Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé 😀). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)