beszámoló
NE FELEJTSD EL, KI VAGY, ÉS HONNAN JÖTTÉL…
Hanka egy hosszúfutás után:-)
Az a kislány vagyok, akit csúfolnak az osztálytársai, hogy nagy a feje és kövér.
Az a kislány vagyok, aki lassú a sorversenyben, és a bordásfalon lógva nem tudja vízszintesig felemelni a lábát.
Az a kislány vagyok, akik kiraknak a néptánc csoportból, mert megszületett a testvére, és kétszer egymás után nem ment táncra, így többé már ne is menjen.
Az a kislány vagyok, aki tornára jár, lelkes, de tudja ő is és mindenki más, hogy ő a legügyetlenebb az edzésen. De nem adja fel, csinálja.
Az a kislány vagyok, aki csak azért kap kettest a Cooper-teszten, mert kitűnő tanuló, és az egyes nagyon bénán mutatna a naplóban.
Az a kislány vagyok, aki rátalál a kézilabdára, ahol a “nagy testét” végre jól tudja használni.
Az a kislány vagyok, aki 14 évesen Budapestre költözik, hogy kézilabdázhasson.
Az a lány vagyok, aki sosem hagy ki egy edzést sem, mégsem mindig teszik be a csapatba.
Az a lány vagyok, aki mindig utolsó a futóedzéseken, aki hiába hajt, mégis a leggyengébb.
Az a lány vagyok, aki rájön, hogy soha nem lesz belőle élsportoló, és inkább elköszön a kézilabdától.
Az a lány vagyok, akire a fiúk, még a nem helyes fiúk sem tekintenek lányként, aki fiúsítva van, és inkább jó haver, mint jó csaj.
Az a lány vagyok, akinek heti ételadagja 2 alma és egy kefir, hogy lefogyjon.
Az a lány vagyok, aki minden nap fut, pedig utálta, de most fut, hogy lefogyjon.
Az a lány vagyok, aki mindenre őrülten koncentrál, csak hogy ne kelljen ennie.
Az a lány vagyok, akinek van akaratereje.
Az a lány vagyok, aki már nem csak azért fut, hogy lefogyjon, hanem azért, mert már szereti.
Az a lány vagyok, aki mindig mindent tud, jó tanuló, tanulmányi versenyekre megy, kitűnőre érettségizik és egyetemre megy.
Az a lány vagyok, aki egyetemistaként új életet kezd.
Az a lány vagyok, aki 20 évesen megismeri élete szerelmét.
Az a lány vagyok, aki boldog és szerelmes.
Naív ügyfél kalandjai – Hajdú Mária
Szóval erősítésre otthoniakat kértem, hogy az ünnepek alatt is tudjam csinálni. Jött is a szokásos kettő termi helyett három circuit. Megnézegettem, ó, hát ez sima ügy, kettőt kinyomtattam, hiszen letudjuk ezt a kis pudlinudli pocierősítést, utána még a kar is belefér és akkor két pihenőnapom lehet a héten. Bónuszban előtört a bennem szunnyadó Hanka is, mert 1-2 kg-os súlyzó volt előírva – kemény csaj vagyok, kikészítettem a 2 kilóst 🙂
A 80. hasprésnél már gyanakodtam. A 160. oldalsó hasprésnél kezdtem átértékelni a dolgokat. A 60. felülésnél (hátul cippzáros futónadrágban, ezúton is hadd gratuláljak magamnak a fokozott előrelátásért) az életemet is 🙂
A végén örültem, hogy a kis pudlinudli pocierősítést túléltem. És ezek után a ma esti céges vacsorán azért átgondolom a pizzát… 🙂
Nyúlcipőbolt Budai Trail – Demeter Balázs beszámolója
Asszem egyre jobban kezdek rákapni a terepversenyek ízére (nem hiába montiztam régen, azt is nagyon szerettem). A verseny előtti beszámolóban magamhoz képest nyavalyogtam egy sort, hogy nem tudom hol tartok és vajon fejlődök-e egyáltalán. Meglett a válasz!
Nekem óriási sikerélmény volt, hogy 17km-t kb. 600m szinttel terepen nagyjából 6:00/km-el futottam végig, úgy, hogy figyeltem végig (na jó, a legvégén elengedtem) a pulzusra. Persze nem ámítom magam, ha teljes kakaóból megyek, nem biztos, hogy jobb lett volna, inkább kikészültem volna. A körülmények ideálisak, a feleségem is jött (semmi lelkifurdalás, hogy csak én szórakozom), eleget aludtam, normálisan reggeliztem, futócuccokat leteszteltem (dupla zokni), kajákat beraktuk, stb. Időben érkeztünk, regisztráció, bemelegítő kocogás, kis gimnasztika a fűtött teremben… A szervezés is szuper volt.
Rajt. A pulzusom nem szállt el az elején, bár rögtön sokat emelkedett, de az engedélyezett limit jó tempót engedett. Hála a bemelegítésnek a limitet viszonylag gyorsan, de fokozatosan sikerült elérni, nem húztam túl. Érzésre is pont jó volt, inkább úgy éreztem, hogy még tartalék is van benne. A pályán igazán sík szakasz nem volt, leginkább emelkedők és lejtők váltották egymást, de szerencsére jól futható volt minden, a lejtő sem volt nyaktörő. Nem emlékszem pontosan, hol éreztem először, hogy fárad a lábam (ilyen a pulzuskontrollált edzések kezdete óta nem igazán volt), de aztán jött egy alacsonyabb pulzusos szakasz. Bevallom, mikor a hosszú eleje megelőzött a Nagy-kopaszról lefelé, csak kíváncsiságból megpróbáltam utánuk menni. Technikailag még csak-csak ment volna, de mikor lefelé 170 köré mozdult a pulzus, lassítottam. És valahol itt éreztem, hogy ez a pulzuskontroll, meg a tervezett edzés/verseny mennyire jó! Ahogy visszatértem a lefelé/síkon engedélyezett limit alá, szinte lépésről-lépésre múlt az izomfáradtság, éreztem, ahogy új erőre kapok, szinte kipihenve mentem neki a következő emelkedőnek. Az utolsó emelkedőn egy széles döngölt kavicsos úton még előztem is. Azért jól az már nem esett, érdekes volt, hogy amint nem figyeltem a pulzust, kúszott lefelé, 168-166, persze gondolom a tempó is (de azt nem néztem), aztán láttam, hogy lehet még tolni, hát nyomtam, hadd szóljon! A szintrajzból emlékeztem, hogy hosszú lejtő a vége. Tartva a lejtős limitet elkezdtek visszaelőzni. Egy darabig bírtam, aztán kb. 2km-el a vége előtt kicsit elengedtem a pulzust, lefelé is a max limiten mentem, aztán az utolsó kb. 50m-en nem bírtam visszafogni magam. Aszfaltos lejtő, pörgött a lábam, engedtem, hadd menjen, a pulzus teteje 185 lett, de fogtam jópár helyezést, a kapun átlépve még ment a sprint, szerencsére 2 olvasó volt a végén, így lett holtverseny 🙂
Persze az én szintemen nem feltétlenül a helyezés számít, az előzés inkább csak motivál a jobb időeredményhez. A legutolsó lépésben volt egy halvány utalás az egyik combomból, ha ezt így folytatnám, ő ott meg is állna (görcs), de szerencsémre ott volt a vége. Rövid pihenő után felkocogtam a feleségem elé, vele nyomtam még egy befutót (nagyon büszke vagyok rá, élete első terepversenye és nem edzett sokat, de nagyon jót ment, ráadásul nem is pusztult bele), aztán nyújtás, gulyás, stb.
baratrunning.com 