UTH Szentlászló trail -Üsztöke Andi, beszámoló
Csúszik, nem csúszik…
Minél többször teljesítesz egy adott versenytávot, annál jobban fog menni a következő, a megfelelő felkészüléssel. Mindegyik befejezett Szentlászlóm után azt vártam, hogy mikor bizonyíthatok újra, jobban. Olyan hosszú ez az egy év! Mondjuk felkészülés szempontjából szerencsére… Van időd fejlődni több mindenben is. Hazudnék, ha azt írnám, hogy mindent megtettem, de erősebbnek éreztem magam az egy év vége felé. Aztán történt valami…
Már fél éve küzdöttem apróbb nyavalyákkal, de nem raktam össze, pedig nem volt bonyolult. Az immunrendszerem próbált szelíden szólongatni. Aztán másfél hónappal az UTH előtt ráunt és adott egy hatalmas sallert. Nesze bazdmeg, akkor tanulj ebből! Betegségből betegségbe… És persze a helyett, hogy kihagytam volna egy hét edzést (meg mondjuk dolgozni sem kellett volna bemenni ugye…), csak egyet hagytam ki, mondván verseny előtt nem szabad leállni. Az, hogy képtelen voltam gyógyulni és regenerálódni, nagyon meggyengítette a mentális védvonalaimat. Nagyon mélyen voltam, mindenkivel feszült és ideges. A vendégeimet se viseltem jól az elmúlt hetekben. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a szakmám, pedig nagyon szeretem.
A verseny előtti napra azért igyekeztem teljesen összekapni magam.
Egész héten mantráztam, hogy gyógyuljak, illetve hogy megjöjjön a menzeszem csütörtökig. Jó, akkor péntekig. Szombat?? Itt már azt mantráztam, hogy most már meg ne gyere!!!
Ennyit én még frissítési tervvel nem foglalkoztam! (Amúgy kíváncsi lennék, hogy egészségesen mennyit nyomott volna a latba.) Gabi rábólintott, aztán én átírtam…persze csak a különböző frissítőket cserélgettem, variáltam. Ficzere Juliék nagyon cukik voltak, felajánlották, hogy Attila úgyis segít neki verseny alatt, segít nekem is, míg Peti át nem veszi tőle. Ez is pipa!
Én az éjszaka induló versenyekre nem parázok rá alvás, nem alvás szempontjából. Az előtte lévő napokon kell jól aludni. 3 hete nem aludtam jól, az utolsó másfél hét meg gyalázatos volt. Ez ugye így nem pipa…
Vasárnap éjjel 1 után kint voltunk a rajtban. Találkoztunk Főnivel és pár futócimbivel. Nyugodt voltam és fókuszált.
Nem hagytam otthon semmit és megfelelő cipőben álltam rajthoz.
Ficzere Julival és Dénes Tibivel együtt álltunk be a rajtzónába.
Rajt után 3-4 kilivel Tibi begyújtotta a rakétákat (régóta tudom, hogy ő többet tud annál, mint amit mutat. 12 órával zárta a versenyt!), Juli is el-ellépett. Vele néha futottam itt-ott pár kilit, de alapvetően egyedül voltam. Ez most így volt jó, erre szükségem is volt.
Kőhegy után, Lajosforrás felé elővettem a frissen beszerzett botokat. Kicsit aggódtam, hogy nem gyakoroltam vele eleget, de megbeszéltem Petivel, hogy max leadom neki Pilisszentlászlón. Esküszöm, hogy a bot mentette meg aznap az életemet! Innen már csak kétszer tettem el a verseny során őket, akkora volt a sár!
Elég korán tapasztaltam, hogy nem megy a kiírt frissítés, de sajnos nem reagáltam le időben. Eltelt két óra, mire észbe kaptam, hogy csak fél liter izót ittam. Próbáltam erőltetni, de nem ment. Ekkorra a lámpám is kikapcsolt (ismét csak 2 órát bírt), de idén szerencsére készültem másikkal is. Volt vagy 5 perc, mire a sárban csúszkálva kivettem/elraktam a lámpákat.
Dobogókőn szűrődött át ködös agyamon, hogy nem lesz meg a terv, az álomidő. Ott találkoztam Attival, aki a kezembe nyomta az oda kért frissítést. Rámköszönt Giczei Zsolt is, ő a ponton végzett szolgálatot. Szegény! Innen kérem bocsánatát, nem rémlik hogy túl jó fej lettem volna.
Egész jól szokott menni a Dömösig tartó lejtő, igyekeztem nem gondolni rá, hogy az aljában vár a Vadálló-kövek megmászása. Nagyjából sikerült elfogyasztani Szentfa-kápolnáig a kiírt frissítést. Marta a torkomat ez is, mint az izo. Itt már éreztem, hogy muszáj lesz frissítési taktikát váltanom. A mászás megkezdésénél nem voltam túl motivált állapotban, de hallottam fentről a kolompolást. Zene volt füleimnek! Minél hangosabb volt, annál közelebb kerültem a csúcshoz. A csúcs előtt egy pillanatra megálltam elidőzni a tájon. (Valaki azt tanácsolta, hogy próbáljam meg élvezni is a versenyt!) Csodaszép innen a kilátás Dobogókőre! Mélázásomból Fazakas Bíborka érkezése zökkentett ki. Nagyon inspiráló volt látni őt. Mentem tovább, hátha sikerül még a terv közelében célba érni…
Lepencére egész jól értem le. Nagyon vártam már, mert tudtam hogy itt szolgálnak fel Michelin csillagos vajas kenyeret. Egyáltalán nem csúszott az izó és a perpetuem sem, így átváltottam a természetes alapanyagokra. Itt értem utol Julit. Tudom, hogy ez a kedvenc része, így igyekeztem vele menni, de most mégsem zavarta őt a sok csalán és szikla, mert simán leért a fatelep fölé. Hogy jó legyen, itt elkezdett ömleni az eső. Onnan együtt sársíeltünk Pilisszentlászlóig. Peti ide jött elém először. Jó volt látni, de szegény nem tudott túl sokat segíteni, hiszen innentől már csak a gél+víz kombó, meg a kenyér csúszott. Az viszont nagyon!
Apátkúti-völgy eseménytelenül telt, viszont a Visegrádra vezető lejtőn csúnyán bejelzett a térdem. Azt gondolom, hogy a sárban egyensúlyozva futás kicsinált egy-két szalagot, okozva ezáltal szörnyűséges fájdalmakat. Onnan bevánszorogtam a 2 km-re lévő pontra, ahol újabb vajaskenyéradag várt.
Hiába a kaja meg a zokni és póló csere, innen már nem akaródzott továbbmenni. Valami eltört. Húztam az időt, nyűglődtem, pedig Melinda is nagyon próbált segíteni. Petit ez cseppet sem érdekelte, konkrétan kizavart a pontról. Itt egy kicsit megorroltam rá, de úgy tűnik, hogy neki volt igaza.
Viszont ha már így alakult, úgy gondoltam, hogy revansot veszek a Moli pihenőn, és csak úgy átszáguldok rajta! “Száguldás” közben éreztem, hogy a kislábam ujján kinő egy cuki kis hólyag. Egy darabig azt reméltem, hogy csak a zokni gyűrődött be, de kétszeri ellenőzés után is maradt az érzet. Nem a zoknival volt baj, vagy inkább nem úgy… Úgy tűnik, nem volt jó ötlet vizes cipőbe száraz zoknit húzni.
Szóval nyargalgatok-nyargalgatok (8-9 perces átlagokkal), erre nem belefutok A FALBA??? Most volt szerencsém hozzá először. Mélypont volt Visegrádon, de ez ott a Madas László emlékhelynél egy elég komoly kis falacska volt. Rohadt nehéz volt tolni magam előtt Pap-rétig. Úgy gondoltam, hogy körbe is venném magam azokkal a téglákkal, de ahhoz sem volt erőm. Annyira sikerült észbe kapnom, hogy toljam a sót, a gélt és a vizet. Ezt kellett volna az elejétől…
Pap-réten ettem MÉÉÉG kenyeret és továbbrudostam magam. Jobban mondva Peti. Szemrebbenés nélkül a szemembe hazudta, hogy nagyon jól nézek ki.
Előzőleg abban egyeztem meg saját magammal, hogy ha eljutok idáig, akkor itt már nem adhatom fel. Anyukám egész álló nap buzdító üzeneteket küldött.
Milyen cuki már!!! Nővérem és Dilemma is pont jókor küldtek jó üzit. Sokak már a verseny előtt öntötték belém az erőt. Sose gondoltam, hogy ez ilyen sokat számít, de valóban rengeteg erőt ad. Földi Zsuzsi hangja is ott duruzsolt a fülemben: sótabletta, víz, sótabletta, víz.
Még jó, hogy mocskos saras volt a Hétvályús felé vezető, általában jól futható lejtő, mert a fájós térdemmel semmiképp sem tudtam volna ott futni. Ezen okból kifolyólag én még soha nem örültem ennyire a Vörös-kövi mászásnak.
Felfelé hallom, hogy valaki folyamatosan csacsog. A hangjáról felismertem Vincze Zsófit, aki megnyerte aznap a Szentendre trailt. Folyamatosan dumált. Hihetetlen! De rém cuki volt, ahogy arról beszélt, hogy figyelnie kell rá, hogy ne dumálja el az emelkedőt!
Jány Atti fent ért utol, ránézésre hasonlóan érezte magát, mint én. Elkezdtük az újabb ereszkedést. Csodák-csodája! Nem fájt a térdem! Nagyon… Annyira jó volt újra fájdalom nélkül futni! Rekettyés forrás felé összefutottam Hegyháti Mátéval. Nagyon megörültünk egymásnak, új löketet adott, mint legrégebbi futós barát.
Tudtam hogy most nem lesz hosszú mászásunk a Nyergesre, hála a természetvédelemnek, de pontosan tudtam, hogy mekkora szopóka lesz a sárga kereszt lefelé. Még annál is rosszabb volt. Viszont itt már tudja az UTH-t megjárt versenyző, hogy vége az aláziának, jöhet a végső hajrá!
Skanzen frissítőponton meglepetésbarátok vártak rám. Nagyon jó kis meglepi volt, hát még nekik, hogy mosolyogva futottam lefelé, mivel Peti már beszámolt nekik Pap-réti, nem túl jó állapotomról.
Ugyan nekem idén elmaradtak az ötössel kezdődő ezrek az utolsó 6 kilire, de jöttek helyettük a felszabadító könnyek. Nem érdekelt, hogy nem a megálmodott időt futottam meg, mert legyőztem mindent, ami az utamba és a célba érkezés közé állt! Hihetetlen, hogy a testem (mondjuk 50 kilitől inkább a fejem) mennyire kiszolgált aznap. Egy héttel azelőtt lyukas garast sem adtam volna a teljesítésért. Mégis rajtvonalhoz tudott állni és vissza is tudott térni a célvonalhoz. Nagyon hálás voltam érte neki! Megígértem, hogy sokkal jobban bánok ezentúl vele, mint az elmúlt pár évben!
Ps: Lepencére vezető lejtőn elkezdett dörögni az ég. Bevillant a Most múlik pontosan dalszövege.
Nagyon ultrás…
“Nem vagy itt jó helyen. Nem vagy való nekem. Villámlik, mennydörög, ez tényleg Szerelem.”
Fotók: Üsztöke Peti, Gizionok, terepfutas.hu
baratrunning.com 