UTH Szentendre Trail – Palásti Péter, beszámoló
No, hát a számok azt mutatják, hogy sikerült kilinként 20mp javítani a tavalyihoz képest és ennek nagyon örülök. És, hogy ez miért nem mutatkozik meg a végredeményben (időben)? Annak pedig nagyon egyszerű az oka, idén többet mentem két pályatévesztés miatt.
Az első Visegrád előtt, az apátvölgyi aszfaltos szakaszon történt. Jány Attival együtt mentünk akkor már vagy húsz-huszonöt perce, nagyon klassz tempót találtunk, felüdítő volt így haladni. Mikor kiértünk erre a viszonylag hosszú aszfaltos szakaszra, bámészkodtunk jobbra-balra, kirándulók, horgászok az út mentén, igazi piknik hangulat. Előttünk senki, utánunk vagy 300m-re jött egy kisebb csapat. Erről az aszfaltról volt egy éles balra forduló fel az ösvényre, amit benéztünk. Nem voltam elégedett addig se a szalagozással, a fehér (volt piros is) szalag hülye ötlet, mert a napfényben szart se látsz belőle, főleg ha élére fújja a szél. Szóval mi tovább mentünk az aszfalton, ami akkor nagyon nem bosszantott. Visegrádig még kb együtt mentünk Attival, ott Antal Csabi adott egy Horalkyt, meg jól felfrissítettem magam és onnan már elővettem a botot is.
Mentem, mendegéltem én, amit hiányoltam, hogy nem tudtam rendesen felpörgetni magam, csak olyan mindig közepes intenzitást tartottam. Ja, pulzusmérés az úgy volt, hogy pántot nem vittem, csak az órára hagyatkoztam, az meg hülyeséget mutatott, így csak “érzésre” kontrolláltam. A Pap-réti pontig egész jó kis előnyt építettem, jól haladtam, megfordult a fejemben egy hat órán belüli idő lehetősége, bár tudtam a vége milyen, úgyhogy nem erre fókuszáltam. A frissítésről kijövet egy széles erdőgazdasági úton haladt a pálya, egyedül voltam egy kisebb emelkedő után szépen jöttem le a lejtőn, előttem senki, mögöttem egy idősebb hosszú ultrás sporttárs. Aztán egyre gyanúsabb lett, hogy nem látok szalagot, bekapcsolt a pánik, nézem az órát, és tényleg túlmentem egy elágazáson, nekem a piros jelzésen kellene lennem. Vissza megint és így már ki is jött az a kis extra, ami elvitte a javítást.
Itt került elém Enikő egyébként, azzal együtt, hogy tényleg kiválót ment. A második hiba után kicsit már bosszús voltam, mert nem nagyon tartalékoltam ilyen eseményre, bízva abban, hogy itt nem lehet eltévedni. Hát nagy tanulság, hogy de, ha nem koncentrálok 100%-ra. Ennek talán sz is oka volt, hogy a talajra extrán figyeltem, mert valahol 12-15k táján a bokám alámfordult, szerencsésen kijöttem belőle, de onnantól óvatosabb lettem. Bár a pálya többnyire száraz volt, de az agyonjárt kiránduló ösvényekbe alattomos köveket taposott sok ezer láb, így ha olyan helyen mentem, ahol ráhajlott az útra a növényzet, extrán vigyáztam. (láttam másokat estek is, azt már azért végképp nem akartam volna).
Szóval a vége, a Vöröskő meglepni nem tudott, erősen gondoltam felfelé egy hideg sörre, és a fenti látványra még így, kicsit szétesve is azért rácsodálkoztam.
A Nyerges már nem talált jó erőben, de az is megvolt, és tudtam, hogy majd még lesz a Skanzentől az a hat kili, amit annyira nem szeretek csak egy miatt, hogy ott a vége.
A Skanzentől lefelé jobban tudtam jönni, mint tavaly, de szerintem annak is köszönhető, hogy végig jobban figyeltem a sóbevitelre, így nem volt az az érzésem, hogy szomjas vagyok, de közben tele vagyok vízzel.
A legkedvesebb momentum (azon kívül, hogy a célban megöleltél) a városban történt közvetlenül a cél előtt. Egy kisfiú az apja nyakában ülve figyelte a befutókat, és vele lepacsiztam. Hát az ő szemében őszintén hősök voltunk valahányan 🙂
Sajnos az afterpartyra nem nagyon maradt erőm, így zuhanyzás és masszázs után hazavezettem, amit utólag kiscit sajnálok, mert jó lett volna még bandázgatni a korzón.
De azé’ jóvót! Nagyon jó!!!
baratrunning.com 