UTH Twin Peaks Trail – Dodek Ági, beszámoló
Nagy levegőket véve ülök most itt a kanapén és még emésztem a szombati napot. Annyi de annyi gondolat volt bennem a verseny közben is, hogy igazán nem is tudom hol kezdjem ezt a beszámolót most.
Nem vagyok egy versenyzős típus, nem tudok és nem is szeretek mással versengeni, lehet picit az aszfaltos versenyektől is ezért ódzkodom. Na de a terep az más. Az erdőt mindig is imádtam, és ott a tömeg is oszlik. És persze az idő is sokszor relatív 😀
A tavalyi évem végre sérülésmentesre sikeredett, és bár befutott 2-3 verseny is, valahogy ez a mostani UTH volt hosszú idő óta az első olyan megmérettetésem, ahol volt cél, ahol igazán izgultam, ami igazán számított.
Persze azt hiszem nem is én lennék, ha nem nyeltem volna be előtte 1-2 vírust és amikor a mozogni is alig tudok lepkehimlő után a verseny előtt 6 nappal, az éjszaka közepén a wc-n görnyedtem egy “kellemes” HH keretében ott már csak sírni és kacagni tudtam egyszerre.
Az utolsó pár napban így úgy döntöttem, fizikálisan lesz, ami lesz, mentálisan turbóztam magam, tudtam itt már csak ezen fog múlni most a teljesítésem. Péntekre sikerült is eljutnom abba az állapotba, hogy igenis van kedvem a rajtba beállni.
Lévén nem vagyok egy gyors futó, az elsődleges cél az volt, hogy benne legyek a szintidőben, ami 4 óra. A másodlagos kis áhítottam pedig az, hogy 3.30-ba behozzam.
Szombat reggel korán kelés, még vásárolni voltam, meg OBI meg gyorsan intéztem amit tudtam a gyerekek körül, hogy mire jönnek értem, pikk pakk legyek. Emivel és Gyurival indultunk neki az útnak, ők ketten ugyebár Visegrád trail-re mentek, így én is korán értem a versenyközpontba. Na persze nem volt ilyen egyszerű az odajutásunk, de ez az ő sztorijuk nem lövöm le 🙂 Nekem még bőven volt időm. Mikor magamra maradtam ebédeltem még egyet, és picit ledőltem pihenni/befelé fordulni, koncentrálni. A buszok 4kor indultak, szerettem volna az elsők között én is fent lenni, így háromkor gondoltam nekiállok a készülődésnek/öltözésnek. Na ekkor konstatáltam, hogy valószínű amíg pakolás közben folyamatosan ment a “Nyanyanyaaa” (így hív a nagy fiam 😀 ) bizony a futógatyám otthon maradt. Szerencsémre volt kint futócuccos stand, és gatya is akadt, ráadásul még jó méretben is, és még akció is volt rá 😀 szóval egy szavam se lehet. Sikerült set-be vágódnom és már mentem is kifelé, ahol Tőled is megkaptam a szerencse ölelést, karkötőt és az instrukciót, hogy mehet bele minden. Csomag lead irány a busz. Az elsőre pont volt még egy hely, így én fel is slisszoltam.
Hamar felértünk Hegytetőre, szépen gyülekezett a társaság, bő fél óra volt még indulásig. Tündi is felért, így a maradék időt vele töltöttem, meg jött Erős Gábor is és átadta, az instrukciót, hogy melegítsünk 😀 Úgyhogy a bemelegítés átmozgatás is megtörtént. Igyekeztem kizárni a mezőnyt a fejemből, mert ilyenkor mindig előkerül a két véglet, a “jajjj én de lassú vagyok meg beteg, meg szar a kedvem, meg nem is készültem” típus, aki aztán úgy elhúz mellettem mint az állat, illetve a ” két óra alatt tervezek befutni” típus, aki mellett meg azt érezhetem mit is akarok én itt?!! Úgyhogy innen üzenem Etámnak, hogy bizony azok a bizonyos gondolatok engem is átjárnak ilyenkor, de ezeknek nem szabad teret adni <3.
No de a lényeg, rajtzóna és go. Tudtam Tündi gyorsabb nálam, kilövés előtt így sok sikert kívántunk egymásnak és kezdődhetett a móka.
Az első pár kili aszfalt és emelkedik olyan kis alattomosan. Ha nem esett volna masszívan az eső verseny előtti nap, akkor az aszfaltos cipőmben megyek, mert az eleje és vége tudtam, hogy ki fog készíteni a terepesben. Sajnos ez az opció azonban elúszott a lezúduló csapadékkal együtt, így maradt a terepcipi. Fájt a talpam, fájt a vádlim. A múltkori HH vírus után is fájt a vádlim, és emlékeztem, akkor mondtad, hogy ilyenkor extra elektrolit, ezt be is tartva igyekeztem türelmesen várni, hogy rendeződjön a dolog, szokjon hozzá most ehhez a terheléshez és ez aztán szépen lassan be is következett.
Pár hete edzés keretében megfutottam az útvonalat, akkor sikerült plusz 3 kilit beletennem, na ez most hamar kiderült, hogy itt az elején vittem másfelé az útvonalat, illetve Vöröskő előtt is valahol sikerült egy flikk flakkot produkálnom. Most a mászás előtti lejtőhöz viszonylag gyorsan odaértem, mármint időben nem tűnt végtelennek, de amezőny persze már bőven előttem volt. Így is sikerült beragadnom két futó közé már a lefelén, majd a felfelén is jó darabig, csak a végén tudtam meglépni aztán mellőlük. Ismét jött egy masszív lefelé. Megállapítottam magamban, hogy nem vagyok (MÉG!!!!) elég gyakorlott terepes ahhoz, hogy tudjam, hol mennyire engedhetem bele magam sáros vizes körülmények közt. Biztonsági játékos voltam most is inkább. Nyerges, azaz a második tüske idén kimaradt az útvonalból, de a módosítás is tartogatott még kellemes mászós cuppogós saras részt. Én valahol itt fogytam el. A gél már nem csúszott, fájt a hasam és úgy minden is. Azt éreztem, hogy a skanzeni pihenőt lehet Toi Toi-ban végzem. Nem erőltettem most semmit magamba, hagytam picit ülepedjen a pocak, így mire a Skanzenhoz értem, már nem háborgott. Nem is kértem semmit a ponton, haladtam tovább, számolva vissza, innen már csak kb 6 kili, aszfalt, lejtő. Ezt kéne meghúzni. Ezt akartam meghúzni…. De már nem ment. Végig csengtek a fülemben a szavadi “Adj bele mindent”. És azon járt a fejem, bele adok-e mindent?? Nem vagyok ennél többre képes? (Spoiler: a másnapi izomláz biztosított róla, hogy beleadtam). Fura érzés volt így menni és küzdeni, hogy legalább kocogás meglegyen, de lendület már messze nem volt. Nehezen, de szépen lassan fogytak a kilóméterek és egyszer csak ott voltam, az utolsó lefelén, és Ti is ott voltatok, ahol tavaly én szurkoltam a befutóknak. Óriási öröm és boldogság hogy bent vagyok. Fáj minden. És ha jól emlékszem kb annyit tudtam kinyögni már lehet nincs is senki mögöttem, de amiért jöttem meglett. 3.24. Bent a háromharmincban.
Most itt ülök a kanapén, a fejemben megküzdöttem én is saját kis démonjaimmal, hogy a közel 300 indulóból “csak” 217.ik lettem. Na de magamhoz képest óriásit léptem az elmúlt egy évben. És hohohóóó ….hol van még a vége….mert bizony vannak tervek… célok. Úgyhogy Gabim én nagyon köszönöm a felkészítést és gatya felköt, cammogunk szépen tovább ❤
Fotók: Terepfutas.hu
baratrunning.com 