UTH, Szentlászló Trail – Ficzere Juli, beszámoló

Posted on május 27, 2024

UTH- Szentlászló Trail

Az UTH a két napig tartó csoda, izgalom, kihívás, könnyek. Az elmúlt két évben mindez kimaradt az életemből, itt volt hát az ideje, hogy ennek újra a részese legyek. A tavaszi versenyidőszak fő versenye volt számomra a Szentlászló Trail, amin most futottam először.

A felkészülési időszakban kiderült, hogy kezdődő artrózis van a lábfejemben. Ez akkor nagyon megijesztett. Az orvos azonban nem tiltott el a futástól, így a gyógytornászommal megbeszéltük hogyan lehet ezt az állapotot kordában tartani. A verseny előtti hetekben a munka mellett már csak a versenyre fókuszáltam. Frissítési terv, szintrajz memorizálása, és persze a pályabejárások. Tanulva a tavalyi hibából (a Piroson nem volt fejlámpás edzésem), idén beterveztem egy fejlámpás futást is a pálya elejére. Két héttel a verseny előtt a lepencei szakasz került sorra. Ekkor csúcsosodott ki a túlzott stressz, amit a felkészülésbe tettem. Ahogy Gabi írta: „Hát, te hogy a Zistenbe tudtál magadra ekkora súlyokat pakolni, a jó ég áldjon meg:-)))” Amit el lehet rontani a versenyen, azokat a dolgokat szinte mind szimuláltam a hétvégi pályabejárásokon. Ez az érzés, illetve, hogy minden edzést rendesen megcsináltam, adott egy olyan magabiztosságot, amitől végre megnyugodhattam. A verseny előtti pénteken egy színházi programot is beterveztem figyelemelterelés okán. Micsoda véletlen, de így lett egy spontán találkozó Gabival és Fruzsival.

Szombat délelőtt összeraktam a cuccomat, majd pihentem egy kicsit, délután pedig töltődtem Szentendrén a többi Gizionnal. Gabi ajánlotta, hogy menjek ki, szuper ötlet volt, köszi! Este vacsi, egy óra pihi, és még egy utolsó felszerelés ellenőrzés mielőtt kimentünk az UTH 112km rajtjára, szurkolni Tominak, Csabinak, Sanyikának, Bazsinak, Tatának. Amikor a rajtnál összefutottunk Gabival, keményen lecseszett, hogy miért rövidnadrágban jöttem szurkolni 10 fokban. Mellettünk állt Cserta Balu is, láttam az arcán, hogy erre még benne is megfagyott vér, nemcsak bennem, pedig ő pulcsiban, hosszúnadrágban volt. Még sosem láttam élőben ezt a rajtot, csak fotókon. Amikor a rajt előtti pillanatokban az a néhány száz futó felkapcsolta a fejlámpáját az maga volt a varázslat. A következő egy órában tudtam még egyet aludni az autóban. Onnan, hogy a telefon ébresztett hajnal egy körül, felgyorsultak az események. Először azt sem tudtam hol vagyok, nagyon álmosnak éreztem magam, nem voltam rajta a futáson. Azonban ezeket az érzéseket csak nyugtáztam, nem kezdtem el kattogni rajtuk. Ébredés után ittam egy nagy pohár zöld teát és bíztam benne, hamar észhez térít. Kötelező felszerelés ellenőrzés után beálltunk a rajtba, elkészült a közös fotó Andival és Ákossal. Gabi még a fülembe súgott egy-két varázsmondatot, és megölelt.

Visszaszámlálás és a mezőny nekiindult a néptelen szentendrei macskakövön. Az első néhány kilométeren sikerült egy kellemes tempót felvenni, nagyon jó erőben éreztem magam, a pulzus is teljesen rendben volt. A sötétség egyelőre nem zavart, mert Lajosforrásig még elég sokan világítottak körülöttem. Kő-hegy után nem sokkal világossá vált, sajnos nem száradt fel az előző napokban hullott csapadék, jó saras menetnek nézünk elébe. A terep nem igazán indokolta, de a tapicskolós, mély sár miatt már itt előkerült a bot, ami végig sokat segített. A verseny hetében Enikő írta nekem, hogy pirkadatkor a madárcsicsergés, és a napfelkelte Dobogókőn csodálatos élmény lesz, majd meglátom. Amikor felértem mély narancssárgában úszott az ég, néhány futó meg is állt fotózkodni. Én csak lassítottam, de így is magamba szívhattam a látványt, és az érzéseket, valóban varázslatos élmény volt. Néhány száz méterrel arrébb a frissítőponton Ati már várt az előre megbeszélt csomaggal, mire végeztem Andi is megérkezett, így őt is egyből tudta frissíteni. Micsoda időzítés. Innen tulajdonképpen már természetes fényben lehetett haladni, ami nagy megkönnyebbülés volt számomra.
A pályabejárások alatt találkoztam számomra mumusnak mondható szakaszokkal. Az első ilyen volt Dobogókőről lefelé a jó köves zöld jelzésen, ami most még saras is volt ugye. Dömös előtt ért be Belus Tomi. Egy csendes, diszkrét „Hajrá lányokkal!” suhant el mellettünk, egy-két perc múlva már nem is láttam. A dömösi frissítőponton nem álltam meg, volt nálam víz is, gél is, így csippantás után nekiindultam ennek a meredek, 2,5 km-es szakasznak a Vadállókövekre. A fenti köves szakaszon ért be Antal Csabi. Ráköszöntem, mire visszafordult váltottunk néhány szót, aztán őt sem láttam már többet. Felérve Prédikálószékre csak egy pillanatra lassítottam a feltáruló panoráma miatt, mert alig vártam, hogy a következő lankás részen csapathassak a lepencei pontig. Ide nem terveztünk egyéni frissítést. A pont előtt kb. száz méterrel nagy meglepetésemre meghallottam Ati, Gabi és Cserta Balu lelkesítő kiabálását. Ennek nagyon megörültem, de mielőtt odafutottam volna hozzájuk muszáj volt tennem egy kétbetűs kitérőt. Viszont ők olyan lelkesek voltak, hogy a kitérőm után újra megismételték a biztató kiabálásukat. Lehet, hogy a meglepetés miatt, de a ponton kissé szétestem. Elfelejtettem, hogy vizet és némi szilárd ételt akartam magamhoz venni, így csak ténferegtem az asztal előtt, Gabi meg persze hajtott, hogy ne tököljek már. Végül Ati töltött vizet, ettem olivabogyót és kekszet majd nekiindultam a következő mumus szakaszra Pilisszentlászlóig. A szakasz első része köves, sok kidőlt fa keresztezi a jelöletlen ösvényt, de a legidegesítőbb a mostanra derékig érő csalánkordon az ösvény két szélén. Örültem, hogy itt Andi beért, és legalább nem kellett magamba szitkozódnom mindezek miatt. A pilisszentlászlói pontra érve Ati már várt az előre elkészített frissítéssel, és itt volt Betti is, aki Bazsit frissítette. Azt mondták jól nézek ki, és jól is mozgok, pedig itt már éreztem, valami nem jó a frissítéssel. Hiába ettem a géleket, erőtlenek éreztem a lábaim. Utólag már látom, hogy ezt el kellett volna mondanom nekik, és el kellett volna szakadni az előre leírt frissítési tervtől, ugyanis ez az erőtlen állapot még 20km-en keresztül fennállt.

Visegrád felé volt számomra az utolsó olyan szakasz, amire abszolút nem vágytam. Ez az Apátkúti völgy. Tudom sok futónak bejön ez a sok patakátkelés, hát nekem abszolút nem. Na de ennek is vége lett, és végre beértem a visegrádi pontra. Itt csak vizet vettem magamhoz, aztán ittam egy kis kólát. Ekkor fotózott le Kriszta, és persze jól meg is ölelgetett. Andinak itt már jelzett a térde, így ő a ponton maradt, én mentem tovább.

Innen ugyan volt még vissza 30km, de számomra ez a teljes pálya kedvenc szakasza volt. A frissítőpontról elindultam hát felfelé a meredeken. Fent értem utol három fiút, akikkel a Skanzenig kerülgettük egymást. Őszinte leszek, ennyit dumálni pasikat futás közben még nem hallottam. Be nem állt a szájuk még a felfeléken sem. Mivel nem volt bennem annyi plusz erő, hogy elhagyjam őket, így beletörődtem a helyzetbe, és igyekeztem amennyire lehet kizárni őket. Pap-réthez közeledve szinte egymás mögött elviharzott mellettem a reggel kilenckor elrajtolt Szentendre Trail első három helyezett futója. Egyből eszembe jutott Csombók Csabi, aki szintén ezen a távon futott, és már nagyon vártam, hogy ő is elsuhanjon mellettem.

Pap-rét a kedvenc frissítőpontom, itt évek óta Zsotyek a pontfőnök, dolgoztam már vele, nagyon kedvelem. A pont felé az oda-vissza szakaszon szembejött Bazsi mosolyogva. Pacsiztam vele, ő itt hagyott el. Amikor a pontra beérve Ati, Betti, Erika, Zsotyek megláttak, mind hangos kiabálással jelezték, hogy mennyire örülnek nekem. A csajok és Ati rögtön hozzám rohantak és alig várták, hogy frissíthessenek, Zsotyek pedig az asztalok mögül beszélt hozzám. A verseny korábbi szakaszán halucináltam már állatokat, kidőlt faágak vagy útszéli kövek láttán. Itt viszont egy letámasztott Leki botot akartam elvenni, úgy, hogy az enyém a derekamon volt összehajtva. Csak az volt a fura, hogy magasabb bot volt, mint az enyém, de így is simán megragadtam volna, ha nem szólnak rám a Bettiék. Ezen mindnyájan jót nevettünk. A frissítéssel gyorsan végeztünk, szaladtam is tovább. Néhány perc múlva megjelent Csombók Csabi. Az arcán látszott, hogy nem elégedett. Kérdeztem, azt mondta elfutotta az elejét. Bíztattam, hogy ne foglalkozzon a helyezéssel, nyomja amennyire csak bírja. Mire a Vörös-kő lábánál lévő Hétvályús forráshoz értem, már úgy néztem ki, mint egy kismalac. A kezemen lévő gélmaradványok sárral keveredtek, ami aztán átragadt a botra is. Úgy éreztem itt az ideje, hogy a meredeken mászás előtt megigazítsam a toalettem. Most kivételesen nem volt senki a forrásnál, így egy-két perc alatt végeztem és nekiindultam felfelé. Itt mindig eszembe jut Gerlai Orsi több évvel ezelőtti intelme, „A titok az hogy nem szabad megállni”. Én itt azóta is mindig így megyek. Meglepően gyorsan felértem, és örültem nagyon, hogy innen már csak szinte le kell szaladni Szentendréig. A szaladásból szinte semmi nem lett, úgy fel volt ázva a pálya, hogy a botokkal együtt is csak csúszkálni mertem. Annyira koncentráltam, hogy ne essek el míg végül csak fenékre huppantam a sárba. Amikor megláttam a Skanzen pont előtti aszfaltot az maga volt a megváltás, és egy pillanat alatt elfelejtettem minden aznapi nehézséget. Ezen a ponton is szuper volt a hangulat. Itt már csak leadtam Atinak minden felesleges cuccom, de mielőtt elindultam volna az egyik crew odaadott egy postit-et. A gyermeke lelkesítő üzeneteket rajzolt folyamatosan a versenyzőknek. Hogy ez milyen megható volt. El is tettem az övembe, és ezzel az üzenettel futottam be a célig.

Ahogy kiértem a főútra, megcsapott a napsütés és a meleg. Az erdőben sokkal kellemesebb idő volt. Itt már azt terveztem mindent kiadok abból, ami még bennem van. Kissé hányás közeli érzésem is volt ekkor, de mégsem álltam meg, attól tartottam nem fogok tudni újra elindulni. A Bükkös-patak partján újra árnyék lett, ettől máris jobban éreztem magam. Egy lány itt már sétált, mellé érve bíztattam, hogy fusson velem, ha nekem közel az ötvenhez megy, akkor neki is fog menni. Erre nagyon meglepődött és elindult velem. Gratulált, de néhány száz méter után újra sétára váltott, nem tudtam behúzni a célba. És ezután jött az a része az egész futásnak, ami csodálatos, és amit nem lehet megszokni. A patak fa hídján átfutva, felkocogtam a macskaköves utcán, egy jobb majd egy bal kanyar. Ott már észrevettek a crew tagok és erőteljes kolompolással jelezték a tömegnek, hogy újabb futó érkezik. Mivel én már aznap a sokadik befutó voltam, a sétáló utcában ténfergő emberek már tudták mit jelent a kolomp és lelkesen tapsolni kezdtek. Nyílt szét előttem a tömeg, és akkor épp nekem tapsolt mindenki, én pedig szokásomhoz híven elsírtam magam. A Dunakorzóra ráfordulva a szpíker bemondta a nevem, mint újabb célba érkező. Megkaptam az érmem, és egy jó hidegvizes törülközőt a nyakamba. Egy rövid felszerelés ellenőrzés, és végre mehettem megölelni a Gizionokat: Földi Zsuzsit, Németh Szilvit, Cserta Balut, Bettit, Atit és végül Gabit.

A hivatalos, és a nem hivatalos befutó fotóm (köszi Betti😊), amely bizonyítja, hogy én igyekeztem. „Aki most nem esett az nem igyekezett” (Belus Tamás)

12:44:05 a hivatalos idő, női 13. hely