UB Trail, 40 km – Palkovics-Szabó Nóri, beszámoló
Szoktam beszámolókat olvasni, irigykedve és hitetlenkedve, hogy ezt így hogy? Akik ilyesmit írnak, biztos feketeövesek, az én fehér övemen meg csak egy citromsárga csík van, az is szaggatott. De talán az írással kompenzálom.
Januárban vakmerőségből neveztem az UB Trail Gella nevű negyvenes távjára, önbizalmam két maratonból és pár hegyi futásból volt. A hegy valahogy elkapott. Síelni nincs pénzem, a tájfutáshoz figyelmem, de egy erdei úton felfelé haladni hétköznap koraeste számomra az elérhető luxus, az énidő illatokkal és tájképpel sűrítve. És az erdőben kicsit úgy érzem, Saci is ott van.
Májustól Gabival készülök, ami a legjobb döntésem volt, döntés a futás mellett. Én ehhez nem értek, olaszul se a tévéből tanultam, negyvenkét évesen nem maratonkázunk többet egyedül, mert mindig fájni fog valamim, ami miatt nem tudok futni. Azt mondta, szól, ha inkább ne induljak ezen a távon. Én meg magamban azt, hogy akkor én meg úgy csinálom, hogy ne mondja, hogy ne. Nem mondta. Pedig a feladatos csütörtök mindig nehézkesen indul, mit játszom el a futót a dunaparton, biztos kiröhögnek, amúgy is van jobb dolgom. Pedig nincs.
A rajt reggelén is érthetetlen volt, mit keresek Csopakon, miért állok be negyven futó mellé bekészített utolsó befutónak. Aztán a szpíker elmondta, akik itt állnak, megdolgoztak érte. Akkor kinéztem a férjemre, és úgy éreztem, minden futással töltött perc meg van bocsátva. Repült velem az őszi erdő, szépen elhagyott majdnem mindenki, így két kilométernél megkávéztam. Ami a koffeintabletta elfogyasztását jelenti. Egy jó beszámolóba kell evős-ivós rész a gondosan megtervezett frissítésről. Az én frissítésem az ébrenmaradásról szólt. Esti/éjszakai futó vagyok, a reggel nekem akadályfutás. Az első, veszprémfajszi pontig lassan megérkeztem a versenyre. Onnan egy kilencszeres ironwomannel mentem egy darabig, nyilván nem frusztrált a társaság. De. Aztán fel a fordítóig már magányosan. Nagyobb szintekre készültem, itt inkább hosszú aligemelkedők voltak, ahol a hegyet nem éreztem, csak azt, hogy nem haladok. És hogy minden kavicsot érzek, mert mindegyik ugyanazt az akupunktúrás pontot nyomja, amitől a lábujjam leszakad. Ennyit a terepcipőről. Felejtsük el, legközelebb jó lesz az aszfaltos. Persze szembe már jöttek az elsők. Vajon mit gondolnak rólam? A negyedik szembejövőnél már nem érdekelt, végülis befizettem a versenyt, majd megvár a sztaff.
A fordító után jött a lanka lefelé, ezzel együtt a medencefájdalom 20 és 30 km között. De legalább a lábujjamat felülírta. A Koloska-völgy előtt már előztem, onnan teljesen nyugodtan ment minden. Kiolvadtak a kellemetlenségek, megnéztem az órámat, basszus, a férjem lemarad a befutóról, mindegy, majd veszek egy nagyon menő ubés kapucnis pulcsit aranyárban, csakhogy meg ne fázzak. Az utolsó két kilométeren egy fickóval kerülgettük egymást, megköszöntem, hogy rámfütyült, mikor letértem az útvonalról. Ő ért be előbb, de így én együtt futhattam be a férjemmel, aki velem együtt ért a versenyközpontba.
4:39 lett a vége, negyedik lettem a kilenc nő között, teljesen abszurd, hogy nem én kapcsoltam le a lámpát Csopakon. De nem én voltam, és akkor ezek szerint ez jó kis futás volt.
baratrunning.com 