Hello Badacsony Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Hello Badacsony Trail (52,97 km, 1882 m szint) ítéletidőben, női 3., összetett 8. hely (6:36:11)
Az utolsó hétig azon görcsöltem, hogy utoljára a járvány előtt futottam ekkora távot, aztán amikor kiderült, hogy jön az Armageddon szombaton, utána már azon. Szomszédasszony javasolt egy nagyon pontos időjárás-előrejelző oldalt (óránkénti bontás, több napra előre), azt bújtam és próbáltam felkészülni a viszontagságokra. Már pénteken elindultunk Gáborral, Zsuzska lányommal és Anikóval, akivel azonos távon indultunk, ettünk egy jót a Kővirágban Köveskálon, Anikót ott hagytuk, ő ott szállt meg, mi továbbmentünk a Gyulakeszin foglalt apartmanunkba.
Igyekeztem összeszedetten pakolni, egész jól sikerült, csak az ivózsákom záróelemét hagytam otthon, így pénteken este eldőlt, hogy a két fél literes kulaccsal indulok, és a pontokon töltöm majd őket újra. Esőkabát-trikó kombót találtam ki felülre, alulra térdgatyát és kompressziós zoknit, és vittem magammal egy baseball sapkát, ami nagyon hasznos döntésnek bizonyult. A Speedgoat és a Speedcross között vacilláltam, végül az előbbi vettem fel.
Tök jó volt, hogy nyugisan ki lehetett sétálni reggel a rajtba, bőven volt idő enni, rajtszámot felvenni, bemelegíteni. Anyukám azért felhívott az utolsó pillanatban, biztos ami biztos, hogy felelőtlenség ilyenkor elindulni, törölniük kéne a versenyt, de már nem zökkentett ki. 🙂 Kilenckor rajtoltunk. Akkor nagyon kellemes volt még az idő, 13 fok, a szél sem fújt, szelíden szemerkélt néha az eső, többen rövidgatyában, pólóban, én már esőkabátba csomagolva, mert az órás bontásból sejtettem, mi lesz a forgatókönyv. A sapkát egyelőre zsebrevágtam. Melegem volt az elején, de reménykedtem, hogy jól döntöttem.
Úgy tervezem, amíg bírom, haladok az élbollyal, ez egészen az első hegy, a Csobánc megmászása után a lejtőig tartott, ahol vagy három lány elhúzott mellettem. Nagyon nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy felfelé és a hegyek közötti sík szakaszokon tudok majd gyorsabban haladni, a hegyekről lefelé nagyon meredek, sziklás-köves a terep, ott amúgy is béna vagyok, és most különösen is leginkább a térdemre fogok vigyázni a múlt novemberi sérülés után. Egy óra elteltével elkezdett esni, aztán ömleni az eső. Elővettem a baseball sapkát, ami azért volt nagyon hasznos, mert a víz simán kimosta volna a kontaktlencsét a szememből. A komfortérzetemen is sokat javított, hogy az arcom nem volt vizes, láttam rendesen, és a kabátnak hála az özönvíz ellenére nagyjából száraz maradtam felül. Jöttek szépen egymás után a hegyek (összesen 10 hupli a szintrajzon). A lecsorgó vízben felfelé kapaszkodva mászás, lefelé fától-fáig csúszkálás, közben némi haladás.
A versenypulzust a táv feléig tudtam tartani kb., onnantól kezdve már edzéspulzuson haladtam. Több oka is lehetett. Egyrészt akkorra kezdtek fáradni az izmaim, másrészt a víz feláztatta a talajt, sok helyen eléggé csúszott, a dűlőutakon is csak az útmenti füves részen lehetett futni. Egy szakaszon, ahol nádas mellett vezetett az útvonal, egyenesen bokáig ért a víz. Itt már bőven elkelt volna a Speedcross, mondjuk akkor pár körmömnek biztosan búcsút mondhattam volna, és lehet, hogy a minimál csillapítás miatt a lábam is szétverem. Az eső csitult, de rázendített a szél, helyenként elég brutális lökésekkel, és a hőmérséklet is lezuhant (a hőérzet még inkább). Ráadásul a Tóti-hegy után teljesen egyedül maradtam, és az órán trackre váltottam, hogy ne tévedjek el túl gyakran. Azért kb. 1 km elkavarást sikerült összehozni az egész távon. És benne volt a lassulásban az is, hogy a Tóti-hegyre felfelé kapaszkodva láttam az előttem lévő lányt lejönni, aki úgy szökellt lefelé ott, ahol én csak csúszkálni tudtam, hogy biztos voltam benne, őt nem érem utol. És találkoztam a mögöttem lévő lánnyal is, aki kb. hasonló távolságban lemaradva jött felfelé bottal nagyon ügyesen, de nem túl gyorsan. Ha a sarkamban lett volna, lehet hogy jobban igyekszem. De simán előfordulhat, hogy ilyen viszonyok között akkor sem haladtam volna gyorsabban.
Jött 25 km körül a Gulács, utána pedig a két legnagyobb hupli: a Badacsony és a Szent György-hegy. A Badacsonyt felfelé egészen élveztem, nagyon klassz panorámaúton haladt az útvonal, és a rettegett Bujdosók lépcsője sem viselt meg annyira, örültem, hogy legalább van hová lépni, és nem a sárban csúszkálok. Itt a kezem már teljesen szétfagyott, a ponton is úgy kellett megkérnem az önkénteseket, hogy csavarják le a kulacs tetejét, nem éreztem az ujjaimat. Egyébként az időjárás ellenére csodálatos volt a panoráma sok helyen, napsütésben pazar lehet.
A Szent György-hegy előtt váratlanul megjelent a családom (akkorra már végeztek a saját távjaikkal), és ők mondták, hogy harmadik vagyok, a negyedik biztonságosan lemaradva. Ettől aztán új erőre kaptam, felküzdöttem magam a hegyre, lecsúszkáltam, és onnan már csak pár km volt a cél.
Összességében jó élmény volt, az időjárás kevésbé zavart, mint gondoltam, a terep meg azt hozta, amire számítottam. A frissítésem rendben volt, óránként ettem zselét, összesen hatot. A 23 kilis ponttól mindenhol rátöltöttem a kulacsokra, jól működött az eddig számomra ismeretlen Squeezy izó. 30 km körül kicsit fájt a gyomrom, de ettem a Badacsonyon némi olajbogyót, sajtot, aszalt paradicsomot, utána már nem volt gond. A versenyszervezés szuper volt, a rajtközpont telitalálat, a célkaja finom, az önkéntesek nagyon kedvesek és segítőkészek. Amúgy ők voltak a nap hősei, mert mi legalább haladtunk, de ők egész nap egy helyben álltak az ítéletidőben, néhányan egyedül a teljesen kitett hegycsúcsokon. Ezúton is hála és köszönet nekik! És köszönet az edzőmnek, Gabinak is a felkészítésért, és azért, hogy mindig kihúz a gödörből!
Fotók: Hello Trails
baratrunning.com 