Telekom Vivicittá Félmaraton – Barnás Viki, beszámoló
Tök jó futás volt 🙂
Reggel mondjuk nagyon nem voltam jó passzban, minden bajom volt, de legfőképpen az, hogy rettenetesen fáztam. (Nehezen tolerálom a hideget.) Majd több mint 30 percet várakoztam a wc előtt, így 8:55-kor tudtam csak leadni a táskámat, közben a magammal vinni tervezett kulacsot nem tudtam betenni a derékövembe, cserébe ahogy benyomódott a kupakja, totál vizes lett a hasam. Ettől még inkább fáztam és teljesen kikészültem tőle. A rajtzónába sem tudtam beállni, annyian várakoztak, így az, hogy kellemes tempót fussak a 2:15-ösök mögött, kb. el is szállt. Szóval 0 bemelegítéssel, egy utolsó pillanatban magamba tömött zselével és sótablettával indultam el, gondoltam 10 km-ig becsülettel elfutok, onnan meg majd lesz valahogy.
Induláskor már betettem a fülest és uccu. Minden frissítésnél megálltam, ittam 1-2 pohár vizet, és a saját tempómban futottam tovább, senkit sem figyeltem vagy követtem. A 6-7. kili körül meg kellett állnom levetkőzni (sportmelltartóig, mert a hosszú ujjú volt alul felette a Gizionos póló, szóval mindkét póló le, majd a rövid vissza :)) Valahol a 11-13. kili között volt egy mélypontom, akkor kellett megennem a 2. zselét, de egyszerűen nem ment futás közben, métereken keresztül nyammogtam vele, majd megálltam, komótosan megettem, ittam vizet és úgy mentem tovább.
Aztán csak azt vettem észre, hogy utolértem Takiékat (iramfutókat), beálltam kicsit mögéjük, talán 1 kili erejéig, de annyira nem esett jól velük futni, hogy az egyik frissítő asztalnál szándékosan leszakadtam. Igazából arra gondoltam, hogy pont teszek mindenkire, én ezt most csak azért csinálom, mert nekem ez most rohadt jól esik, süt a nap, tök jó virágillat van, és másoknak sem könnyebb. Szóval én még ilyen sokat soha nem mosolyogtam versenyen.
A 20. kili után, lefelé a hídról megláttam egy lányt, aki nagyon-nagyon sántított. Gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e, mondta, hogy igen, csak nagyon fáj a térde. Kérdeztem, tudok-e segíteni, mondta, hogy nem, megoldja. Aztán a híd alatt megláttam egy mentőt és egy egészségügyi sátrat és akkor visszafutottam a lányhoz és mondtam, hogy elkísérem a mentőkig. Abba azért már beleegyezett és el is sírta magát. Kérdeztem, hogy ennyire fáj-e, mondta hogy nem, csak nagyon elfáradt. Szegény nagyon el volt anyátlanodva. Aztán a mentősökkel beszéltem még, meg rájuk bíztam a lányt és jöttem tovább. Innen már azért kicsit más volt a hangulatom.
Tetszett, hogy újra magamban (magammal) lehettem (nekem ezt adja a futás, még ha közösségben is teszem azt) és hogy újra rájöttem arra, hogy miért szeretem ezt a fajta a mozgást. És szerencsére, ami az agyamban motoszkált tempó elvárás (2 óra közeli idő), azt simán el tudtam engedni, és magamat is megleptem, hogy tök jól működött a frissítésem (2 zselé, 2 sótabi, negyed banán, 2 gumicukor, sok-sok víz) 🙂
Bár estére azért éreztem, hogy elfáradt a lábam, de másnap már kutya bajom sem volt és full feltöltődtem 🙂
baratrunning.com 