UTH Visegrád Trail – Huszti György, beszámoló

Posted on 2024.05.24.

A Visegrád trail előtti hétvégi edzésemet a Vértesben futottam, célirányosan a versenyre készülve, az utolsó kis bizonytalan darabokat is helyre tettem, majd elmélkedtem azon, hogy hihetetlenül gyorsan rohan az idő, megint lezárult egy szakasz a futós „pályafutásomban”. Egy jó kis dimbes-dombos terepes tavasz. Február első napjaitól kezdve az erdő színvilágának változását végig kísérhettem onnan, amikor még a magas kopasz fák közötti ösvényeket a korhadt falevelek lepték el, ahol sokszor nagyon kellett figyelni nehogy rosszul lépjek. A télen még tágasnak gondolt ösvények mára valóságos dzsungellé váltak, ahol már a folyamatos haladás is kihívás lett a sűrű, zöld növényzet miatt.

Ez alatt a bő két és fél hónap alatt is úgy érzem ismét nagyon sokat tanultam a terepezésből, de nem eleget, hiszen ezen idő alatt minden egyes erdőbe lépés mutatott valami újat, valami mást. A felkészülés során nem szívattam magam halálra extra nehéz tereppel, de valamennyi terepes km tudatosan megtervezett útvonalakon jött össze.

Azonban a versenyekkel a tavaly tavaszi időszakkal ellentétben most nem volt szerencsém. A március eleji gánti versenyre ugyan nem is készültünk igazán, ráadásul a saját hülyeségemből az egyik kört fordított irányban futottam, ami eléggé kellemetlen volt, de becsülettel megcsináltam.

Az áprilisi VTM-re viszont tökéletesen felkészültem. Az útvonalat szinte „bemagoltam”, hogy tudjam mikor mire számíthatok, a melegre is előre készültem, a pálya szintmetszetéhez és a frissítőpontokhoz igazítottan terveztem meg a frissítést, így egy tökéletes verseny is kerekedett belőle, de csupán magammal versenyeztem eredményhirdetés híján. Ekkor picit elkenődtem, hirtelen felindulásból az UTH nevezésemet is el akartam adni, de hamar jött a csakazértis megcsinálom érzés, hiszen erre áldoztam a tavaszt. Úgyhogy tettem a dolgom, csináltam továbbra is precízen az edzéseket a hétvégi hosszú futásokon pedig a verseny útvonalát modelleztem, a nehézséget és a szintet is ennek megfelelően terveztem hétről hétre. Azonban kísértett a 2023 novemberi Firenze maraton felkészülés időszaka, amikor is 3 héttel verseny előtt jött egy vádli sérülés, majd 2 nappal verseny előtt egy felső légúti valami árnyékolta be a versenyhangulatot. Szóval most a változatosság kedvéért a verseny előtt 3 héttel egy lejtőzés közben estem el, ami borda és térd környéki sérülést okozva nehezítette a felkészülésemet. Szépen jöttem helyre, majd a verseny hetében egy könnyű edzés után másnap jelezte a belső térdszalag, hogy pihenni kéne. Ekkor átjárta a lelkemet, hogy ezen a „célversenyen” sem tudom hozni azt, ami bennem van.

A verseny előtti napon az átmozgató kocogáson sok mindent átgondoltam, szerintem nem izgultam ennyire még verseny előtt, mint most. Az éjszakám se volt a legjobb, mert a munkahelyi dolgaim is jártak a fejemben.

A versenyközpontba Ágival és Emivel indultam el Tatabányáról. Ez alapból garantálta volna a vidámságot, jókedvet az úton, de az autópályán már az első km-ek mutatták, hogy az út tartogat némi meglepetést, majd kiderült, hogy 20 km-rel előttünk baleset miatt dugó van. Úgyhogy Zsámbék felé vettük az irányt, megnyugodtunk, hogy a terveinknek megfelelően bőven időben a versenyközpontba érünk. Azzal viszont nem számoltunk, hogy Zsámbékon traktoros felvonulás lesz útzárral, amit telibe kaptunk és 40 percet álltunk egy helyben. Mivel folyamatos volt a folyadékbevitel nem úsztam meg, hogy itt kiszálljak a kocsiból könnyíteni magamon. A bokrosban viszont sikerült rosszul lépnem, úgyhogy itt a mentális erőm eléggé mélyrepülésben volt. Bár nem akartam az utasaimat lehúzni a nyomorommal, elmondásuk szerint igencsak látszott rajtam, hogy nagy a baj. 13 óra előtt pár perccel értünk a versenyközpontba, a Visegrádra induló buszokról már lemaradtunk, szerencsére Andi és Melinda segített nekünk és kocsival sikerült a rajtba jutnunk. Egyre jobban oldódtam, a kedvem is jobb lett, örömmel töltött el a közös bemelegítés és a rajt előtt nagyon kellett az ölelésed. Erre az eseményre nagyon jól felkészültünk, úgy éreztem csupán annyit kell tennem, hogy beleteszek mindent, amit megtanultam, már akkor elégedett lehetek.  

Igyekeztem előre készülni azzal, hogy a Pap-réti frissítőpontig nem jutunk vízhez, ezért másfél liter víz volt nálam, amiből egy kicsi jutott a fejemre is, mert azért nem volt hideg. Kajával és sótabival is felkészültem, bőven volt tartalék nálam. A rajt előtti banán evés nem maradt el, majd egyszer csak elindult a mezőny. Az erőviszonyokat előzetesen és a helyszínen csekkolva az első harmadban próbáltam startolni. Tudtam, hogy az első 6 km szinte csak emelkedő, ezért az elejét semmiképp se akartam elfutni, de sétálni se akartam. Az első két és fél km egész könnyű terep volt, jól lehetett haladni, elég rendesen ment a helyezkedés a mezőnyben, aztán egyszer csak sorban állás, libasoros haladás következett egy elég keskeny, meredek ösvényen és jött, ami az esőzések miatt nem volt meglepő, a dagonya. Sajnos az ekkorra beállt helyezkedés hosszú ideig nem tudott változni, mindenki igyekezett a sárban azt a helyet megtalálni, amiben valamennyire lehetett haladni. Ez még az első pár száz méteren még oké is volt, de amikor már hosszú ideje így haladtunk már konstatáltam, hogy nagyon beragadtam ebbe a bolyba, hiszen a picit bátrabbak rendesen elhúztak, amikor meg lehetett jobban haladni, már kevés ember volt lőtávolban. A frissítésemet terv szerint csináltam menet közben, majdnem egy liter vizet megittam a Pap-rétig, majd itt megálltam, mindkét kulacsomat teletöltöttem vízzel, 3 banán darabot és néhány sós kekszet ettem, majd haladtam tovább a Vörös-kő felé. Rövid szakaszon szembejövő forgalom volt, egy picit megnyugodtam a tömeget látva, hogy annyira azért mégsem ragadtam a sárban, talán nem az utolsó harmadban kell a végén keresnem magam. A Hétvályús forráshoz vezető lejtőzés a tavalyihoz képest sokkal lassabbra sikerült, a sár miatt torlódás lett megint és végig „fékezni” kellett, mert előzni szinte esélytelen volt, a sor meg nagyon lassan haladt, többen estek is itt. A lejtő alja valóságos megkönnyebbülés volt nagyon sokat kivett a combjaimból, a Vörös-kő mászás ehhez képest megváltás volt és tényleg lehet azt írnom, hogy még jól is esett, elég sok embert sikerült itt megelőzni. A hegyről lefele menet már nem volt libasor, így jobban lehetett haladni, ami már a lábaimnak is jobban esett. Noha idén a Nyergesre nem kellett felmászni, de a módosult útvonal is tartogatott nehézséget. A Skanzeni frissítőponthoz igencsak fülig érő szájjal érkeztem, úgy érzem nem is lehetett másképp, hiszen nagyon sokat adott az addig megtett út. Azt gondoltam, hogy az aszfalton hasítok, de valahogy mégsem éreztem azt a sebességet, amit reméltem. A célfotóm nem sikerült jól és nem is látszik rajta, hogy mekkora volt az öröm, hogy mindent összevetve még a nehézségek ellenére is sikerült egy jót futni. Sokat tanultam az edzéseken, de most a versenyen is volt mit tanulni. Kifutottam magam, és bár a Pap-rét után sikerült több, mint 40 helyet javítva kozmetikázni az eredményemen, az elején hibapont volt picit a helyismeret hiánya és a helyezkedés. Sebaj, ez az útvonal legközelebb, amikor jövök (akkor már talán a hosszabbra) már ismerős lesz számomra.

Ez csak egy verseny volt, és aminek a lényege az út, amin eljutottunk idáig. Azt gondolom, hogy nagyon sokat viszek magammal a következő futásokhoz. Köszönöm Gabi a felkészítést, a rajtban és a célban az ölelést, büszkén viseltem a Gizion trikót. 

Fotók: Terepfutas.hu, Gizionok