Day: július 8, 2021

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L táv – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

Idén a Gizion csapattagok közül én kaptam erre a versenyre a VIP nevezést a Terepfutas.hu-tól, amit ezúton is köszönök, nagyon motiváló volt a felkészülés során. 

Előző napokban sokat aludtam, ezért az óra csörgése előtt már fent voltam. A hajnali csendben vidáman készülődtem, lista szerint pakoltam, mialatt a többiek hortyogtak, vagy hazaértek az éjjeli műszakból. Az odafele vezetés közben meglepődtem, hogy mennyire izgulok, ezen egy kis rádióval hangosan énekléssel segíteni tudtam. A parkolóhelyet a versenyközponttól (emelkedőn) negyedóra tempós sétányira jelölték ki (hiába, a Börzsöny már itt sem viccelt :). Én persze már itt is lehagytam mindenkit, volt egy kis eltévedés is, nemhiába, versenyezni jöttünk. 
A versenyközpontban először Athost találtam meg, majd Zsóka is meglett, ők Crew tagokként és az én életem megmentőiként vettek részt aznap a versenyben. Athos két embertől is remekbe szabott megható rábeszélés árán kicsalta a náluk levő random PET palackot, mivel nem találtam az amúgy a táskám legmélyebb zugában rejtőző kulacsaimat. Szerencsére Kornél cimborám, aki mindig túltolja a pakolást, ezúttal is  két plusz kulaccsal érkezett, úgyhogy végül Athosnak megköszöntem az emlékezetes performanszt, és lett kulacsom. A sajátjaimat –tudtomon kívül– biztonságba helyeztem a csomagmegőrzőben… Zsóka pedig szolgáltatta a rajt előtti szénhidrátomat egy banán formájában, amit mindig megeszek a rajtban. Erőltetett gyaloglás formájában már túl voltam a bemelegítő kocogáson, az iménti közjáték miatt az előírt gimnasztika a wc-sorban ácsorgás idejére maradt, de végül megvolt MINDEN!!!

Kornéllal beálltunk a rajtba, felmértem az első sorban a majdani dobogósokat, majd már indultunk is. Eddig a vicces rész. Az első km-en két meghatározó tényezőt említenék: azonnal bejelentkezett a gyomromban lévő kő, ami már két napja ott lötyögött, ha futottam. Illetve az első km végére időzítettem rutinos módon az órám és rajta a track elindítását is… Már ezen az első kilométeren a környezetem megtelt az emelkedőn fújtatva előző teremtés koronáival, akik nem bírják a rajtot követő stresszt, és elrohannak. Ekkor a beszámolóírók nagy hányada állítólag hagyja, hogy leelőzzék, mert a saját tempójában akar menni… hát nekem nem úgy tűnt. 🙂 Én egyből konstatáltam, hogy ezen az első emelkedőn azonnal az edzői utasítás azon sorát kell alkalmaznom, hogy a megadott kezdő pulzuszónát adaptáljam a körülményekhez, mert hát kevés köze volt a valósághoz. Értsd: gyalogoltam, de a pulzusom még úgy is magasabb volt. Nem, nem egy-két ütéssel. De arra emlékeztem, hogy ez a szakasz itt mindig ilyen, és az én időm nem most jön el.

Szóval felgyalogoltunk az első hosszú (végtelen) emelkedőn, kezdtem kicsit magamhoz térni, a gyomromnak imádkoztam, hogy oké, akkor csak gélt eszem, de azt muszáj bent tartani, különben végem. Szerencsére, működött, pont, mire a gyomrom elbánt a bevitt gél adaggal  és émelygéssel, időszerűvé vált a következő (30-35 perc múlva). Gyakorlatilag érzésre köveket pakoltam a gyomromba, de nem volt ezzel baj hosszabb távon. A korábbi évekhez képest nagyon élveztem, hogy ismerős részek jönnek, amiket végre volt energiám megcsodálni, és az emlékezetemben is megmaradtak. Királyháza előtt a trükkös lejtőkön én is elkezdtem előzni, lányok már akkor sem voltak a környéken, a fiúk előzékenyen előre engedtek. A patak után az első frissítőponton szóltak, hogy negyedik vagyok, először gondoltam, hogy “Peeersze, vicces, Csanya mindenkinek ezt mondja”, de aztán, miután már többedik vigyorgó Crew tag mondta, kezdtem elhinni. Hoppá, akkor kövek ide avagy oda, (rock’n’roll :)), tartsuk ezt meg. El sem tudtam képzelni, hogy hova lettek a többiek, nekem úgy tűnt, sokan mentek el mellettem az elején.

A frissítőponton csak vizet vételeztem, nekem a gluténérzékenységem miatt a frissítőasztal nem jöhet számításba, de a sós GU gélek jól működtek, sótabletta helyett is. Ezután következett némi sűrű sötét, hűvös erdő után a Nagy-Mánára való emlékezetes mászás, az L távosok kiváltsága már. Idén azért is választottam az L-távot, mert ezek az emblematikus pontok mind kimaradtak az M távból, bennem hiányérzetet keltve. Tehát, tempós gyaloglással haladtam felfelé a nekem nyakig érő szedresben és csalánosban, és tudtam, hogy a tetején a mászó elnyeri méltó jutalmát az útvonal egyik legmegkapóbb panorámája formájában. Itt is sikerült előzni, csupa jókedvű előzékeny sporttárs engedett előre. A  Nagy-Mánáról a Nagy-Hideg-hegyig vezető gerinc, majd hegyoldalban kanyargó single track nagy kedvencem, ezért jöttem. Egyes-egyedül, végre futható ösvényen “rohantam”, köszi, Csanya és Crew, ezt az élményt, még ma is felvillanyoz, ha rágondolok. A piros háromszöggel jelzett szakasz szikláit és bükkösét is nagyon vártam. Ezután a Nagy-Hideg -hegyen felfele kapaszkodva lehet szurkolni a már visszafele tartó élbolynak, ez is ad egy kis adrenalinfröccsöt. A hegytetőn a ponton Zsófi és Máté töltötte vízzel a kulacsaimat, és Gábor a verhetetlen szövegével lelki tartalékaimat. Mennyi Gizion, már ezért megérte, eljönni, hogy lássam őket. És máris én voltam, aki lefele futott és biztatta a szembejövőket…

A Csóványost a Nagy-Hideg-heggyel összekötő P-K jelzés is emlékezetes, gyönyörű szakasz, mindkét irányban futottam már versenyen. A Csóványosra felfele kapaszkodva egy sporttárssal megbeszéltük, hogy két dolog segít rajtunk, a mosolygás, meg a lejtő. De én titokban annak is örültem, hogy a lábaim még mindig nem zúgolódtak, és amikor a Csóványosra felfele indulva egy kicsit mégis, akkor egy szerencsés döntésnek bizonyuló sótablettával (“mi nem volt még???) elhallgattattam őket. Tudtam, hogy a csúcson mindenki majd azzal biztat, hogy már csak a lefele zöld jelzés van hátra, de arra is emlékeztem, hogy ennek a zöldnek majd sose akar vége lenni. Amikor meg már igen, akkor egyszer csak majd emelkedni kezd, és ezt olyan későn teszi, hogy minden évben azt gondolom, hogy hátha idén megússzuk. De idén sem úsztuk meg…

Volt pár M távos lány, akivel egyet értettünk abban, hogy ez a szakasz… hát ez a jutalom. Na jó, nem. Még annyit erről a vége Zöld jelzésű szakaszról hogy a verseny közben 5 db gél formájában bevitt “kövek” a rázkódástól egy jó nagy kősziklává álltak össze a gyomromban, amitől lefele futás közben néha jóformán levegőt sem kaptam. Hát nem ezt gyakoroltam a sok lejtőzős edzésen, szerencsére, mert így a lejtőzés része már rutinból ment… 

Aztán csak befutottam, végül tényleg női negyedik lettem.  Persze az órámat le sem állítottam. A célban vártak a Kornél és a CK Peti, a hangulatunkat az elkészült “szomorkás” hangulatú fotók jól demonstrálják, azt hiszem. Bobek pedig vérprofi személyre szabott  dietetikai megbeszélést tartott velem a célban, mialatt még levegőt is alig kaptam, de a lényeg, hogy NAGYON FINCSI VOLT EZ ÍGY IS!!! 

Köszönöm, Gabi, a felkészítést, nagyon élveztem!! Bár az utóbbi másfél évben a rövidebb távokra koncentráltunk, a mostani célkitűzésem teljesült: megerősített ez a verseny abban, hogy talán eljutok az idei célversenyemig, ami életem leghosszabb távja, a Vadlán 50 lesz… 

Köszönet a Terepfutas.hu-nak a VIP nevezésért, a szuper szervezésért, és a képekért!