. A kezdeti 5:30-as tempóból addigra már 6:10 köré lassultam, de haladtam.

Már csak 35, már csak 30, kurvára nem élvezem, már csak 25, elfelejtettem, hogy ez mennyire kemény, már csak 20, 15… Tizenötnél számoltam ki, hogy ha szűkösen is, de 10 órán belül behozom ezt a futás. Nagy jelentősége ennek nem volt, de inkább kezdődjön kilenccel, mint tízzel. Rá is kapcsoltam, ez már a célegyenes. A pálya egyre többet emelkedett, de itt már mindegy!

A pofon kilencven környékén jött egy 2000 méteres kilométer formájában. Talán csak elveszett egy tábla, gondoltam. Talán elcserélték a táblákat, reménykedtem. A 100 az 100 és nem 101.

 

Aztán 93 kilométernél be kellett látnom, hogy kaptunk egy váratlan kilométert, amitől az éppen 10 órán belüli időből éppen 10 órán kívüli lett. Válaszút 2: Vagy életem utolsó hetesét futom, annak minden következményével, többek között célban összeesés, hidegrázás, stb. Vagy bekocogok. Ez utóbbi mellett döntöttem. És milyen jól! A futópartnerem a másik opció mellett döntött és 10:00:04-re esett be. Én a helyében felgyújtottam volna a várost. De nem, én a kényelmet választottam, abban az értelemben, hogy nagyon kényelmes volt egy vérhólyaggal és két félig leszakad lábkörömmel, működő combfeszítők nélkül, ragacsos kézzel, sóval borított szemüvegben, rothadó hús szagára emlékeztető felsőben futni. De legalább futottam! És letérdeltem a kurva lovag előtt. Mert a 100 kilométer az 100 kilométer. Huszadik lettem 10:05-ös idővel, a Strava szerint 102 kilométeren.

 

Köszönöm Gabinak a fékezést. A versennyel lefutottam az idei ezredik kilométeremet. És most tényleg csak az számít, hogy ne verjem szét magamat. A Fekete Lovag kiegyezett a döntetlenben, de nemsokára harcol tovább.

Spartathlon beszámoló – Hanka

Posted on Updated on

“MOLON LABE – GYERE ÉS VEDD EL!” – SPARTATHLON 2017

Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.

5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.

22007533_1175735625860277_6169884374250914392_n.jpg

7 óra. Rajt!

A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre – de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol – kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.

Az útvonal “változatos”, autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az “Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál – de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.