beszámoló
Belus Fruzsi – Budapest Maraton beszámoló
Mint ahogyan azt sokan tudjátok, idén júniusban szögre akasztottam a terepfutócipőmet, hogy belevágjak egy aszfaltos maratoni kalandba. Több motiváló tényező is volt bennem, hogy miért is hiányzik ez az én életemből annyira nagyon, hogy rászánjak három hónapot egy speciális maratoni felkészülésre: többek között az is, hogy ez mindenféleképpen egy jó visszajelzés, egyfajta felmérő, hogy hol is tartok most, 15 hónappal a második szülés után.
Gabi az edzőm hétről-hétre küldte, hogy mit is kell csinálnom, és bizony sokszor ki kellett lépnem a komfortzónámból: a résztávozás továbbra sem nagy barátom, na de ez van, amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni, és a végeredmény tulajdonképpen nagyon tetszett: a három hónapos felkészülési időszak végén úgy éreztem, hogy egy sokkal – fejben és testben is – erősebb és gyorsabb futóvá váltam, tehát mindenféleképpen sokat profitáltam ebből a tapasztalásból.
Sajnos a felkészülési időszak nem volt betegségtől mentes. A szeptember elég feszített időszak volt a családunkban, minden létező téren, így nem csoda hogy lerobbantam, így egy jó másfél hét gyakorlatilag a kukába került. De még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindez nem a maraton hetében történt velem, szóval nem rinyálok, egyébként se szeretek. Az alvás terén se igazán jeleskedünk egy bő hónapja: a nagylányomat az ovikezdés, a kicsit pedig a fogzás viseli meg annyira, hogy volt olyan éjszakánk, amikor kábé 8-szor keltünk fel a gyerekek apjával, hol az egyikhez, hol a másikhoz. Minden éjszaka felkelek sajnos, többször is, így sajnos mélyalvó fázisban elég keveset töltök, pedig az ugyebár nagyon kellene.
A maraton előtti héten egy francia barátnőm meglátogatott minket, és velünk volt 5 teljes napig, az ő szórakoztatása is megviselt egy kicsit fizikailag, mivel az általános teendők mellett turistáskodni “kellett” vele, amit mellesleg nagyon élveztem, de az időzítés a maraton szempontjából nem volt éppen optimális. Na de az élet már csak ilyen, a maratoni felkészülés pedig nem az első helyen áll, nem is állhat, így rengeteg dolog felülírja azt, de azért lehetőségeimhez képest becsülettel megcsináltam minden edzést, amit a Főnökasszony előírt.
A maraton előtti napot egy kicsit pihenősebbre terveztem, de a gyakorlatban semmiben se különbözött egy átlagos szombati “robottól” a gyerekekkel, sok volt a nyűgösködés, az idegeim pedig egyre nehezebben bírták a strapát. A rajtszámátvételnél még átsuhant a fejemen azért, hogy talán mégiscsak 30 km-re kellett volna nevezni, de utólag biztos hiányérzetem lett volna. 🙂 Gabival összefutottunk szombaton, ő is lelkesen biztatott, hogy minden rendben lesz. Este mindent előre kikészítettem, hogy reggel ne kelljen kapkodni, az órát pedig 7-re állítottam. Mirkóval megbeszéltük, hogy én egyedül alhatok, ő pedig a nappaliban ver sátrat és felkel mindkét gyerekhez, én legalább ezen az egy éjszaka próbáljak meg pihenni. Persze a kicsi taknyos a fogzás miatt, és nyilván ma este jött rá először a köhöghetnék, így elég nagy lelkiismeret-furdalás közepette vonultam el a hálóba az én kis szépítő alvásomra, ki tudja mi vár szegény páromra.
Háromnegyed hatkor magamtól ébredtem, az éjszaka hál istennek annyira nem volt gáz, a páromnak csak kétszer kellett felkelnie, egyszer az egyikhez, egyszer pedig a másikhoz. Mivel minden ki volt készítve, ezért gyorsan zajlott a készülődés, a kitűzött időre még a gyerekeket is sikerült rendbe rakni (! nagy dolog ez kétgyerekeseknél), csak sajnos a bébiszitterünk késett 20 percet, így egy kicsit mi is késében voltunk. A lányom hajráanya, hajráááááanya csatakiáltással búcsúzott, egyszóval übercuki volt. Nem gondoltam korábban hogy a versenyek előtt az lesz a normális, hogy még berakok egy mosást, meg még kiszívok egy orrot, meg befonom a lányom haját. Na de ez már csak ilyen! ❤
Sikerült viszonylag későn viszonylag jó parkolóhelyet találnunk, és mivel késésben voltunk ezért igencsak kapkodni kellett. Egy gyors melegítés után már viszonylag gyorsan a rajtban találtam magam. Hál’ istennek (inkább Imó kései tanácsának) a pólómat az utolsó pillanatban atlétára cseréltem, ami később a lehető legjobb döntésnek bizonyult, mivel a rakparton elég meleg volt pár óra elteltével.
A verseny első fele szinte végig teljes extázisban telt, élveztem hogy futhatok, jó volt a tempóm, a pulzust is sikerült tartani, szépen egyenletesen haladtam. Nevettem a szurkolókon, pacsiztam a gyerekekkel, egyszerűen nagyon-de-nagyon jól éreztem magam. Persze tudtam, hogy később fájni fog, de élveztem hogy ez még nem jött el, remélhetőleg egyenletesen sikerül elfutnom 30 km-ig, aztán meg rátehetek az intenzitásra – már ha bírok. Mirkóval a 10. km-nél futottunk össze, a Gizontársam Hanka a kisfiával épp mellette szurkolt, így triplán megtunningoltak!
Robogtam is tovább
De amint elkezdtünk a budai oldalon a Megyeri híd irányába futni, kezdett a dolog egy kicsit unalmassá válni. Elkezdtem egy kicsit jobban fókuszálni, magamra figyelni, aztán meg a környezetemet figyelni, hátha valamivel elüthetem az idő, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a zenémet. Ez egy nagyon jó ötletnek bizonyult, ugyanis kellően felturbózott a félmaratonig (1:42:10). Jöttek a jobbnál jobb számok, a lábaim pedig még mindig nagyon könnyűek voltak, így tulajdonképpen azt mondhatom, hogy egészen sima ügy volt az első fele. De ugyanakkor már viszonylag sok maraton van mögöttem, és pontosan tudtam, hogy a félmaraton még @ófasz, az igazi móka 30-nál jön el.
Itt nem tudom mi a túrót nézek, általában a lábam elé néztem:-)
22-től a 30. km-ig nagyon fókuszáltam, ez volt a legunalmasabb rész ugyanis. Számoltam vissza a kilométereket, és vártam hogy mikor jön már szembe az a bizonyos 30-as tábla. Frissítettem, amikor kellett, az előre megtervezett módon, ám ekkor tájban elkezdett fájni a hasam, nem kicsit, hanem nagyon, szurkálósan, hol tompán, hol jobban. Kezdtem aggódni, hogy elszúrtam valamit a frissítéssel (mint utólag kiderült nem ez volt a gond), de aztán elhesegettem magamtól minden negatív gondolatot. Csak pozitív mantráim voltak: Gabi azt mondta, hogy iszonyat erős vagy, Imó azt, hogy nem szórakozni jöttél ide, Zita meg azt hogy csúcs vagy Fruzsinám, Mirkó meg azt hogy nyomjad kicsikém, a szüleim azt hogy hajrá kicsi Fruska, a tesóm meg azt hogy tigris vagyok, és sorolhatnám azt a temérdek kedves üzenetet, meg biztató szavakat amit kaptam a szurkolóktól, a barátaimtól a közösségi oldalakon és más fórumokon, és nem utolsó sorban a drága Gizion-társaktól. Aztán eljött a 30-as tábla és vele együtt a frissítő pont: itt még egy utolsót – viszonylag hosszan – frissítettem, aztán uccu neki, próbáltam menni, ahogy a csövön kifér, nincs már mit tartalékolni, ez már így is, úgy is fájni fog, meg kell próbálnom még kihozni a maximumot. Innentől már megint több volt a szurkoló, próbáltam sokat töltekezni általuk, és nagyon-de-nagyon koncentrálni, nem engedni a fejembe a negatív gondolatokat. Szerencsére mindig jött valami, ami egy kicsit megrángatott (két ponton Erna biztatása, aztán a Bátor Táborosok lelkes szurkolása, majd Imóékkal is összefutottam a Nyugati felüljárónál). Nagyon nehéz volt. A hasam is egyre jobban fájt, és küzdöttem az egyre emelkedő pulzussal. Mirkó aztán nem volt ott a megbeszélt ponton, és ettől egy kicsit megint csak megborultam egy pillanatra. Telefon nincs nálam, mi van ha a gyerekekkel van valami?? Na mindegy, menni kell, nincs mit tenni, próbáltam csak arra koncentrálni hogy megy-a-bal-megy-a-jobb, de valahogy egyre hosszabbak lettek azok a fránya kilométerek. Aztán elkezdtem közeledni a Városligethez, és éreztem hogy most már csak ez van, és mindjárt vége, de ekkor már a könnyeimmel küszködtem, legszívesebben megálltam volna a fenébe, de nem vagyok az a kiállós típus. Becsülettel le kell nyomni, alig van már hátra, fog összeszorít és megcsinálja a feladatot – hallottam magamban az erős belső énemtől. Az utolsó 100 méteren teljes katarzis, majd beértem és zokogásban törtem ki. Az egyik szervező nagyon kedvesen odajött, hogy vajon minden rendben van-e. Miután elkezdtem magam összeszedni és moderálni, megköszöntem a kedvességét. Az igazat megvallva a megkönnyebbüléstől jött rám a zokoghatnék, ennyit én még nem küzdöttem agyban a végén, és tulajdonképpen sikerült kitartani a végsőkig. Tök mindegy hogy nem lett az időm 3:30-on belüli (ez volt a kitűzött célom), hanem csak 3:31:17, de most megint nagyon sok mindent megtanultam magamról, hogy minden a fejemben dől el a végén, ha fáj, azzal lehet tovább menni, és hogy mennyire erős is vagyok / tudok lenni, ha akarok valamit, azt megcsinálom. És igen, sokat pacsiztam a gyerekekkel, és megtapsoltam a zenekarokat, biztattam más futókat, és az az 1:17 másodperc akár ez is volt. De tulajdonképpen mindegy is, mert nekem máshogy nem megy, csak így tudom (és akarom) eztcsinálni! 🙂 Egyébként az 1214 elrajtoló nőből a 69. lettem, a korcsoportomban pedig a 15. Az átlagpulzusom meg 163 volt. Ennyit a számokról.
Aztán persze nem volt nagy ejtőzés, csak gyors öltözködés, és kényelmes vánszorgás az autóig, irány haza, majd a szokásos anya-műszak, a gyerekeket nem érdekli ugyanis hogy anya ma épp mennyit futott (Hanka után szabadon, milyen igaz ez).
Köszönettel tartozom az egész családomnak lelkes támogatásukért, nélkülük nem tudnék két kicsi gyerek mellett edzeni. 🙂 És nem utolsósorban az edzőmnek, Gabinak, akinek a szülésem után 15 hónappal sikerült kihoznia belőlem ezt a nagyon szép eredményt, ami tulajdonképpen az eddigi maratoni rekordom megdöntése.
Forrás: Fruzsi blogja
Kormány Alexandra – Kispáli félmaraton, beszámoló
Furcsa érzésekkel érkeztem, egészen az indulásig nem tudtam versenyként kezelni a helyzetet, tényleg csak egy edzésnek tűnt a tervből – csak éppen ismeretlen helyszínen. Aztán amikor elindultunk, rájöttem, hogy azért itt mégiscsak versenyezni kellene, ráadásul a táv sem rövid – még akkor is, ha a múlt heti 26 km-hez képest kevesebb (viszont a hőmérséklet +6 fok minimum). Hogy ettől, vagy a rögtön a pálya elejéről induló dombtól ment fel a pulzusom fél perc alatt 168 fölé, azt nem tudom… de persze még nyugtalanabb lettem. Aztán elengedtem a titokban dédelgetett 2 órás időmet és a túlélésre koncentráltam.
A lányok közötti 3. hely meglepetésként ért, mert egyáltalán nem tudtam követni, ki milyen távot fut. Mármint csak FM táv volt, de azt lehetett kettes és hármas váltóban is teljesíteni. Igazából azt sem tudom, hogy tulajdonképpen hányan indultunk egyedül FM távon. Mindenesetre meghagyom magam abban a tudatban, hogy még jó páran voltak mögöttem 😉
Az tuti, hogy egy rövid szakaszon együtt futottam egy csajszival, aki sokkal inkább tűnt “futónak” hozzám képest, ahogy elmondta, 1:57-es FM-et futott utoljára, de most valahol mögöttem ért be végül, mert szegény már többször ájulás közeli állapotban volt a hőség miatt. Szóval valószínűleg más időjárási viszonyok között az ilyen gazella termetű csajszik simán levertek volna, de most valami máson múlt a győzelem… Ezzel arra is rájöttem, hogy ez a 2 óra nem lehet valami kőbevésett cél, mert minden relatív, nagyban függ a terepviszonyoktól, az időjárástól, stb. … Lehet, hogy ezek nagyon alap dolgok, de én még nagyon az elején vagyok, most kezdem ezeket megtapasztalni. Erre jó a verseny, mert itt olyan dolgokat is átélhetek, amit a szokásos kis környezetemben, a megszokott körülmények között nem tudok.
Összességében nagyon örültem, hogy neveztem, meg annak is, hogy nem ez volt a “célverseny”, mert akkor lehet, hogy görcsösebben ragaszkodtam volna a jobb teljesítményhez és elszállok valahol féltávnál. Így viszont teljesen jól voltam a végén és rájöttem, hogy az a titka, hogy elkerüljem az ilyenkor menetrendszerint kezdődő gyomorgörcsöt és hasmenést, hogy nem ülök le, hanem folyamatosan csak sétálok. Most kb. háromnegyed órát sétálgattam fel-alá az eredményhirdetésig, aztán villámsebesen vágtam be magam a kocsiba, mert itthon a férjem egyedül birkózott a gyerekekkel. Mondjuk úgy, hogy aznap délelőtt nem csak én mozdultam ki a komfortzónámból 😉
Demeter Balázs – BalatonMan Füred, beszámoló
Nna, ez is megvolt. Ironman féltáv, Füreden.
Csütörtökön még kiderítettem, hogy csak azért fáj a bokám, mert egy kis csontdarab azért letört, mikor sérültem, de a szakember megnyugtatott, hogy nem lehet belőle nagyobb gond, ha zavar, ki kell kapni később, de megkaptam a zöld lámpát.
Pénteken kiderítettem, hogy a versenyre utazás igazi “advanced” fokozata, ha a család is jön, persze verseny közben imádtam, hogy ott vannak. Kényelmes déli rajt, előtte felfújtam a bringa gumijait, 8,5 bar-os gumi, 10 baros felniszalag, mondom 9-re jó, lesz, annyi tartalék van bennük (persze ez reggel, hűvösben történt…)
Rajtig sima ügy, az úszás első körén az életemért küzdöttema tömegben, a másodikban csak a hullámok zavartak, meg, hogy egyenesen kellett volna úszni cikk-cakk helyett. Sebaj, így is 38:15 lett.
A bringás depót elcsesztem, elfelejtettem, hogy a mez zsebébe tettem a napszemüveget, aztán addig kerestem, míg a kesztyű egyik felét hagytam ott. (A képen – by Gerlai Orsolya – ezt láthatjuk épp:-))
A bringa jól ment, de megviselt, a Gella hagyján, a fordító után a puklik vettek ki eléggé. Aztán a második fordító előtt jött a szissz-szissz-szissz, szépen, ahogy a kerék forog… Persze, hogy a forró aszfalton betonkemény lett a gumi, aztán a felniszalagnál betalált valahogy a belső a küllőlyukba… 😦 Anyázás, szerelés, sok hely mínusz… Szerencse, hogy viszonylag gyorsan szerelek defektet, az már hosszabb idő volt, mire rájöttem, mi volt a baj. Persze ezután kicsit jobban nyomtam, így a bringát 3:49-el fejeztem be.
Egy gyors depó (2:29) és már éreztem is, hogy bármihez több kedvem van, mint futni.
Az elején még bíztam benne, hogy beférek 6 perces ezrek alá, de máshogy lett. Az első kör volt a szarabb fejben, a másodiknál már tudtam, mi vár rám. Nagyon sokan gyalogoltak bele, így kifejezetten büszke vagyok rá, hogy egy hosszabb depóm volt csupán, illetve kb. 3 kilométerrel a vége előtt kínzott annyira a sok buborék a hasamban, meg a hasmars-érzés, hogy egy pillanatra meg kellett állnom. Egy lépés, két nagy levegő, a vége már fél lábon is bemegy. És tényleg. Érdekes, hogy a futáson is hoztam heleyezéseket! (Érzésre életem legszarabb futása)
Yeah! Balatonman 2016 középtáv 6:06:53!
baratrunning.com 