Nem tudom mondtam-e, de erre a versenyre csak azért bólintottam rá, mert annyira képtelen ötletnek tűnt, hogy akár még jó is kisülhet belőle, gondoltam, na meg nyuszi vagyok én ahhoz, hogy az edzőmmel szembe menjek..:-)

(*motivációs megmozdulásnak szántam – Gabi)
Életemben nem versenyeztem ilyen rövid távon, a meleget nem bírom, különben is alig 2 hete mertem egyáltalán terepre merészkedni. Aztán teltek a hetek, mentek az edzések, gyűjtöttem a szintet és kezdtem pakolni a hátamra a saját elvárásaimat. Mert nincs annak enélkül is elég baja!:-)

Így jött az első kihagyás egy torokbajos vírus miatt, de utána hamar magamhoz tértem. Magamhoz képest pörgött a lábam és vadul kalkulálgattam a várható teljesítést.  Na, a következő héten már nem kellett ezzel sokat foglalkoznom, jött a torokgyulladás második felvonása. Kiütéssel győzött és küldött parkolópályára 8 egész napra. Felültem a hullámvasútra, napról napra kellett halasztani az újrakezdést, de amennyire tűnt reménytelennek, úgy raktam le szinte minden pakkot és a cél csak a rajthoz állás lett. Tudtam onnan már beérek, akárhogyan is. A szombati átmozgatón is csak kapkodtam a levegőt, a pulzusom a futócipőm látványától is 170 volt. Az utolsó manuálterápiától megint vacakolt a derekam. Oké, mosolygós menet ez már nem lesz. De ezért nyomtam a gyógytornát minden nap, ezért változtattam az étrendemen és megígértem az érmet a kisfiamnak. Nem lehet, hogy megint csak Apa hozzon érmet!

Iszonyú meleg van, a bemelegítés után már levegőért és kegyelemért fohászkodok.

Az még odébb lesz. Elrajtolunk, mindenki tolja, éget az aszfalt, könyörgöm csak utolsó ne legyek! Megyek én is, nézem a pulzusom, de minek?! Már nincs korlát, nincs pk, lehet menni, de a 173 akkor is magas. Zihálok, de inkább hangosítok a zenén. A lábam vinne, de ólomsúly ül a tüdőmön. Így telnek a kilométerek, sokan hagynak le, visszaelőzni senkit nem tudok, mi lesz ebből, de haladok.

A pálya nem túl mozgalmas, nagyon futható, na de az most épp nem annyira megy. Marad a gyaloglás felfelé, itt legalább nem hagynak le többen. Aztán gyorsan elkezd lejteni az út, uppsz, ez gyorsan eljött, innen már csak be kell gurulni. Most nem vagyok bátor, kell még az a derék, nem itt fogom szétcsapni. És megint az aszfalt, most nagyon hosszan. Tudok gyorsítani, de csak nem jön a vége..Ezen jót derülök, az egész 8 kili, én meg itt vicsorgok. Aztán csak eljött a cél, jobbra csapattársak, a célegyenesben meg Gabi, én meg megkönnyebbülten kapkodom a levegőt. Eufória nincs, örülök, hogy beértem. Köszi a hátizmaimnak, hogy egyben tartottak.

Sok még a tennivalónk, de már tudok mosolyogni magamon és nem gúnyosan. Ez most a legnagyobb eredmény! Köszönöm Gabi! Jön majd a többi is.