Nap: május 16, 2019

Compressport 2UP2DOWN – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on Updated on

Főnéni bedobta a versenyt a csoportba, lehet menni. Nyilván a sérüléssel kényszerpihenőn lévő ír rá rögtön (poénból teszem hozzá), hogy jó lenne. Majd kiderül, hogy végül is mehet. Miért is ne?  Innen jön az izgalom, mert eddig már 3 verseny el lett engedve zsinórban, sok edzés kimaradt és a fene tudja mi jutott még akkor az eszembe. Páros verseny. Eddig mindent Csabival futottam, persze itt-ott elengedve egymást ha úgy alakult, de már jól ismerjük egymás nyomorát meg hülyeségeit, tudjuk egymást húzni ha kell. Most viszont Krisztával kerülök párba, akiről csak annyit tudok, hogy úgy ismeri a szintemelkedéseket, mint én a 14 éves macskám hangjelzéseit. Fel kell kötni a gatyeszt, nincs mese, a pontokon együtt kell áthaladnunk, ne miattam kelljen várni.
Közeleg a verseny, nagy az izgalom, hogy vajon sikerül e megint lesérülni a verseny előtt nem sokkal? Ki kell hagynom ismét amire készülök? Mint valami elátkozott sorozat folytatásaként, ott lebegett felettem az érzés, pláne, hogy a térdemet még mindig nem éreztem százasnak. Végre megszakadt a sorozat, nincs lerokkanás… cserébe a páros másik tagja perecelt egy nagyot, amitől bucira puffadt a térde. Jaj ne már! Én vagyok a verseny előtt lerokkanós szériában! Ment az izgalom meg üzenet váltások. Ha nem javult volna az állapota simán visszamondom az egészet. Egy jó verseny sem ér meg nagyobb sérüléseket. Beszéltünk is telefonon, egész hosszan. Oldódott is a para, hogy ismeretlennel kell futni, hamar kiderült, hogy nagyon jól elleszünk majd végig futás közben. A térd is összeszedte magát, mehetünk, nem állít már meg minket semmi.
Közeleg a hét vége, pénteken egy legénybúcsú, szombaton utazás Mátrafüredre, Vasárnap verseny. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű mindezt kivitelezni. A legénybúcsú szerencsére könnyeden zajlott. Fogyasztásomon még egy tinédzser is csak röhögne (kb. egyenlő a semmivel). Fél kettőre otthon is vagyok. Reggel viszont az emésztésem vacakol… ejnye pedig nem ittam egy köszöntőn kívül semmit, és akkor sem volt semmi bajom. Ejnye már, ennek a fele sem tréfa, és mindjárt menni kellene a vonathoz. (Később kiderült, hogy bujkált bennem valami kórság ami ezt okozta, mert majd 1 hétig tartott) Verseny előtti napon nulla étvágy, igaz amit eszek, iszok bent marad, de keservesen akar lemenni. Nem a legjobb előjelek, de a fenébe is, készültem, párom is van akivel futni kell, én vagyok a Kaszáspók ő meg a SheHulk. Nem hagyunk cserben senkit, majd jobban leszek. Egy fokkal tényleg jobb lett. Hatvanig vonatoztam, majd egy busz Gyöngyösre, onnan pedig Mátrafüred egy másikkal (Alföldi gyerek a Mátrába megy :D).
Egész héten az időjárás előrejelzést lestem, mindent vittem magammal, hosszút, rövidet, 2 cipőt, ami csak eszembe jutott. Foglaltunk szállást szombat estére, hogy kipihenve, helyben kezdhessük a mókát. Jó taktika ez, megtartom. Füredről feltúráztam a Panoráma panzióba, persze a turista ösvényen esőben. Mit nekem eső meg sár! Igaz még Füreden amikor vettem egy Kékes csúcsköves hűtőmágnest meg egy kv-t (minden új versenyhelyszínről kell hűtőmágnes), a büfés hölgy mondta, hogy marha nagy a sár menjek busszal, de az nagyon most nem akart jönni, megyek én gyalog, nem gáz. Na, ilyen az amikor valaki hülye 😀 Volt sár, nem is kicsi 😀 Azért is felmásztam, szobát elfoglaltam, Kriszta hív mindjárt érkezik. Na, akkor indulás, megyek elé (nem sétáltam még eleget). Jön már a gladiátor kisasszony, baktat felfelé velem szemben a szerpentinen. Köszönés, örülés, szállás. Kipakoljuk a géljeinket, fotó, menjünk toljuk le a verseny előtti futást, nyújtást, majd utána elmegyünk enni. Esett, viszont futva kellemes volt az idő, megbeszéltük, hogy másnap rövidben indulunk, meleg lesz ott közben. Vacsi végül rendelős lett, még kis beszélgetés, felszerelés mustra, Minionos csősál, aludni kéne.
Reggelre nem sokat javult az idő, mint inkább romlott. Sebaj szedelőzködjünk, menjünk, kell egy rövid ujjú póló (valami csak otthon maradt) hátha találok valami jót (lett Runnabe). Központban találkozás csapattársakkal. Mennyi kedves figura :O Végre személyesen is találkozni gizionokkal igen felemelő érzés 🙂 Erős Gabival sajna nem tudtam pacsizni mert amikor kerestük már eltűnt. Fotózkodás, cucc fel,  menjünk már! Hüsi van, esik is, sebaj majd futva minden jó lesz, szeretjük az esőt, térdem is jól érzi magát.

Rajt!!!
Haladjunk, haladjunk. Hamar eljutunk az aszfaltról a fák közé. Kriszta megy is felfelé, gőzerővel sztorizik Orsiékkal… megyek is utána… vagyis próbálok… pulzusom az egekben. Nem lesz ez így jó, nem kellene ellőnöm ennyi töltényt az első 10 km-en. Ejj a sok kihagyás, mennyire érzem most. Mégis, csak rám kell majd várni… ejnye! Első csippantásnál vár is Kriszta, neki ez felfelé most könnyed élvezi. Nekem nem jó még, tölteni se tudtam rendesen előző nap, gyomrom még mindig nem száz, fáradtnak és gyengének érzem magam, pedig sok van még a végéig. Sebaj, toljuk neki, majd közben lesz valami, ha más nem, élek a lehetőséggel, és Kriszta futózsákjába bújva utazok be a célba a hátán. Kemény csaj, simán bevisz. Csippantás után kapok is sms-t otthonról, jelenik is meg az órámon, Párom drukkol, követ online, jólesik. Felérünk először a Kékesre. mindent beburkol a felhő, sejtelmes ködös kalandá varázsolva az egész eseményt. Frissítőpont, minden király, jöhet a kóla-banán kombó, Zsófi, Máté, Zsotyek, mondhatni gizionparty van. Nem időzünk sokat, megyünk is tovább. Végre kezdenek egy kicsit összeállni a dolgok, visznek a lábaim, jár a szemem mindenhova, 4-5 lépéssel előre számolva. Jön a lefelé, meg is lendülök, rettenet élvezem a lefelé rongyolást, meg is feledkezem magamról kicsit, lesek hátra, elhagytam Krisztát. Na, bevárom, nekem is jobb inkább visszavenni kicsit. Ketten maradunk, ami nagyon jól esik. Beáll a közös tempó, flow. Futunk a ködben, esik és hideg van. Mint két ragadozó, ami portyázik a sejtelmes erdőben. Gélt is kellene tolni, együnk, bakker! Nem bírom rendesen kinyitni a gélt 😀 lefagyott kézzel nehéz. Kriszta is küzd, rágcsálja a gél végét. Végül sikerült, jól is esik, viszont nem érzem mennyire fogom. a maradékot kinyomom a saját kezemre 😀 Jó buli ez a hideg!
Második frissítő pont Parádsasvár. Hidegebb és vizesebb mint eddig, jön már a szél is. Menjünk is tovább, itt állva nem jó. Orsiékat is beérjük, jöhet a második fel! Kriszta sztorizik, hihetetlen, hogy tud felfelé menni ez a csaj! Ijesztő! Meg is mondom neki. Utána nem sokkal perecelt is kettőt a sárban ennek örömére 😀 Jönnek a Lipótok, a kicsi meg a nagy, egész hamar felmászok rá a magam  kaszáspók végtagjaimmal, majd jön Sombokor. A gerinceken meg nyitottabb részeken lévő sok szél meg hideg kezdi éreztetni a hatását. Nem tudom annyira feltolni a pulzusom, hogy hőt termeljek. Pedig itt felfelé aztán lehetne! Egyik láb a másik után, hajrá hajrá! Kriszta fent ugrál a tetején, jelzi, hogy megy tovább mert fázik, igyekszem én is, de éppen élőholtat játszom egy meredek felfelén. Görcsölgetnek a combjaim, Kriszta ad magnéziumot, hamar elmúlik. Nagyon fázok, menni kell mert ennek már a fele sem tréfa. Kocogjunk hát valahol már csak itt van a tető ismét.
Kriszta vár, csippantunk, szurkolós sms, már nincs sok, faház. Nem vagyok jól, kicsit sem, a kóla remeg a kezemben, a marék csokit próbálom magamba diktálni amit Máté a kezembe nyomott, didergek a hősugárzó előtt. Kriszta jelzi menni kéne, Máté is szól, ha már nem eszel indulás! Van kabátom, valaki vegye ki! Rám is adják, nem mozognak úgy a kezeim és a karjaim, ahogy kellene, érdekes élmény 😀 Indulás, már csak 8 kili. Lassan melegszik kicsit, szervezetem is összeszedi magát, jaaaj megint itt a bottal kalimpáló csaj… Egyszer már kielőztük, mert balesetveszélyesnek tartottam, ahogy botozik minden irányba szana-szét. Most csak kalimpált vele, de az sem volt igazán megnyugtató, előzni kell. Szépen lassan bedöcögtünk a célba, örömködés, ölelés, FORRÓ ZUHANY!!! Átöltözés, babgulyás, pakolás, indulás. Gizionoktól búcsú, Zsófi és Máté még egy Tesco-s kitérőt is tesznek velem, hogy legyen még kajám az útra <3, majd a ferihegyi vasútállomáson kiraknak. Veszek egy jegyet, jön az IC, vár már rám Nyíregyháza. Aludnék, de nem tudok, 45km 2000m+szinttel, sérülések és egyéb egészségügyi szünet után. Hálás vagyok mindennek, és megennék mindent 😀
Utólag belegondolva egy elég komoly kaland volt. Ez volt az az év amit ennél az eseménynél még sokáig fognak emlegetni. “Emlékszel mi volt itt 2019-ben?” Na én fogok az tuti 😀 Jövőre is jönni kell!
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on Updated on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

 

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

 

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)