beszámoló
Szőlőskör 50 km – Evetovics Milán, beszámoló
A verseny előtti héten jó futásaim voltak, így jó érzésekkel mentem neki a versenynek.
Szombaton korai kelés (4-kor), relatív kevés alvás ~5 óra. Hamar eljön a rajt, előtte Hankával átbeszéltük a frissítést. Előzetesen szerettem volna egy 5 perces átlagtempót hozni (4:10-es 50 kilit). Nem vittem túlzásba, de folyamatos frissítést terveztem. Az előre tervezett frissítést végig betartottam.
Alapvetően nagyon élveztem a pályát és a versenyt, viszont úgy 20 kili után kezdtem rádöbbenni, hogy ez nem egy kis dimbes-dombos verseny, és hogy a 760 m szint az azért elég sok lesz az 50 kilire. Felfelé óvatosan tempóztam, a meredek részeken sétáltam, lefele próbáltam lazán és nem nagyon engedni. Pécsely után már tudtam, hogy vissza felé azért a 32 kili után is lesznek benne combos mászások. Ennek ellenére nem csüggedtem, hisz részben ezért is jöttem, hogy gyakoroljam ezt a szakaszt. A nap közben begyújtotta a kályhát és az árnyékos részek is fogytak Dörgicse után. Szerencsére ott volt egy frissítő, ahol kaptam jeget, amit be tudtam tenni a karomhoz és kellemesen hűtött. Rossz volt látni, ahogy megyek lefelé és megint lefelé meredeken, mert arra gondoltam, hogy ezt mind meg kell mászni visszafelé. Aztán igazából visszafelé nem is volt annyira szörnyű, mint elsőre gondoltam, egész hamar visszaértem Dörgicsére és onnan már csak 1 nagyobb mászás volt hátra.
38 kiliig tudtam tartani az 5 perces átlagot. Eddigre azért a combjaim kezdtek beállni a sok fel majd le futástól. Az utolsó nagy mászás előtt már bele-bele sétáltam, a nem annyira meredek emelkedőn is. Aztán Vászolyon 41,5-nél vártak Hankáék, megkaptam az utolsó adag frissítésemet és kaptam egy nagy jégdarabot a frissítőasztalról, amivel mindenhol átkenegettem magam, hogy felfrissüljek egy kicsit.
3:36 lett a maratonom 6 percre az előre tervezett 5 perces átlagtól. Tudtam, hogy innen már nagy mászások nem lesznek, csak “be kell gurulni a célba”. Az utolsó nagy hegyről (Kakas domb) való leereszkedés már igencsak betett a combfeszítőknek. Csak a combjaim voltak beállva elég rendesen és a futómozgásom ettől eléggé rendezetlenné vált, ezen a kaja sem segített. Próbáltam bele-bele sétálni, hátha javul valamit, de mivel nem igazán jött rendbe, így maradtam az egyenletes tempózásnál. Szerencsére elég hamar leküzdöttem az utolsó 3 kilit is. 4:23-mal értem a célba.
Ha az 5 perces tempóért jöttem volna, akkor nyilván csalódott lennék, de ez csak olyan másodlagos célnak fogalmaztam meg. Elsődlegesen egy jó futás és a Pécsely-Akali szakasz gyakorlása volt a cél, valamint hogy a versenyrutinom is jobban visszajöjjön, hogy tudjam mit hogyan kell kezelni, hogy jobban felismerjem majd a testem jelzéseit. Ezeket mind teljesítettem (szerintem), az elejét talán kicsit elfutottam, de így legalább tudom milyen tempót fogok tudni felvállalni azon a szakaszon, és tudom, hogy mennyit/hogy szabad futnom ezen a szakaszon. Ezek mellett, meg mindezzel a szerencsétlenkedéssel, és a végén a belassulással is 3 percet javítottam az eddigi 50 kilométeren (4:26-ról), egy ilyen pályán, ilyen melegben.
Mozaik Med motivációs est – Belus Tamás előadása
Tomi rehabos előadása a Műtőasztaltól a világbajnokságig címmel 51:50-től látható. >>
Suhanj!6 – Belus Fruzsi, beszámoló
Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam. Hiányzik az az érzés, amikor olyan egyszerűen működnek a dolgok, mint amilyen például a levegővétel. Beszív, kifúj, a levegő folyamatos áramlása dolgozik bennem. Ugyanezt kellene tennie a lábaimnak, megy a bal, megy a jobb, folytonos ritmusban, anélkül, hogy gondolkodnom kellene különösebben. Hogy túl kellene agyalnom. A pillanat, amikor a fejemben cikázó gondolatok előbb foszlányokká csitulnak, aztán egyszer csak a belső monológ elhallgat, a tökéletesen egyszerű állapot, csak az aszfalthoz ütődő lépteim zaja veri fel az éjszakát. Ritkán él meg ilyesmit az ember, ha meg elkapja ezt a pillanatot, onnantól évekig felidézi, dédelgeti, töltekezik belőle és folyton keresi ugyanazt.
Ha nem futnék, akkor énekelnék megint, ha pedig ahhoz sem lenne kedvem, akkor valami egyebet csinálnék. Ennyi évvel a hátam mögött tudom, hogy akkor sem lennék elveszett ember, ha nem futhatnék, de mindenképpen kevesebb, vagyis inkább csak más. Kilométer-hiányos. De itt a két jó lábam, amit használhatok, a vele együtt járó felelősség, hogy jóra is használhatom. A lábak, amelyek hozzám tartoznak. Ha rájuk nézek, azt gondolom, hogy férfi lábak, mert a sok izomtól olyan robosztusnak hatnak. Nem érzem, hogy különösképpen csinosak lennének, de már nem zavar, mert erősek, ez az én szuper-erőm, nem a külcsín, hanem a belbecs. És az hogy ezt ki látja, kicsit sem érdekel. Elég, ha én tudom, az esztétikum meg csak amolyan mellékzönge. Vannak napok, amikor kifejezetten, amolyan szabályosnak ható módon szépnek is látom magam, olyankor én vagyok a Palvin Barbik netovábbja. Ezek a gondoltatok kavarogtak bennem a Suhanj!6 verseny hetében. Egy verseny, ami tökéletesen idegen, mivel se nem terep, se nem igazán hosszú, mégis az éjféli rajtjával, meg az egy kilométeren oda-visszázós jellegével folyton izgatja a fantáziámat. Hat órát futni milyen már? Első blikkre azt gondolom, hogy nem lehet annyira komplex, futottam már 14 órát is egyben. De mégis nem olyan egyszerű eltalálni a megfelelő tempót, az éjféli rajt meg annyira bioritmus-idegen, alvás nélkül futkosni az éjszakában egy fejlámpával a hozzád hasonló elszántakkal. Az együtt-szenvedés csodálatosan összetett érzése. Szürreálisnak hat, egyszer már próbáltam, akkor 64 km ment, most vajon mennyit tudnék?
Kedden reggel fájós torokkal ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem akarok futni a hétvégén? Nem érzem, hogy félnék a kudarctól, nincsenek bennem extrém elvárások, de mégis lehet, hogy a tudatalattim dolgozik és nem akarja, hogy a rajtvonalhoz álljak. Helló önszabotázs? Miután ezeket tisztáztam magamban, logikus gondolatmenetet követően megállapítottam, hogy ez bizony allergia (egyszerűen nem lehet más), ehhez mérten igyekeztem megcsinálni a hétre előirányzott laza edzéseket. No meg persze sokat aludtam, rengeteget szaunáztam és igyekeztem mentálisan felkészülni az előttem lévő megpróbáltatásokra. Megnéztem a rajtlistát. Ekkor megállapítottam, hogy Fűrész Editet és a csapattársamat Németh Szilvit leszámítva senkit sem ismerek a lányok közül, ami nem meglepő, mivel alapvetően a terepfutók között mozgok, az aszfaltos futók ismeretlenek előttem, kevésbé van időm követni a munkásságukat. Meg egyébként is, az ultrások többsége valahogyan folyton cserélődik (legyen szó terepről, vagy aszfaltról), kevés a régi bútordarab közöttük. A verseny előtti napomat mosással és pakolással töltöttem, mivel épp csak hogy hazaestünk a Regécen töltött hetünkből, a verseny után közvetlenül kezdtük meg következő nyaralásunkat, így nem volt igazán pihentető a megmérettetés előtti 24 óra, de azért egy bő másfél órát így is tudtam „hunyni” kora este, kellett is.
A verseny helyszínére Szilviék fuvaroztak minket, Gabi, az edzőm is velünk tartott. Jelenléte megnyugtatott, úgy éreztem, jó kezekben leszek, ha kell, továbbtaszigál, de mégis inkább tartani fogom magam, ma elkerül majd az ultrás hiszti – gondoltam magamban elszántan. A rajt előtt lelkesen álltunk be egy csoportfotó erejéig, ment a mosolygás, pedig nagyjából tudtuk mi vár ránk, de ilyenek ezek az ultrások, szeretünk mélyre ásni.
Sosem futottam még kézikulaccsal, de most feltétlenül szerettem volna gyakorolni a folyamatos frissítést, így feltett szándékom volt végig iszogatni izót/vizet/kólát, amit éppen megkívántam. Az ultra sikere – ha lehetőségeinkhez mérten megfelelően edzettünk – ezen áll vagy bukik, tehát, hogy hogyan frissít az ember. 23-24 fok volt éjfélkor, de meglehetősen párás meleg így is, tehát különösen fontos volt a folyamatos folyadék (no meg szénhidrát-) pótlás. A kulacsomban egyszerre nem volt több két decinél, így nem igazán jelentett többlet súlyt, viszont az állandó iszogatás úgy gondolom, hogy meghozta a gyümölcsét. A kulacstól csak egy fél, vagy egy egész kör erejéig „szabadultam meg”, amikor is Gabi beletöltötte azt, amit kértem.
Pulzuscsekkolás
A rajtot követően nemsokára beálltam az utazó sebességemre, ami nagyjából 5:00 – 5:10 körüli kilométereket jelentett. A pulzust eleinte folyamatosan ellenőriztem és – noha csak pár ütéssel ugyan – egy kicsit alatta is maradtam az első 10 km-en az előírt zónánál. Ezt betudtam a csuklón mért pulzus bizonytalanságának, mivel érzetre ez tűnt a helyes, hosszan tartható tempónak. A lányok között nagyon sokáig az ötödik helyen haladtam, bár nagyon nem megfeszülve. A fordítóknál elhaladva mindenki frissnek és energikusnak tűnt, de tudtam, hogy nagyon messze van még a vége, egy ultra alatt bármi (is) lehet. Az első két óra eseménytelenül telt, ettem – ittam, ahogy terveztem, jó erőben éreztem magam, a holtpontok is elkerültek még ekkor. Aki még nem próbálta, akár azt is gondolhatná, hogy unalmas egy ilyen pályán körözni, de valahogy mégsem éreztem ezt. Egyrészt minden körben végére ki kellett találni, hogy mivel tartsam ébren Gabit (nehogy már unatkozzon :-)), másrészt meg figyelhettem az óra kijelzőjét, hogy nahát, megint 10 perccel kevesebb van hátra a küzdelemből.
Két óra elteltével elkezdtem zenét hallgatni, ezzel 2 órán keresztül szórakoztattam magam. Az erőnlétemmel még mindig semmi gond nem volt, a zenéim feldobtak, különösen a „Hétköznapi” érintett meg, a maga egyszerű mondanivalójával. Emlékeim szerint, volt, hogy hangosan énekeltem, csak hogy kellően ébren tartsam magam, illetve nehogy alábbhagyjon a lelkesedésem. A 42. km-nél ránéztem az órámra és az 3:36-ot mutatott. Csak hogy kontextusba helyezzem ezt nektek, a legjobb maratonom 3:30:48. Nem kezdtem nagy matekozásba ekkor sem, úgy voltam vele, hogy az általam célként kitűzött 65 km nagy valószínűséggel meglesz, de az esélylatolgatások helyett inkább csak a „munkára” koncentráltam. Gyűltek a kilométerek, fogytak a percek, mindenki tette a dolgát a sötétben. A 4-5. óra között mindig a legnehezebb: várod a napfelkeltét, próbálsz válaszolni a benned felmerülő kérdésekre, miért is vagy itt pontosan.
