Skyrunning Világbajnokság – Belus Tamás, beszámoló
(daganat) – Idén már nem futsz egy normálisat!
(én) – Fogd meg a sörömet!
Vénségemre (41 múltam májusban) magyar válogatott lettem, és a nemzet színeiért futhattam a spanyolországi Skyrunning Világbajnokságon. Régi álmom vált ezzel valóra, amit már bő három éve kergetek. Ki a fene gondolta volna ezt márciusban, amikor azzal a hatalmas varrattal a hasamon feküdtem, és hetekkel később sem tudtam kiegyenesedve járni, nemhogy futni. Szerintem még Gabi Gizibé Barát (az edzőm) és Tatár Szilvi sportrehabilitáció, masszázs (a felépülésemet irányító rehabilitációs tréner) sem, pedig nekik elég élénk a fantáziájuk. Egyébként meg örültem, hogy éltem, és ezt túlzás nélkül állíthatom. A rehabomról most nem írnék, ott van minden ez előzményekben, a lényeg, hogy nem gondoltam túl a dolgot, csináltam amit a lányok mondtak és kész.
A javulás gyorsabb volt, mint gondoltuk, vagy legalábbis mint én gondoltam, a torna és a bringa után már április végén elkezdtem az óvatos futásokat, május végén pedig már mindenféle korlátozás nélkül kaptam az edzéseket, talán csak a lejtmenetekben voltunk óvatosabbak. A hegem még bőven éreztem, a felső része eléggé érzékeny még most is, de a heg kezeléseken Szilvi megnyugtatott, hogy ezzel már futhatok, akár már versenyezhetek is, úgyhogy a június 12-i Nagy-Hársas Ultrán már ott voltam a rajtban.
A Hársasról írtam elég részletesen, kegyetlen kemény egy pálya sok szinttel, kövekkel, csalánnal, hazai viszonylatban abszolút méltó terep egy skyrunning világverseny válogatójának. Egész jól sikerült a verseny, főleg az előzményeket figyelembe véve, szerintem elsősorban ennek volt köszönhető, hogy Oszaczki Géza az MSTSZ-től azzal a hírrel hívott fel, hogy hívnak a magyar Sky csapatba, természetesen a 68 km-es ultra távra. Meg persze annak is, hogy Józsa Gábor nem szeretett volna a hosszún indulni, és különböző okok miatt a nálam sokkal jobb Szabó Áron, Allaga Tomi, Pálffy Marci trió sem jöhetett számításba a csapat összeállításában.
Az elmúlt 3+ évben talán bármikor máskor jobban késznek éreztem volna magamat egy ilyen kihívásra. Ott volt a műtét, ami után még nem volt elég idő, hogy felépüljön a forma, meg a nagy vérveszteség miatti nem ideális vérminőség. Ja és a bizonytalan mozgásom a technikás terepen, márpedig ha valahol technikás a terep, az egy skyrunning verseny. Oh és a plusz 3-4 kg, ami még a nemfutós hetek eredménye, és ezt ledolgozni sem volt még elég időm. A VB-ig pedig nem volt csak három hét. Kemény. Kértem egy napot Gézától, azonnal hívtam Lizát és a szüleimet, hogy vajon meg tudjuk-e oldani a szabadságok átszervezését. Úgy tűnt, hogy menni fog, úgyhogy gyorsan igent is mondtam a dologra.
A következő napok tervezgetéssel, pakolással és csendes parázgatással teltek, gyorsan el is szaladt az idő, kicsit túl gyorsan is. A súlyom maradt amennyi maradt, tudtam, hogy ezen már nem tudok javítani a versenyig, úgyhogy elengedtem a dolgot. Próbáltam lélekben a hosszú busz útra (para), a másokkal együtt alvásra (még nagyobb para) és a durvának kinéző pályára készülni (szupermegapara).
A skyrunning a terepfutás egyre népszerűbb szakága. Arról lehet megismerni, hogy versenyeit kemény, technikás terepen rendezik: sok benne a sky és kevés a running. A legnagyobb kihívást a nagy szintkülönbségek, a meredek emelkedők és jajjjj – a meredek lejtők jelentik. Szigorú szabályok rögzítik, hogy melyik távnak mennyi szintemelkedést kell legalább tartalmaznia (sokat), mekkora hányadának kell 2000 méternél magasabban vezetnie (túl soknak), illetve hogy a táv egy megadott részének legalább 30%-os emelkedésűnek és lejtésűnek kell lennie (hát köszi). Plusz kötelező hegycsúcs(oka)t is érintenie. Szóval a sky meredek és technikás, ami pont nem az, amit én tudok és szeretek ebben a sportágban. Szívás.
Tovább a teljes bejegyzéshez a facebookra
baratrunning.com 