Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on 2025.05.05.

Előzmények:

Három nappal a rajt előtt ezt a cetlit kaptam egy kínai szerencsesütiben:

’Every difficult task is an opportunity in disguise./Minden nehéz feladat egy rejtett lehetőség.’

Tudtam én csak nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.

2013-ban futottam utoljára az UB-n, akkor még Aligáról indulva és a Balatonfelvidék is benne volt az útvonalban, 27:57-et mentem, az a legjobb időm is egyben. (2011-ben 28:34, 2009-ben 31:18, három sikeres teljesítés három indulásból)

Eltelt 12 év, ilyen hosszú ultrákat nem is csináltam azóta, 100km körüli távok voltak a leghosszabbak párszor, meg egy Korinthosz 160as indulás de ott csak 90ig jutottam (a 40 fokban). Szóval semmiképpen nem rutinból, a többszörös teljesítők magabiztosságával vágtam bele a felkészülésbe, inkább egy újrakezdő bizonytalanságával, hogy fog-e ez még menni és a felkészülésből önbizalmat szerezni.

A tapasztalt edző megvolt, Gabi Gizibé Barát sok egyéni teljesítőt készített már fel, idén Rebeka Paulovics dobogóra is állt a tanítványok közül. Vakon megbízom benne, jött hetente az edzésterv én pedig igyekeztem maximálisan megcsinálni, hogy minden pulzus, távolság a helyén legyen, de ha épp 3 óra bringázást írt elő és kint 2 fok volt, akkor szó nélkül összeraktam otthon a görgőt és tekertem rajta három órát (pedig egy-másfél óránál többet nem nagyon tudok elviselni belőle). Januárban és márciusban futottam kétszer 100 km-t edzésként, Adrienn Hegyi-Sági nagyon jó futótárs volt ezekben és a másodikra Szimandl Anita is becsatlakozott, jó hangulatú futások voltak. Éva Paulovics Vica kísért mindkét hosszún és az UB-ra is vállalta a kísérést már év elején, a verseny előtt két héttel pedig Tamás Krisztián Tapír barátom is igent mondott, így sikerült leigazolni az egyik legsokoldalúbb kísérőt, aki ultrában és Balatonban is otthon van.

Az évet egy száraz januárral kezdtem de hogy az elkötelezettségemet erősítsem, kitoltam az alkoholmentességet az UB-ig. Fogyni szerettem volna pár kilót, de ez nem nagyon sikerült, ezért február végén konzultáltam egy sportdietetikussal, változtattam az étkezésemen, márciusban lement 1 kiló és áprilisban is legalább még fél.

Részletes időtervet készítettem pontokra lebontva, lassulással, frissítéssel kalkulálva, 23:55-ös célidővel, Gabi szerint lehetséges és ő mindig jobban tudja, én meg nem akartam a saját terveimmel gátat szabni a fejemben, ha esetleg tényleg annyira jól menne. Frissítési tervet is írtam, azt is óránkénti szénhidrátbevitellel számolva, milyen kajában mennyi van, ilyen sem csináltam még sosem előtte.

Szóval nagyon akartam én ezt, az edzések jól mentek, a pulzusom sokat csökkent, illetve ugyanolyan pulzuszónákban sokkal gyorsabb lettem, élveztem a felkészülést és tudtam, hogy jó úton járok.

Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán a következő futásomon a 13km-t 8ra rövidítettem szintén kezdődő vádlifájás miatt, majd a verseny előtt egy héttel nagypénteken egy 10km-nek induló edzésen 3 km-nél nyilallt bele a vádlimba egy szúró fájdalom, úgyhogy sarkon fordultam és 6km-rel zártam a verseny előtti utolsó futásomat. Fasza…

Innen az utolsó héten gyulladáscsökkentő gyógyszer és tapasz, hengerelés, masszázs, egy bringázás és egy úszás és a reménykedés, hogy jó lesz, mire kell, hátha csak a testem utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy eltántorítson, de a versenyen már az adrenalin miatt nem is jelent majd gondot. Azért a lelki felkészülést nem igazán segítette ez a fajta bizonytalanság, hogy az UB egyben a tesztfutás is, hogy elég volt-e egy hét pihenő a lábamnak, viccesen azt mondtam, hogy Tihanyig kiderül, hogy meddig jutok.

—————————————————–

a verseny:

Péntek reggel 7-kor elrajtoltunk, egy kompressziós szárat feltettem a jobb vádlimra, ha nagyon szét akarna esni, akkor legyen, ami összetartja, meg bekentem bemelegítő krémmel, ami eléggé égeti az izomzatot, csak hogy ne tudjam, hogy mitől is fáj.

6km-nél elkezdtem érezni a vádlim, nem vészesen, de azért jelzett, kicsit húzódott. Hát, jól kezdődik, innen eléggé befelé fordultam, túl sok interakcióm nem volt a szurkolókkal. A tempó ment, a frissítést ment, szóval úgy voltam vele, hogy ha csak ennyi, akkor ezzel még menni fog. Azért akarva/akaratlanul a fájdalom megjelenése után egy kicsit elkezdtem kímélni a jobb vádlim, arról próbáltam kevésbé dinamikusan elrugaszkodni cserébe a bal lábammal kicsit jobban lendíteni magam, ezt az aszimmetria elég korán kezdett jelentkezni a bal combomban.

44km-nél a Római úton egy erős szúró nyilallás a jobb vádliban, azt gondoltam, hogy tuti szakadt valami benne. Tempó kicsit visszavesz, óvatoskodás felfelé is meg lefelé is, nem fogadtam volna magamra nagy tételben ebben az állapotban. Az időtervben 50km-ig terveztem 5:30-ban, onnan Keszthelyig 6 percesben, ez a lassulás ezzel meg is lett, de ennél több nem.

58km-nél kértem egy fájdalomcsillapítót, mert bár abszolút nem vagyok híve ennek egy ultraversenyen, de most nem a verseny fájdalmait, hanem a sérülés fájdalmait próbáltam csillapítani ezzel, hogy a féloldalas futásom ne fokozódjon még jobban. A gyógyszer hatott, a futás innen jobban ment, Keszthelyre jó hangulatban érkeztem. Krumplis tészta meleg ételként nagyon jól esett, Péter barátom is itt volt szurkolni, összeszedett voltam, minden klappolt, az időtervhez képest kb. 1-2 perccel korábban indultam tovább a pontról. (itt azért kapott a vádlim egy Flector tapaszt…)

A Keszthely-Máriafürdő közötti 15km valahogy mindig nehéz fejben. Itt most megcsináltam az első videós bejelentkezésem, Péterék újra szurkoltak, az addigi oldal-szembeszélből kb. hátszél lett és a Keszthely-Boglár között tervezett 6:30-as tempón is belül voltam, úgyhogy pikk-pakk elrepült.

100km-nél 10:15 volt az időm, épp az időtervnek megfelelő, a pulzusom még mindig valahol 135 környékén, szinte ideális. 114km-nél valahol Boglár környékén 12 óra, ez is az itiner szerint. Itt volt az első meglepetés szurkolás, egy kolléganőm a három gyerekével jelent meg váratlanul, mint kiderült, a céges váltó miatt a StafétAppban elég sokan követték a helyzetem és ment a riadólánc, hogy mikor merre járok, nagyon jól esett tőlük a folyamatos szurkolás.

120km, valahol Balatonlellén, 12:30 körüli idővel még mindig a 24 órás időterven voltam, kb. itt utoljára és innen jött a mélyrepülés mindenféle szempontból és már az emlékek sem teljesen tiszták.

Vevi kolléganőm valahol itt csatlakozott be bringás kísérőként és jött velem egészen Zamárdiig, örök hála érte. Kb. eddigre elfogytam izomzatilag, a tartós átterhelés megtette a hatását, a tervezett 7-7:30as tempó már csak 8 perc körüli volt, a pulzusom is leesett 110-120 környékére, valami futómozgás erőltettem, de szánalmas-gyötrelmes vánszorgásra futotta csak. Fejben fókuszált voltam, óránként ettem a tablettáimat, fogyasztottam az izót, nyomtam be a szénhidrátot, erőltettem a géleket, próbáltuk a kaját változatosan tartani, főtt krumpli, főtt rizs, halpástétomos szendvics, minden csúszott, a gyomrom működött, a fejem is, csak a futóművem nem.

Közben becsatlakoztak még kollégáim, Attila, majd Szántód körül 140nél Gábor, érkeztek a másnapi céges váltóra, tök jó volt, hogy egy emberként szurkoltak.

Az eredeti időtervet elengedtem, nem volt reális és nem is érdekelt igazán, a 25-26 órában még hittem, folyamatosan haladtam, soha nem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, végig vizualizáltam magamban, ahogy a szalagot a fejem felett tartva állok a célkapuban.

Még Siófok-Sóstónál is ’csak’ 1 óra 20 perccel voltam az itinerem mögött és úgy voltam vele, ha felérek a magaspartra, akkor onnan már beérek, mintha egy hegytető lenne, ahonnan már csak be kell gurulni a célba, különben is, már csak egy maraton.

Akarattya után meghallgattam a céges podcastot (Concorde – Futni mentünk), kb. ide tartogattam, amikor kell valami kis plusz, ami továbbvisz, pont jól is jött, bár sokat ettől sem gyorsultam.

Eseménytelen volt innen már minden, sajnáltam Vicáékat, hogy nem valami nagy eredményhez kell asszisztálniuk, hanem a vánszorgásom kísérni csigalassan, nekik is baromi fárasztó ez. Mindegy, haladtam rendületlenül, az utolsó 20 kilire Tapír is becsatlakozott mellém, együtt bandukoltunk és hallgatta a hisztijeimet arról, hogy ennek sohasem lesz vége. Már csak 15 perc körüli kiliket tudtam gyalogolni, azért az a maradék félmaratonra majdnem 4,5 óra, felfoghatatlanul sok. Közben eleredt az eső, majd elállt, kabát fel, kabát le, cipő szétázott, vízhólyagok jöttek, amiket eddig megúsztam, de csak mentünk.

Csopakon voltunk, kb 10km volt még vissza, 2 óránk volt még a 29 óráig, ez volt az utolsó időterv, aminek meg kellett lennie, ez a Spartathlon kvalifikációs szint, legalább valami értelme legyen ennek az egésznek, ha már minden más elúszott. És nem jött ki a matek, 4km/h tempóval még a 29 óra sem lesz meg, úgyhogy elkezdtük ’tolni’, a 14 perc/km tempót kb. 11 perc körülire gyorsítottuk, ez volt a max, ezzel a tempóval hol a bal lábam akart összecsuklani alattam, mert a combom az már semmit nem tudott tartani, hol a bal lábfejemben forgattak kést, összejött valami ínhüvelygyulladásszerűség.

Csopaknál a céges kisbuszunk is megtalált, nagy biztatást kaptunk, ahogy éppen száguldva gyalogoltunk, aztán szép lassan jött a rettenet hosszú Tagore, megcsináltam az utolsó videós bejelentkezést és eljött a cél is a végtelen távolban, na itt már egy útpadkára sem tudtam fellépni segítség nélkül.

Csippantás (28:35), célszalag nevemmel a magasban, fotók, könnyek. Nem örömkönnyek voltak ezek, az utolsó 90km összes gyötrelme, fájdalma, fókuszáltsága szakadt ki végül.

——————————————–

Utózönge:

24 óra lett volna az álomidő, 25-26 óra körül valahol a realitás. 26-28 óra körül a ’legalább az eddigi legjobb’. Ez a 28:35 messziről nézve olyan, mint az előző kettő, hiába a sok előzmény, tudatos felkészülés, hoztam, amit eddig. Igaz, hogy 12 év után hoztam ugyanazt, de nem gondolom magam öregnek az ultrához.

Megint bebizonyítottam, amit már sok versenyen, hogy mennyire tudok küzdeni, ha kell, de őszintén szólva ezt eddig is tudtam, én most már a bennem lévő aktuálisan elérhető eredményt szerettem volna kihozni, egy végig fókuszált, nagy behalástól mentes futással, ez nem sikerült.

El kellett telnie egy hétnek, hogy azért félig tele lássam ezt a poharat. Van 4 sikeres UB teljesítésem, jobb ez sokkal, mint ha 3:1 lenne most. Emellett van egy Spartathlon kvalifikációm, ezt is hajkurászom már pár éve, most két évig megvagyok vele. Ezzel a fejjel menni fog az is, a lábaimon kell még dolgozni kicsit.

Az ultra a problémamegoldásról (is) szól, megoldottam, nem volt könnyű, mélyre kellett nyúlni, de másfél lábbal ez a 28:35 végülis nem is olyan rossz.

Fotók: NN Ultrabalaton, saját