UTH Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló
És akkor eljött a verseny napja.
Már reggel sírtam vagy háromszor, amikor jöttek a posztok a FB-on a versenyszervezőktől, amiket a versenyzőknek és a crew-nak írtak. Úristen, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap! De jó, hogy itt vagyok, de jó, hogy vettem nevezést, de jó lesz újra kint lenni az erdőben! Az elmúlt hetek parája eltűnt, keveregtek, kavarogtak bennem az érzelmek, izgatottság, öröm, hála, várakozás, türelmetlenség.
A versenyközpontban találkoztam (Cseke) Bettivel, (Üsztöke) Andival, (Palásti) Petivel és Emivel, puszi, ölelés, gyors átöltözés, aztán buszozás a rajtba, osztálykirándulás feeling. A Sibrik-dombnál már ott volt a Főni és a többi Gizion, bandázás, aztán kis bemelegítés, közös fotó, és már el is jött a fél három, a rajt időpontja. Még az a srác is írt nekem, akitől vettem a nevezést – Kanadából. Külön jól esett, hogy számon tartotta a rajt időpontját az időeltolódás ellenére.
Most tényleg úgy voltam vele, hogy csak futok a saját tempómban, úgy, ahogy tudok, nem érdekel semmi és senki, lesz, ami lesz, olyan időt futok, amilyet, csak élvezni akarom az egészet. Tanultam a tavalyiból, amikor saját magamat nyírtam ki a saját elvárásaimmal.
Futottam, ameddig bírtam, az emelkedőkön átváltottam gyaloglásra, aztán ahogy kiegyenesedett a terep, futottam tovább. Az első nagy sáros emelkedőnél elégedetten konstatáltam, hogy a cipőm talpa milyen jól állja a sarat (haha), nem is csúszkálok. Futás, gyaloglás, futás, gyaloglás… Az Urak asztala mellet a single track-en vonatozás, itt éreztem, hogy tudnék gyorsabban is menni, de sebaj, nem kezdek el nyomulni.
A Pap-rétig elfogyott egy fél liter izó, meg egy fél liter víz. Itt ittam egy kis izót, teteltölttettem a kulacsaimat, megkértem az egyik crew-t, hogy öntse le a fejemet (sapkámat) vízzel, meg jutott egy kicsi a hátamra meg a mellkasomra is. Aztán futás tovább, pár csajt megelőzök, hurrá, azért mégis csak versenyen vagyunk, kérem szépen.
A Hétvályús forráshoz a nagy lejtő jól megy, a cipőm talpa marha jól fogja a talajt, nem csúszkálok, közben néha megtapogatom a zsebemben lévő százast, minden rendben van. A Vörös-kőre a mászáson már csak röhögök, gyökerekben kapaszkodás, kis lépcsők keresése, most nem káromkodok annyit, mint tavaly, vagy azelőtt, ez a játék része, gondoltam, csak elfogy egyszer. Közben páran megelőznek, nem baj, ez sem baj, semmi sem baj. Azért a tetején hangosan mondom, hogy el sem hiszem, hogy felértem. A tetőn gyorsan lövök egy selfie-t a rókával, közben srácok a panorámát fotózzák, ugratom őket, hogy biztos ipari kémek és csak a szemközti gödi gyárat jöttek tanulmányozni. Beszélgetnek, hogy ők nem tervezik, hogy futnak innen lefele, nem is értem, nekem meg ez az egyik kedvenc részem, szeretem ezt a lejtőt. Az erdő gyönyörű, az út szélén vadvirágok, minden buja, a zöld millió árnyalatában tündököl. A nap már alacsonyabban jár, aranyos fénnyel szűrődik át a lombokon.
Innen megint enyhe emelkedő, felfelé gyaloglok, de haladok, most nem vagyok annyira fáradt, mint tavaly, megint megelőzök pár nőt, magamban kis elégedettséget érzek. A Nyerges nem hiányzik, kicsit örülök is, hogy most nem kell megmászni. Haladok tovább, közben ismerős az ösvény, szerintem régen a WTF Szentendre itt vezetett, jártam már erre.
A Skanzen előtt van egy nagyobb lejtő olyan 21 km-nél, itt megint összeszorul a torkom és a sírás kerülget, ez már meglesz, innen már csak lefele kell menni. A műút szélén két srác áll, tapsolnak, a pont előtt már vagy 50 méterrel ott a crew, taps, kereplő, hihetetlen érzés! A Skanzennél újabb kulacstöltés, de már csak félig, most már csak 6 km, kb. 40 perc, ez már elég lesz a célig. Elfelejtek sapkát vizezni, de utána Szentendre szélén egy cuki, kedves néni kitelepült a háza elé és privát frissítő pontot csinált, víz, házi süti, lavórban víz mosakodni… itt sapkát vizezek és megyek tovább. Ezen a szakaszon azért már nézem, hogy kik a nők előttem, megelőzöm-e őket, volt, akit igen, volt, aki engem előzött le. Most sokkal kevesebbet gyalogolok ezen a szakaszon, mint tavaly vagy azelőtt, valahogy rövidebbnek is tűnik, és összességében egy perccel gyorsabban is teljesítettem ezt a szakaszt, és 4 helyezést javítok is. Eljutok a digitális állapotba, fáradt vagyok már, könnyű futásból még könnyebb futásba akarok váltani, de ez nem megy, vagy futok, vagy gyaloglok, nem tudom a tempómat máshogy szabályozni. De inkább a futást választom.
Leérek a Bükkös patakhoz, Beo Cafe (nem tudom, hogy hívják most), nagyon kicsi gyaloglás, szinte végig futás. Kis állatkert, érzem a szagokat, kis lépcső, futás tovább, átmegyek a 11-es út alatt, Kispiac, macskakő, ez mondjuk nem esik jól, kishíd, aztán az emelkedő fel a Fő térre. Végig kocogok felfelé, ilyen sem volt még eddig, megelőzöm a fiút és a lányt, akivel kerülgettük egymást, Fő tér, kolompolás, taps, itt van egy barátom, aki csak miattam jött ma ki Szentendrére, mert ő vasárnap fut az 54km-en, fut mellettem, együtt futunk le a lejtőn, engem videóz a telójával, Úristen! Aztán az utolsó 2 kanyar, amivel ráfordulok a célegyenesre, szól a kereplő, a kolomp, hallom a nevem, tapsolnak az emberek, nekem tapsolnak, Gabi ott áll a kordon mellett, én áthaladok a célkapun, óra megállít, és én már megint sírok. Túlcsordulnak bennem az érzelmek.
Sikerült, ami olyan sokáig neccesnek tűnt, még egy hónappal ezelőtt is, de örülök, hogy minden ellenére rajthoz álltam. Utólag biztos sajnáltam volna, ha kihagyom. Különösebben nem érdekel az időeredmény, bár a 4 órán meglepődök, azt hittem olyan 4,5 lesz. Hihetetlenül jó élmény volt ez az egész, pont úgy volt jó, ahogy volt.
Végtelenül hálás vagyok neked Gabi, hogy elviseled a nyünnyögéseimet és támogatsz, jóban, rosszban, és hiszel bennem még akkor is, amikor én nem hiszek magamban. Köszönöm!
4:01:12
Absz: 211/363
Női: 65/138
baratrunning.com 