Ultrabalaton, páros teljesítés – Orbán András, beszámoló

Posted on 2025.05.11.

Nem tartom magam ultrafutónak. Alapvetően maraton futó vagyok. 2018 végén kezdtem a futást, azóta 10 maraton van mögöttem, 2021 óta 3 órán belül szoktam őket futni. Kétszer kikacsintottam hosszabb távra is és futottam (saját szervezésű) 100km-t. 2021-ben futottam UB-t tízfős csapatban, és megérintett a verseny hangulata, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer ide még visszajövök párosban.

Ez a terv aztán sokáig húzódott, míg tavaly szeptemberben aztán egy hirtelen elhatározásból megkérdeztem egy Google-ös kollégát, Nicolò-t, hogy nem futná-e le velem ezt párosban. Nicolò (aki 20 évvel fiatalabb nálam) kb hasonló tempójú futó, félmaraton, illetve rövidebb távon gyorsabb nálam, maratonon kb egyenlő, de hosszabb távú tapasztalata nincs. Rögtön igen-t mondott, és beneveztünk. Nekem nagyon vonzó volt az egész “csapat” koncepció, hogy van még egy ember, akivel együtt lehet tervezgetni, álmodozni, akár együtt lehet egy kicsit edzeni is.

Mivel 100km-t futottam már egyben is, ezért eléggé biztos voltam, hogy darabokban is menni fog. Nicolò pedig elképesztően jó állóképességű, Ironmanje is van, (nekem is egyébként 🙂), úgyhogy benne is elég biztos voltam. Ezért mi egyértelműen az időre mentünk, nem csak a teljesítésre. Megnéztük az előző évek eredményeit, és láttuk, hogy 16:xx-szel lehet nyerni, és sokszor 18 óra körüli idő is elég még a dobogóhoz. Szóval a kimondott cél a dobogó volt… Én még sohasem álltam semmilyen verseny dobogóján, ezt szerettem volna behúzni.

A felkészülés nem indult jól, december-január környékén elég sokáig beteg voltam, de február közepétől a versenyig egy problémamentes 10 hetes felkészülést sikerült megvalósítani (kb 90km körüli hetek, 6 futás, ebből 2 strukturált edzés, egy hosszú). Még egyszer köszönet edzőmnek, Korányi Balázsnak a felkészítésért. Futottam 2x éjszaka is és 2x szimuláltam a versenykörülményeket (3x10km, közte 45p szünet), ahol a frissítést is gyakoroltam.

A terv az volt, hogy minden szakaszban cserélünk, tehát kb 10×10 km-t kellett futni. 4:45-ös átlagtempó volt a cél. Nicolò-nak hasonló, ami kb 16 óra 30-ra hoz be minket. Ezt a tempót 135 körüli pulzussal tudom frissen, de senki nem tudta mi lesz a verseny második felében, mi lesz éjszaka, mi lesz a frissítéssel. Lássuk be, ez volt életem első hivatalos ultra versenye.

Igyekeztünk profin készülni arra, amire lehetett. Volt biciklis kísérőnk is, Marzia, és 2 autós kísérő, Balázs és Kurucz András. Ezúton is köszönöm nekik a sok segítséget, nélkülük nem ment volna!

18 órás köridőt adtunk meg, ezért csak pénteken 11:35kor indultunk. Még sosem volt ilyen kényelmes versenyrajtom, rendes alvás, reggeli, tollászkodás, mind belefért. Az időjárás tökéletes volt az erős szelet leszámítva, ami valamiért az egész Balatonkör alatt szembe fújt. De tényleg, hátszelet egyedül Keszthely környékén egy rövid ideig érzékeltem.

Az első 3 szakasz problémamentes volt, valamivel 4:40 alatt mentem. (Nicolò is). A 6. helyen voltunk (51 kétfős férfi csapat volt), viszonylag stabilan. Viszont a harmadik pihenőben már nem esett jól az eltervezett frissítés: szünetben Cliff bar, futás előtt gél, futás közben i-am ital.

A 4. szakaszban hányingerem és hasmenés érzetem is volt. Készültem erre, volt nálam immodium, ettől valamivel jobb lett. De belegondolni sem mertem, hogy mennyire az elején vagyunk. Ez ráadásul egy hosszabb szakasz, 13.6km volt. A tervezett tempót (4:45) tudtam azért tartani, de nem könnyedén. A szünetben nem igazán sikerült a megkönnyebbülés, de elkezdtem mást enni, sósat (ropi), levest. És kevesebbet.

Az 5. szakasz rövidebb volt és oké volt, jól indult és csak az utolsó 2-3km-en volt megint hányingerem. Ittam az izo-t, féltávnál, de nem esett jól, sőt, akkor lett rosszabb. A 6. szakaszban (kb 50-60km) egyre jobban fájt a hasam és lassultam is hangyányit, míg végül 2km-rel a vége felé kértem egy “emergency váltást”. Nem tudom hogyan, de Nicolò és az autó 2 perc múlva ott termett és cseréltünk ponton kívül. (tudtam hogy erre van lehetőség, ha indokolt). Utána sikerült megkönnyebbülnöm (egy bokorban) és a szünetben alig ettem, főleg sósat. Volt nálunk sós sajtos kifli, az esett jól. Profi táplálék 🙂 Közben ugye muszáj volt autózni, a kanyargás, zötyögés is zavart. Viszont úgy éreztem, hogy izomzatilag teljesen jól vagyok, “csak” a gyomromat kell helyretenni, és utána akár minden jó is lehet.

A 7. szakasz volt a mélypont (~60-70km), a hasam továbbra is fájt, és éreztem, hogy nincs erőm. Hiába próbáltam, már lassultam, közel 5 perces kilométereket futottam (sőt egy még azon kívül is volt).

Muszáj volt megállni és még egy bokros kört tenni, ez most már versenyidő alatt történt (kb 2 perc). Viszont ezután csoda történt…. A következő kilométerek olyanok voltak, mintha kicseréltek volna. Elmúlt a hasfájás, elmúlt az émelygés, és hirtelen 4:40-4:45 között futottam fele annyi erőlködéssel, mint percekkel korábban. Óriási tanulság és nem akartam elhinni.

A 8. szakaszban teljesen jól voltam. Sokkal kevesebbet ettem, futás előtt közvetlenül már nem, futás közben nagyon óvatosan. Kb 145km-nél(?) utolértem Hankát, tudtam már Balázstól, hogy közel van, nagyon szerettem volna találkozni vele, de nem voltam benne biztos, hogy a sötétben megismerem. De amint megláttam, tök egyértelmű volt, pedig nem is tudtam, hogy milyen szerkóban volt, de a Straváról ismertem a lila kompressziós zokniját 🙂… Meg igazából rögtön láttam, hogy ő az. Csak egy pár másodpercre mellé szegődtem, nagyon biztatott, ami tök jól esett, mondta, hogy csak mi nem fogunk elfáradni az éjszaka, mindenki más igen. Ekkor egyébként még mindig 5-6. hely körül billegtünk. Hihetetlen volt, de én úgy mentem mint az első pár szakaszban, alig hittem a szememnek és az órámnak, 4:40 közeli tempóban.

Minden szünetben Nicolò volt az első kérdésem. Ő 60-ig baromi jól ment, 4:40 körül, de utána lassulni kezdett és érezhetően fáradt. A 7-9. szakaszokban 5 percen kívüli tempót ment, de még így is a mi csapatunk alig lassult és szépen jöttünk fel, most már stabilan a harmadik helyen voltunk, a második csapat és a negyedik is kb 15 percre volt tőlünk. Mivel nem egyszerre rajtoltunk, ezért igazából nem pontosan tudtuk a helyezésünket. A második helyen álló csapat egy órával utánunk indult, és ezért róluk mindig csak utólag derült ki, hogy előttünk vannak.

Én a 9. szakaszban is nagyon jót mentem, hirtelen minden működött, 4:45-ön belül voltam végig. Az, hogy pontosan hol vagyunk összefolyt, a tök sötétben időnként azt sem tudtam az egyes pontokon, hogy merre van a Balaton. Akarattyán éjjel 1 óra körül megjelent Blanka, András felesége, kijött nekünk szurkolni, az nagyon jó érzés volt.

Az utolsó szakasz örömfutás volt, biztosnak tűnt a harmadik hely és a dobogó, én még egy kicsit rátenni is tudtam, 4:40-en belüli km-ek is voltak. Ekkor már teljesen a zenémben voltam elmerülve, nem nagyon figyeltem semmire. Egyszercsak Marzia, a bicikliről mondta, hogy ha megnyomjuk, még másodikok is lehetünk. Ezt én nem hittem el, mert az előbb még 15 perc volt a különbség, utólag elég érthetetlen, hogy ezt nem “tisztáztuk”, de én amúgy is mentem, amennyire tudtam.

Viszont Csopakon, amikor én végeztem, tényleg ért a hír az autóban, hogy az előző ponton már mi voltunk a második helyen 80 másodperccel(!). Nem tudtuk, hogy az én utolsó szakaszomon hogy változott ez az időeltolódás miatt, de gondoltam, hogy valószínűleg még nőtt az előnyünk. Ennek ellenére Nicolò-t úgy indítottuk el a Csopak-Füred utolsó szakaszra, hogy 80mp különbség van, úgyhogy adjon bele mindent. Bekapott egy narancsos gélt, és 4:25-tel lenyomta azt a 8km-t 🙂. Ezen az abran latszik, hogy hogyan alakult a helyezesunk a verseny folyaman. Mivel mi viszonylag keveset lassultunk, ezért a 8. helyről folyamatosan jöttünk felfelé a másodikra.

A célba érkezés fantasztikus élmény volt, végre mind az öten együtt voltunk, megcsináltuk, amiért jöttünk, nagyon büszke voltam magunkra és hálás az egész csapatnak. Ez mégiscsak eredetileg az én álmom volt… Egy órával később hivatalosan is megtudtuk, hogy másodikak lettünk, 7 perccel végül. A gyomorproblémákkal és egy 2 perces vasúttal együtt 16:23-at futottunk, pár perccel még a tervnél is jobbat!

Ami hihetetlen volt még, hogy a következő napokban mennyire jól voltunk, vasárnap már lépcsőzni is tudtam, szinte semmim nem fájt. Az eredményhirdetést megvártuk, óriási élmény volt és nagyon jól esett, ahogy más (ismeretlen) csapatok is gratuláltak nekünk. Összességében hibátlan volt, szinte örülök, hogy volt nehézségem, mert így be tudtam bizonyítani, hogy ki lehet belőle jönni.

Folytatást még meglátjuk….

Fotók: NNUltrabalaton, saját