Ultrabalaton beszámoló, Trizionok – Sári Erna

Posted on 2016.06.21. Updated on 2016.06.21.

Azt már pénteken megbeszéltünk, hogy ha eljutunk a versenyre, és be is fejezzük, és beszámoló is fog készülni, akkor a prológus sokkal hosszabb lesz, mint maga az elbeszélés.

Ennyi idő után viszont nem untatnám az olvasót azzal, milyen kalandok és kétségek, terhek útján jutottunk el a versenyre. Mária és én. Mert Zoli még szaunázni is tudott, a Szlovéniából hozott megfázását kúrálgatta. Szóval épültek azok a bizonyos bódék kb. csütörtöktől, és mivel nem falaztuk be az asszonyt rögvest, sajnos nem omlottak össze, stabilan álltak még péntek éjjel is. Sőt, még rakni is sikerült rá: egy kis sör-meg samponlocsolást követően a bogárinvázió is elért bennünket.

A 2015-ös UB után azt találtam mondania csoportban, hogy jó volt, jó volt, de nem fájt eléggé. Az előzmények fényében az is csoda, hogy egyáltalán rajthoz álltunk, szóval fájdalom téren nem sok jóra számítottam.

4,5 órányi ágyban forgolódást követően frissen, fiatalosan megérkeztünk a Club Aligába. Pár kör fotó, pacsizás Katiékkal, a Gizionokkal (értsd: Balázs és Tamás) és mentünk rajtolni. 5:59:17. Lefutottuk a pár méter kötelezőt hármasban, aztán gyorsan vissza a kocsihoz, át Kenesére, ahol Zolit váltottam. A közért parkolójában visszafogott kávé és reggeli, érdeklődő helyiek. A váltás sima ügy volt, 14,7 km várt Almádiig.

Zenével kezdtem, de két Halott Pénz nóta után ráuntam az egészre, kikapcsoltam, levettem, annyival érdekesebb volt az erdő. Akkurátusan figyeltem a tempót meg a pulzust, nehogy elfussam az elejét (kishülye). Egy nyílt szakaszon a többiek beértek a kocsival, egyszer csak elém pattant Zoli, és lőtt rólam pár képet.

Első szakasz, lendülök Almádiba (Zoli lesifotója I.)

Almádiban Mária váltott, innen Károllyal mentünk tovább. Kerestem a kocsijában a száraz cuccomat, nem volt sehol. Kiderült, hogy Zoli nem gondolta, hogy az kellhet nekem, ezért a kocsimban hagyták a bőröndömet, Almádiban. Ok, Zolit ledobtuk Csopakon, mi Károllyal vissza a cuccomért Almádiba.

Közben Zoli telefonált Honi Kati álnéven, hogy az autóban hagyta a telefonját, legyünk szívesek megkeresni és Aszófőig valahol átadni. A bőröndöm meglett, a türelmesen várakozó Máriát felvettük Csopakon, útban a váltópontig Zolit néztük az út mellett, megvan végre. Egy leágazónál megálltunk, én flip-flopban rohanok Zoli elé a telefonnal. Félvállról odavetem, hogy Aszófőn váltom, ami kész szerencse, mert azt hitte, csak Füredig fut. Aztán akkor félvállról ő is odaveti, hogy hát kéne akkor a füles is. Ok, sprint a kocsihoz – még mindig flip-flop a lábbeli –, lefutom a mezőnyben haladókat, oltári röhögés. Megoldottuk ezt is.

Aszófő, addigra már tűzött a nap, elhagytak bennünket a felhők. Én nagyon izgultam, dupla szakasz Vászolyig, de sok a szint. Ittam mint egy teve, ettem is, pisiltem percenként, gondolkodtam, ebben a melegben hegynek fel mennyi ruha kellhet. Semennyi. De mégis. Naptej, felszerelkezés, sufni-tuning, a mellényem egy „sorjás” részét Károly beragasztja Leukoplasttal. Szóval nagyon vártam a váltást. Közben eszembe jutott, hogy Zoli előző nap azt mondta, ezen a dupla hegymeneten kemény vádbeszédet fogok fogalmazni. Vártam ezt is.

Közben megjött Hanka lilában (ofkorsz), várta Milánt (ofkorsz). Máriával egy pillanatra lefagytunk, mert Milán a kocsijukhoz közeledvén vette le a mellényét és integetett, hogy vége. Szerencsére csak a mellény ürült ki. Huh.

Valamikor Zoli írt, hogy 2 nagyon lassú km van még, mert baszott meleg van. Egyébként a 2 km-rel a váltás előtti sms-ezés jól működött, ha úgy volt, kiegészítettük tempóval vagy egyéb infóval is.
Zoli végre felbukkant, a váltóban csak annyit mondott, nagyon vigyázz magadra. Jó, hogy mondta, mert biztosan nem kapkodtam volna el ezt a szakaszt, de így még óvatosabb voltam. Zenét húzok elő, Chopin. Egyszer egy hosszúmon 5:45-6:00 köztieket futottam vele, hegynek fel itt pont jó lesz a 6:30-6:40. Nagyon szép futás volt, nemhogy vádbeszéd nem lett a végére, de mindenem kisimult. A Vászoly előtti utolsó nagy emelkedőn sétáltam, de mindenki más is. Nem emlékszem, itt mi volt váltáskor, talán Zoli várt Gilles-jel meg jéghideg kólával. Reklámfilmet lehetett volna készíteni erről a jelenetről: tikkadt futó, rekkenő hőség, forrongó levegő. A csávó szótlanul csak egy fagyos kólát nyújt a csajnak, aki egy húzóra megissza. Snitt. Nyújtás, táblakivégzés, indulás Zánkára (ÚNK). Útközben láttuk Balázst, jó tempóban rohant.

Zánkán belefutottunk Honi Katiékba, Erényi Tomi tök jól nézett ki, nevetgélve várta a jó tempóban rohanó Balázst. Ezen a váltóponton megváltás volt a henger, 15 percet töltöttem rajta, könnyű lábakkal szálltam kocsiba. Köveskálon váltom Zolit.

Hengerelés Zánkán – sokkal több kéne ezekből a pontokból (Zoli lesifotója II.)

Közben a gyomrom szép lassan bebetonozódott, egyre kisebb mennyiségeket volt képes befogadni, főleg vízből, azonnal hányingerem lett. Azért tömtem magamba, fogyott a magnézium és az iso is a kaja mellé.

Köveskál. Nem emlékszem, hogy milyen volt itt a váltópont. Már megint. Csak arra, hogy elindultam és folyamatosan öklendeztem, vissza akart jönni a gyomromból minden. Futottam már 15-20 perce, talán több, amikor éreztem, hogy szédülök. Nyúltam a vízért, de a sót nem tettem bele és egyben sem volt nálam. Francba. Magamba tömtem egy zacskót a gumimacikból, de nem lett sokkal jobb. Írtam Zolinak, 4 km, kéne 2 gumimaci meg sótabi. Minél előbb. Azért mentem tovább, kicsit összeszedett a gumicukor. Valahol 5-6 km tájékán feltűnt a semmiből egy frissítőpont, ott vettem magamhoz mindent, amit találtam. Addigra értek be a többiek is, Mária rohant a cuccal felém, nem mondanám, hogy nyugodtnak tűnt. Közben haladtam tovább, nehéz volt a szakasz, szintes, egy darabig egymást előzettük egy lánnyal, meg dumáltunk, végül megkérdeztem, nem baj-e, ha együtt megyünk. Ő is örült, neki sem felhőtlen ez a 10 km. Be akart érni egy órán belül, de hát látszott, ez nem az a 10 km. A váltópont előtt, a tanyán még egy alattomos emelkedő jött, ott elhagytam, mert megállt, nem bírta, de a váltás után még figyeltem, befutott. Rövid pihenő meg nyújtás után húztunk tovább, Mária csak egy 6-ost futott a Varga pincéig. Onnan Zoli ment Badacsonytördemicre.

A Vargánál végre volt angol wc, óriási kincs az, ilyen vészterhes időkben. Vettem egy limonádét, egy laza fröccsöt, de a sültektől és meleg kajáktól felfordult a gyomrom, pedig éreztem, tudtam, enni kéne, de csak a tiltakozás jött.

Badacsonytördemic mindörökre a kedvenc váltópontom lesz. Mivel Zoli ezen a szakaszon kapta a napszúrást, meglehetősen lassan jött, elég sok időt töltöttem a váltózónában. A kb. 20–25 perc alatt, amíg várakoztam, jött egy esküvői menet, gyerekek a Koronás befőző cukros promócióján hátba dobáltak kislabdával, és hát a zene. Nem tudom, kinek köszönhetjük a zenét, de amíg ott üldögéltem, a Spotifyon három különböző albumot kerestem ki, Hú, ezt is de rég hallottam! felkiáltással. Végül az Aerosmith Get a grip lemeze nyert, azzal vágtam neki. Végre megjött Zoli, jó szarul nézett ki, de én addigra már más állapotban lebegtem, állatira volt kedvem futni. Nagyon szép volt ez a szakasz is, bár a meleg is tartotta magát és fáradtam rendesen, de az Aerosmith-album elvitt és éppen kitartott a Balatongyörök tábláig. Onnan már jó volt a csend, annyira magával vitt a település hangulata, a golfpálya, a házak, a Balaton. Örömöm csak a váltópontig tartott, mert onnan fel kellett mászni valami rohadt emelkedőn a kocsihoz, gyilkos volt, konkrétan csak lerogyni maradt erőm. Lerogyni a fűbe, a hidegrázással küzdő Zoli mellé. Nyújtottam, nyújtottam, aztán azon kezdtem gondolkodni, ha Zoli ilyen állapotban van, hogy csináljuk meg a maradékot. Keszthelytől, ahová Máriát vártuk, még erős 90 km van hátra.

Nincsen beszámoló selfie nélkül – Badacsonytördemic, háttérben a befőző cukrok meg a lyukak, ahová célozni kellett volna a kislabdákkal

Átmentünk Keszthelyre, ahol sokáig álltunk, Zoli megint lefeküdt a kocsi mellé. Engem hívogatott a strand is, úgy tűnt, nyitva az objektum. Angol wc, forró zuhany… persze bilibe lógott a kezem, se wc, se zuhany, nemhogy forró, de hideg se. A verseny ezen pontján, erősen túl a fél távon, 3 centis sóréteggel a bőrömön, a lemenő nap fényében eltűnt a szemérem; örömmel láttam, a sporttársak is hiányos öltözékben „zuhanyoznak” a Balatonban. A szükség nagy úr. Nosza, két részletben én is megfürödtem, régen esett valami ilyen jól. A fürdéstől magamhoz tértem, a gyomrom enni kért. A strandon 19:00-kor minden lacikonyha bezárt, pedig egy lángost kívántam, szigorúan sörrel. Sör akadt volna, de azt szólóban nem kértem. Tébláboltam, aztán valaki mellettem mondta, hogy van rakott tészta a váltóponton. Úgy tudtuk, hogy a 3 fős csapatok is frissíthetnek az egyéniek asztaláról, úgyhogy odamentem, de lekoppantam, 3 fős csapat nem jogosult, tudtam meg. Közben megjött Zoli is, összekaparta magát valahogy, vártuk Máriát, aki meglehetősen paprikásan és kitikkadva érkezett, érthető, a váltópontja picivel odébb volt, mint ahogy ő azt a winchesterre felírta. A frissítőnél odapattant hozzá egy hölgy és meleg tésztával kínálta! Ugyanott, ahol nekem előtte nem adtak. Végül aztán Mária jogán én is kaptam. A minőségét hagyjuk, de biztosan szeretettel készült, mert a gyomromat teljesen rendbe szedte, semmi baja nem volt utána. Hálás köszönetem a szakácsnak és a frissítőpont önkéntesének is érte! Máriát is rávettük a fürdésre (rohadtul kellett győzködni), közben valami poénszövevénybe keveredtünk Károllyal, basszus rég röhögtem ekkorákat és ilyen végtelen hosszan, folyt a könnyem. Ha azt mondtam, Tördemic volt a kedvenc váltópontom, akkor Keszthely is felkúszott mellé, holtverseny.

Balatonberény. Erről a pontról csak az maradt meg, hogy Zoli írt valamikor, hogy 5 km-t tett meg 45 perc alatt, szóval bőven volt még neki. Tanakodtunk, mit tegyünk, ha ilyen állapotban van, nem kéne futnia. Írtam neki, hogy ha akarja, valamivel előtte leváltom, nekem a keszthelyi felfrissülés után elfért volna még 3–4 km. Aztán azt írta, ha nem zavar bennünket az eredmény, akkor végigjön. Dehogy zavart, inkább csak aggódtunk, hogy kibírja a végéig. Valamikor 22:00 körül ért be, leváltottam és elindultam a tavalyi legkedvesebb szakaszomra, a dupla Balatonmáriafürdőre. 2015-ben is ez jutott nekem, és nagyon megszerettem, a fene se érti, mert amúgy rohadt unalmas. Ezért is kellett a zene, ZAZ-t választottam, és egyáltalán nem bántam meg. A kb. 9 km-t 50 percen belül futottam, annyira jól esett futni, flow volt, egészen, igazából. Utána néztem, hogy Gabi ki is akadt tőlem a FB-csoportban, először örült, aztán meg jól leszidott, hogy ilyet nem lehet csinálni. Kicsit lehetett.

Zoli továbbra is szarul volt, ezért abban egyeztünk, hogy az egyik szakaszunkat elcseréljük és Alsóbélatelepről megint én megyek, duplát Boglárig, így neki több ideje marad pihenni. Az eredeti terv szerint – és ez véletlen –, de úgy jöttek a szakaszaim, hogy hajnalra és reggelre már egyre rövidebbek estek és így is programoztam a futógépet magamban, ezért rohadt nehéz volt átírni a programot, mert a cserével 11 helyett 12 km jutott rám, ráadásul kevesebb pihenővel. Elképzelhetetlen nehézséget okozott a korábbi programot átírni és megbeszélni a mérnökömmel, hogy belefér az a plusz egy km. Basszus, 1 km! Hagyjuk is.

Jött Mária, váltáskor röviden tájékoztattam, hogy cseréltünk, és mentem is. Utólag megnéztem, 6:40-50-es tempókkal kezdtem futni, annyira megviselte a fejem a plusz km. Utólag nevetségesen hangzik, ott egyáltalán nem volt az. Aztán kicsit gyorsultam, gőzöm sincs, volt-e a fülemen zene vagy mi történt, egyszer meg kellett állni a vasútnál, ez biztos. De ahogy Mária is mondta, teljes filmszakadás, amibe akár egy futva elalvás is simán belefér. Hát igen, az előzmények meg a szopóbódé visszanyalt. Azért behúztam.

Boglárról Lellére Zoli futott, utána Mária Földvárig és megint Zoli Zamárdiba, így nekem jutott némi pihenő, kb. 3 óra egyben. Fogalmam sincs, a fent említett szakaszokon mi történt, ki és mit csinált (rémlik, hogy Zoli szólt, Mária elhagyta a chipet) én az első ülésen aludtam. Úgy, ahogy voltam, vizes ruhában, valamikor lett rám egy pokróc is, de az se érdekelt volna, ha megfázom, bár tudom, hogy dideregtem. A három órából 2,5-et biztosan így töltöttem, de ami ez után várt, arra nem számítottam. Alig bírtam lábra állni, pedig nyújtottam rendesen, mielőtt elaludtam. Fájt mindenhol minden, térdem, a januári sérülésem újra, de azért az alvás sokat segített. Talán vettem magamhoz némi kaját is, át is öltöztem, de ebben biztos nem vagyok.

Kezdett felállni a rendszer, még egy 5 km-es szakasz, meg az utolsó, 3,2 km, ezt már ugrálva is megcsinálom. Oldódtam, Széplakig az állapotomhoz képest elég jó tempót fogtam, a végén beért egy pasi, és azt mondta: Baszki, állati jól nyomod, jövök mögötted a váltóponttól, de alig bírtalak lenyomni! De végre befogtalak, jó futást, hajrá! Aztán elment. 8-assal kezdődött a rajtszáma. Azért ez elég nagy boost volt, így hajnali 4 magasságában.

Még Széplak előtt ajánlottam Zolinak, hogy cseréljünk megint, megcsinálom az utolsó előtti szakaszt, Siófok és Balatonvilágos közt. A futógépet megint meg kellett erőszakolni, átírni a programot, mert arra készültem, már csak 3,2-t futok, helyette 7,9 km lett. #notthesame(inenglish) Küzdelem, verekedés a fejemben, meg kell csinálni, mindjárt vége, Zoli félholtan is tolta, Mária túlélt egy chipelhagyást, egy majd’ 15 km-es hajnali szakaszt, nemár, hogy itt hisztizek a végén. Ebben az állapotomban futottam be Széplakra, egyenesen Nicole karjaiba. Húúú, de jó volt egy kedves Giziont látni!!! Köszi, Nicol, hogy éppen ott álltál!

Siófokon megjött Mária, kicsi pacsizás, a mázlista, ő végzett elsőnek. Aztán úgy voltam, lesz most már, ami lesz, megcsinálom, amilyen hamar csak lehet. Kb. annyi volt a futás, hogy 5:10–5:35 közti km-eket futottam, de kétszer 400 m-t sétáltam benne, annyira nem ment már. Az utolsó fél km-en aztán minden kijött, olyan élmény volt, mint amikor Gabival 15 éve a Szigeten futottunk, és megdumáltuk, hogy a sziget déli csúcsán fordulva csak a házig futunk el (áll ott valami kalyiba), de azt teljes erővel csináljuk. Az én házam a váltópont volt, mentem, mint valami droid, megy a bal, megy a jobb, megint Gabi. Berohantam, Zoli komótosan átvette a chipet, pacsizott még valami gyerekkel, aztán mintegy 30 másodperc múlva neki is vágott a 3,2 km-nek. Szürreális volt az egész jelenet, hogy én loholtam (deminek), Zoli meg öreguraskodik (jóltette).

Úton Balatonvilágosra – az utolsó tábla, amit láttam

Közben rajtam már úrrá lett az idegbaj, 10:00-kor fel kellett vennem a gyerekimet Pesten, mert akinél hagytam őket, annak programja volt, és az idő meg már 7 óra felé járt. Befutó, vidámság, pacsizás, de az egész csak sokkal, sokkal később jutott el az agyamig, hogy mi is történt. Hogy megcsináltuk!
Honi Katinál sajnos ki kellett hagyni a zuhanyt és a frankó, előzetesen hosszan egyeztetett tojásreggelit. Egy rövid kávézás után elbúcsúztunk, átmentünk Almádiba a kocsimért, átpakolás, búcsúzkodás. Elmondhatatlanul hálás vagyok Zolinak, hogy hazáig vezetett abban a mindenbajomvan állapotában. Én teljesen kidőltem, aludtam hátul. Mindenféle csavarok után 10:02-kor becsekkoltam a gyerekeimért.

Körbefutottuk – 78,6 km, 7:56:24-nyi futás volt a részem ebből

Extra kihívás volt, hogy szinte a teljes vasárnapot ébren ki kellett bírni velük (ezért a hála Zolinak, hogy legalább a kocsiban pihentem), szórakoztatni őket. Mint valami kihallgatás, olyan ez, elaludnál néha, de nem hagynak, folyton felkeltenek valamivel. Éjszaka azt álmodtam és rángattam is hozzá a lábamat rendesen, hogy futok és gödörbe lépek a sötétben, valószínűleg azért, mert az ilyen sérüléstől félek a legjobban.

Slusszpoénként előadom, hogy kiöntöttem a Zoli által vásárolt termoszból a maradék kávét, és meglepetésemre az alján megtaláltam a használati utasítást. Kínai nyomdafestékkel és papírral jobban mentünk, na.

Köszönöm Máriának és Zolinak ezt a nagyon klassz versenyt, életre szóló élmény volt, nagyon jó csapat! Károlynak a támogatásért, a ruhaszervizért és az oltári röhögésért jár a köszi, meg azért, hogy a váltópontra érkezés és odatalálás terhét teljesen levette a vállunkról.

Az élmény folyamatosan épült aztán, állati jó volt a csoportban olvasni, hogy kivel mi történt azon a hétvégén (nem csak UB-sok voltunk, de szemét módon elloptuk a show-t), a rengeteg vicces sztorit, meg megható volt a sok gratuláció. Fájni semmim nem nagyon fájt, ami mégis, az hamar elmúlt. Elég hamar, mondhatni, mert hétfőn reggel, munkába menet megkörnyékeztem Máriát egy 2017-es duó lehetőségével. Nem mondott nemet.

Mert még mindig nem fájt eléggé.