Tarcal-Tokaj Extreme Trail – Belus Tamás

Posted on január 8, 2018 Updated on január 8, 2018

ELŐZMÉNYEK
Az október végi Piros85 egyértelműen az év legjobban sikerült versenye volt. Tökéletes lett a tempó, rendben mentek a frissítések, és a helyezéssel is maximálisan elégedett voltam (13. lettem, pedig nagyon erős volta a mezőny, mert az idén a Piros volt a Terepultra Országos Bajnoki futam is.) A verseny azért megkövetelte a maga áldozatát. Az utolsó 25 km erős lejtőit nem bírta a jobb combomban az IT-szalag, emiatt bő 1 hónapig alig tudtam edzeni. Nagyon azért nem bánkódtam, mert a szezonnak tulajdonképpen vége volt már, így különösebb veszteség és a visszatérést sürgető nyomás nélkül tudtam végigjárni a gyógyulás útját (ultrahangos kezelések, sok gyógymasszázs, rengeteg hengerezés és nyújtás, a terhelés fokozatos növelése). A sérülés miatt ki kellett hagynom a december eleji Budai Trailt, bár már óvatosan futhattam ekkor, de a december 30-i Tarcal-Tokaj Extreme Trail (21 km, +800 méter szintemelkedés) indulásomról még nem tettem le. A Tokaji-hegy (ahogy a Kopasz-hegyet mindenki ismeri) az abszolút hazai pályám, ez a hegy van a legközelebb Nyíregyházához, és minden megvan rajta ami egy terepfutó álma: technikás lejtők és emelkedők, számottevő szintemelkedés és legalább 5 különböző útvonal a csúcsra. Úgyhogy amikor eljutott hozzám a verseny híre, tudtam, hogy nekem is itt a helyem – végre a sokszáz edzés után versenyezhetek is a HEGYEMEN 🙂
Már csak 3 hét volt a versenyig, amikor végre újrakezdhettem az edzéseket, de persze formaidőzítésről szó sem lehetett, elkezdődött a lassú és unalmas alapozás. Összesen 2 tempósabb edzésem volt csak ezekben a hetekben. Az első még nem volt túl biztató, de 4 nappal a verseny előtti váltogatóban már egész jól visszajött a sebesség, úgyhogy jó hangulatban vártam a versenyt.

KÉSZÜLŐDÉS
A verseny előtti hétvégén sikerült bejárnom az útvonalat. A pálya legalább felén nagyon nagy volt a sár, bár ekkor még úgy tűnt, hogy a hétvégére visszajönnek a komoly éjszakai fagyok, és reménykedhetett a mezőny, hogy nem kell a terepen kívül a sárral is megküzdeni. Aztán csütörtökre már biztosan látszott, hogy nem lesz itt számottevő fagy, és muszáj lesz a térdig érő sárra készülnünk. Pénteken még gyorsan beszereztem egy sárban is klasszul működő Salomon Speedcross 4-et, úgyhogy már ettől sem féltem annyira. A versenyt egy akadályfutó egyesület szervezte (az Extreme Trail Hungary) úgyhogy számítani lehetett rá, hogy sok jó akadályfutó is lesz a mezőnyben. Akadályok itt nem voltak persze, de nagy volt a sár, és két szakaszon is a szalagozás olyan helyen vezette a mezőnyt, ahol tulajdonképpen még ösvény sincs. Sosem voltam még Spartan versenyen, ezért arra külön kíváncsi voltam, hogy mire leszek képes a jobb Spartanosok ellen. A rajtlistán volt néhány jó futó, de a Spartanos mezőnyt nem ismerem. A formám és a helyismeretem miatt így is eléggé bíztam benne, hogy egy számjegyű lesz a helyezésem, de a dobogót sem tartottam elképzelhetetlennek.

A VERSENY ELŐTT
Aztán a magabiztosságom el is párolgott, amikor megláttam az a rengeteg embert. A versenyre együtt mentünk a rutinos terepfutó Palásti Petivel, és korán indultunk, hogy még a rajt előtt rá tudjunk nézni a pálya állapotára. 9 előtt már Tarcalon voltunk és már akkor is óriási tömeg volt a rajtzóna környékén, a 10 órai rajtra pedig több mint 130 futó gyűlt össze csak a hosszabbik távra (volt egy rövidebb 9 km-es táv is, szintén elég kemény pályával). Már a hőmérő is jelezte reggel, hogy mit találunk majd a pályán (3 fok volt reggel) és bizony ott is volt a sár, ahogy sejteni lehetett. Elvittem magammal a kedvenc Hoka Speedgoat cipőmet is, de az a bejáráson tapasztalt sárban nagyon nem jól viselkedett, így maradt a 0 km-es Speedcross. A versenyközpontot nagyon profin összerakták Elemérék, egész komoly verseny benyomását keltette, és tulajdonképpen minden rendben is volt a szervezéssel ez egész verseny alatt. (csak így tovább Extreme Trail!) Petivel meg hánytuk vetettük, hogy mennyire öltözzünk rétegesen, nekem végül a hosszú nadrágon kívül csak egy vékony aláöltözet és egy póló és egy nyári baseball sapka lett a szettem. Zsákot sem vittem, mert 2 frissítőpont is volt a pályán, és ilyen rövid távra én nem szoktam géleket sem vinni. Közben kiszúrtuk a tömegben Németh Csabát (a legjobb magyar ultratrailes, az egyik példaképem) és az élő legenda Bogár Janit is, akiről kiderült, hogy majd a rövidebb távon áll rajthoz. Csaba természetesen a rajtban előre állt, ahogy azt kell, mire pár fiatal Spartanos élcelődni kezdett, hogy az öregek miért állnak előre. Mondtam nekik, hogy kb. 500 méterig fogjuk látni, ne aggódjanak  Pontban 10kor szikrázó napsütésben el is lőtték a mezőnyt.

FEL A KOPSZRA
Ahogy ilyenkor lenni szokott, hatalmas elánnal ugrott neki a mezőny már az első emelkedőnek is. Oda is szóltam viccesen, hogy NYOMJÁÁÁTOOK! AZ ELSŐ KM-EN MÚLIK MINDEN!!!! 5 perc sem kellett, hogy az elején túlzott tempót vállaló sporttársak lemaradozzanak, és kiderüljön, hogy kikkel is kell ma versenyeznem valójában. Először szép széles dózer úton kapaszkodtunk a csúcs felé, előttem csak 6-an, bár Csabát és egy fiatal srácot már itt alig lehetett látni. Mire a szőlőkhöz értünk, szép lassan meg is előztem a közel lévő négy srácot, így az abszolút harmadik helyen álltam, amikor beértünk a jobban futható erdős részbe. Csabáékat nem láttam már, hátrafelé meg nem akartam nézegetni, úgyhogy a magas pulzus ellenére odaléptem kicsit és igyekeztem egy kis előnyt gyűjteni hozzájuk képes az út nélküli részig. Itt jött el az első sáros lejtős rész. Óvatosan kezdtem, mert nem tudtam, hogy mit enged majd ilyen terepen a cipő, de pár lépés kellett csak, hogy rájöjjek, ezzel bizony lehet csapatni!  A sűrű fák között kijelölt, aljnövényzetben bujkálós részeken nem törtem magam nagyon, bár hallottam, hogy egy csoport elég közel csörtet mögöttem a sűrűben. Úgy éreztem, nem nyerek vele annyit, hogy érdemes legyen emiatt nagyon felvinni a pulzust, inkább a futhatóbb részekre koncentráltam. A Kopaszra a siklóernyősök indulóhelye mellett értünk fel, szintén út nélküli szalagozáson, itt volt az első frissítőpont is. Ittam egy korty vizet, meghúztam rendesen a fűzőket és indultam is a lejtmenet első részére. Elemér utánam szólt, hogy harmadik vagyok, és hogy Csabiék csak 1-2 percre vannak.

NAGY VÁGTA LEFELÉ
A sáros lejtőt a frissen szerzett magabiztossággal kezdetem, ami egészen a tanösvény nyílegyenes meredek lejtőéig tartott. Itt a bejáráson a Hokában gyakorlatilag a fenekemen jöttem le, annyira csúszott a sár. A Salomon sokkal jobban tartott, de azért nagyon csúszkáltam, úgyhogy elengedtem a tempót és nagyon óvatosan leereszkedtem a rendesen futható ösvényig. Ezután újra emelkedni kezdett az út, visszaérve a P jelzésre ismét a csúcs felé fordultunk. Ez egy hosszabb egyenes emelkedő (a szokásos edzőútvonalam része) ezért itt tudtam ellenőrizni, hogy mennyivel van mögöttem az üldözőboly. Hátrapillantottam az egyenes végén és 3-4 srácot láttam elég közel (túlságosan közel…), főleg ahhoz képest, hogy mennyire kifutottam magam idáig. De már fent is voltam a nyeregponton, innen hosszan lejt majd az út, én pedig magamhoz képest őrületes tempóban és tényleg egész bátran indítottam a lejtőn. Sáros volt az út, de a Speedcross nagyon jól tapadt, és valahogy jó ritmusa volt az egésznek. Szépen jött egyik lépés a másik után, és jöttek a 4 percen belüli kilométerek. Semmi sem törte meg a lendületet, ezért 9 km-nél újra megkockáztattam egy hátranézést. 2-300 métert láttam be, de nem volt már senki közel hozzám, ez azért megnyugtatott. Azt tudtam, hogy Csabát lehetetlen utolérni, de Dávidot (a nagyon kemény, és még szemtelenül fiatal debreceni Spartanost) talán még befoghatom.

A SÁRTENGER
Jött a pálya legnehezebb része. Magas löszfalak között, szántóföldek és szőlők mellett vezetett az út, és itt már tényleg nagy volt a sár. Nem volt hová menekülni, ezt senki sem tudta kikerülni, bele kellett állni és taposni. Leszállt a köd, kicsit a szél is fújt, kellemetlenül hideg is lett hirtelen, ha pedig jött is valaki közel mögöttem, azt a köd jótékonyan elrejtette a szemeim elől. Hosszú kilométerek teltek el így, úgyhogy már nagyon vártam a kápolnát a Terézia-dombon. Itt volt a második frissítőpont, de a jéghideg vízből tényleg csak egy pici kortyot bírtam inni.

MINDEN JÓ HA…
A dombról lefelé már aszfaltút vezetett, sőt innentől párszáz métert leszámítva már csak aszfalt várt ránk. A meredek lejtőn nagyon elengedtem a lábamat, pedig a Speedcrossban nem valami kellemes aszfalton lejtőzni. De mintha láttam volna valakit előttem a ködben. És tényleg, egy kék póló, Dávid az, a mozgása nem rossz, de mintha már nem lenne annyira ruganyos, mint az elején. Még jobban rákapcsoltam, mire kiértünk a főútra már csak kb. 50 méter előnye volt. Aztán el is nézett egy elágazást, de a pontőr és én is utána kiáltottunk, hogy nem jó felé megy, jöjjön vissza erre az útra. Még elém tudott visszasorolni, de pár lépéssel mellé majd elé értem. Szóltam neki biztatóan, hogy húzzon bele, mert a dobogóért fut. 2-300 méter múlva egy újabb rövid emelkedő jött, ezt igyekeztem maxon megfutni, hátha egy kis előnyt tudok szerezni a tetejéig. Fent gyors ellenőrzés, máris egész nagy lett az az előny, úgyhogy egész jó kedvvel fordultam rá az utolsó 3 km-nek. Az Áldó Krisztus szoborhoz vezető út és a lépcsősor régi ismerősöm, sokszor futok itt – mondanom kell, hogy most sem esett jól 🙂 De lefelé már újra szaladtak a lábaim és meg is jött a széles vigyor, amit úgy szeretek ilyenkor. Tudni, hogy dobogós helyre futsz be éppen, iszonyatos jó érzés. Nem jobb, mint amikor órákon át a saját démonaid ellen küzdesz, (főleg ha le is győzöd őket) csak teljesen más. Célegyenes, egy kanyar még + stílusosan egy óriási pocsolya és már bent is vagyok a célban. 1:42 az időm, ami a sárral és a 800méter szinttel együtt nekem nagyon jó menet. A szpíker csak egy perccel később jön rá, hogy én amúgy az abszolút második helyen értem be épp, biztos azt hitte, hogy Csabi után még jóóóó sokáig nem jön senki más 🙂. A szervezők a célban is kitettek magukért. Nagyon szép befutóérmet kaptunk, menő a logózott csősál, isteni volt az ebéd és a forró tea + volt rengeteg szép tombolanyeremény is (kár, hogy a doboz túrórudikat nem én nyertem). Peti is nagyon jól ment, 10. lett, kategória 4. és nagyon menő 1:56-os idővel ért be. Kisebb meglepetésként ért, hogy a két kategóriát (14-45, 45+) teljesen külön díjazták, így két első helyezett volt tulajdonképpen. Csaba nyerte a masters és én a felnőtt kategóriát. Persze örültem, de azért nem felejtem el, hogy volt egy gyorsabb futó még a pályán. Főleg mert szeretnék egyszer olyan gyors lenni, mint ő…

Belus Tomi, Németh Csabi

Eredmények

megjegyzés a beszámolóhoz:
Érdemes tudni a Gizionokról, hogy mindössze két futó van, aki előtt remegő térdekkel borulnak le, és feltétel nélküli tisztelettel adóznak. Ez a két futó, a két nagy ikon: Németh Csabi és Lőw András. Tomit most a csoport egyöntetűen irigyli:-)