Salomon Ultra Trail Hungary – Belus Tamás, beszámoló

Posted on 2022.06.28.

Az UTH. A célban azt mondtam TheCsanyanak, hogy semmilyen más versenyen nem álltam volna rajthoz egy héttel egy erős-közepes bokaficam után, na jó, max. az UTMB Mont-Blanc-on. Talán ezen sem kellett volna, sőt nem is talán, de mindegy is, jól alakultak a dolgok, az ellenkezőjéről úgysem tudna meggyőzni senki.

Szóval az UTH. Futottam az összes szervezésen, 2015-ben a rövid távon (mai nevén Szentendre Trailen) utána négyszer a hosszún. Itt futottam az első százasomat (2016), itt voltam először dobogós (2018) és győztes (2019) nagy versenyen. Az első próbálkozásomon még a szintidőt hajtottam, az is óriási élmény volt, fikarcnyit sem ért kevesebbet, mint a dobogóért futni. Edzések százain hagyott nyomott ez a verseny, ha máshol nem, hát a pulzusgörbe ok nélküli kilengésein, ha eszembe jutott, hogy majd hogyan üldözöm az előttem lévőt a Nyergesről lefelé, és hogy hogyan hajrázom le a macskakövön a szentendrei óvárosban.

Szóval jól alakultak a dolgok… igen, egy héttel a verseny előttig mindenképpen. A tavalyi műtét mostanában csak akkor jutott eszembe, ha véletlenül a hegre tévedt a szemem, vagy ha a Strava feldobta az egy évvel ezelőtti kínlódásaimat. Öt éve először tudtam sérülés és fennakadás nélkül végig alapozni a telet, megnyertem klassz idővel a Bükki Hardot, verettem egy rövidet a Császtán, meg egy hosszút (ki tudja mennyit) a Black Hole-on. A Mátrabérc már nem sikerült olyan jól, de „elsőre” nem olyan rossz az a hat órán belüli idő, meg legalább gyakoroltam a saras/párás futást, amit annyira nagyon utálok. Annak is tudtam örülni, hogy az utolsó 15 kilométeren csak Józsa Gábor és Szabó Áron volt nálam gyorsabb, onnantól sokat hoztam az előttem lévő srácokon. Szóval klassz volt a tavasz, Lizával tök jól összeállt a futó + kísérő párosunk, jöhetett az UTH. Két-három héttel a verseny előtt volt azért egy kis para, valami lett a pulzusommal, talán a meleghez alkalmazkodtam rosszul, de néhány nap múlva úgy döntöttem nincs semmi bajom, és onnantól újra ment minden a maga útján.

Sokat gondoltam az UTH-ra, de nem úgy, mint eddig. Volt egy csomó minden, ami miatt egyáltalán nem aggódtam. A pálya? Ha nincs is a kisujjamban, de eltévedni nem fogok. A legtöbb szakaszon már 6-8x jártam, de van ahol ennél többször is. És ha valamit mégis benézek, akkor ott a kezemen a #garmin945. Frissítés? Álmomból felkelve tudom már, hogy a Squeezy cuccaimból mikor mennyit hogyan egyek-igyak, és Liza is aranyat ér egy ilyen versenyen, ahol sok a frissítő pont, és a többségéhez oda is tud menni időben. A forma? Ez már fogósabb kérdés. Néha azt gondoltam, hogy akár 11.40 körül is futhatok, olyan jól mentem a hosszúkon, főleg a távok végén. Aztán elég volt egy szarul sikerült edzés, vagy, hogy ránézzek a rajtlistára, és máris a béka segge alatt volt az önbizalmam. De ez ilyen, ez is a móka része, hogy az ember megtalálja az egyensúlyt az ambíciói és a realitások, vagy az embert hajtani képes jótékony stressz és a dolgokat a valós helyén kezelő 40+-os hobbifutó gondolatai között. Ez többnyire sikerült is, max. Czövek vagy Dittrich Andris Strava bejegyzései ejtettek kétségbe időnként, mert a műtét óta a rövidebb távokon elég sokat lassultam, és nem volt jó látni, hogy milyen nagyot nyílt közöttünk az olló, ha gyorsan kell futni. Kész szerencse, hogy az UTH-n nem kell gyorsan futni, csak sokat.

Az utolsó héten már sokat sem kellett futnom, már csak egy tokaji terepedzés és jöhet a verseny előtti pihenős-pörgetős pár nap, ennyit kellett volna csak kibírni. De az első lejtőn más irányt vett ez a hét, fordult a boka, ehh de szar hangja volt, most is kiráz tőle a hideg. Pont ma jártam azon a szakaszon, és baszki azt a húsz métert inkább gyalogoltam. Az UTH győzelmem előtt is volt egy hasonló sérülésem, csak akkor 3 hónappal a verseny előtt, emlékszem milyen sok idő kellett, hogy újra para nélkül tudjak bátran lejtőzni. Szóval így jártam, azonnal tudtam, hogy ez nem csak egy „szokásos” csavarodás, amit 4-5 nap múlva már alig érzek. Rohadt ideges voltam, káromkodtam, mint egy kocsis, aztán valahogy lebicegtem az autóhoz. Otthon lefotóztam a bokámat, és írtam edzőmGabinak (Barát Gabi) és magicSzilvinek (Tatár Szilvi sportrehabilitáció és polinéz masszázs), hogy mi lett velem. Gabi nyugtatott, hogy hát ez most már ilyen, majd meglátjuk mi lesz, Szilvi meg írta, hogy azért ne dobjak még magamra földet, mert ahogy később fogalmazott, túl van hájpolva ez a szupinációs trauma dolog. Én persze lapátoltam azt a földet, a bokám feldagadva, egyenesen járni sem tudok, a lépcsőről fáj még lesétálni is, rohadtul nem lesz ebből UTH, ez van. Bementünk Lizával a kórházba, hogy legalább egy röntgen legyen róla (nehogy valami kis törés legyen). Törés nem volt, a felajánlott biztonság-kedvéért-gipszet pedig gondolkodás nélkül utasítottam el. Fruzsival, a tesómmal volt egy érdekes beszélgetésünk, hogy vajon az eset nem volt-e önszabotázs, például mert be voltam tojva ettől a címvédős dologtól. Nyilván kikértem magamnak, de ha őszinte akarok lenni, egész jó érzés volt, hogy lejött rólam ez a teher. Másnap (vasárnap) picit javult a helyzet, oldalra nem szeretett fordulni a bokám, az nyilván fájt is, de fel le nem volt olyan rossz. Mivel a szalagban egész biztosan nem volt nagy szakadás, + Szilvi is arra biztatott, hogy fájdalomhatárig mozgassam, így próbáltam aktív maradni vele. Hétfőn bringáztam egy ötvenest, tök jó volt, másnap pedig Anna feltett rá egy nyiroktape-et. Kedden szintén bicaj, délután pedig már jöhetett a bokámra a három irányú rendes tape. A bringázást azért erőltettem, hogy legalább ennyit kapjon a keringésem, hiszen a Nagy-Hársasig még van majdnem két hét, és a mozart 100 by UTMB-ig is három. Erősen hittem benne, hogy a Mozartra már futható állapotban lesz a bokám, és az UTH helyett így ott próbálhatok meg egy jót futni. Szerdán erős felindulásból kimentem a Harangodi-tóhoz egy próba futásra. Jó mély volt az erdőben a homok és van ott néhány nagyon meredek lejtő és emelkedő, bár nagyon rövidek, tényleg csak pár méteresek. Az első kilométereken elég merev volt a bokám, meg be is voltam feszülve, de később jobb lett és végül egész jót tudtam menni. Talán mégis van esély az UTH-ra is? De azért próbáltam okosan átfoglalni a hétvégi szállást úgy, hogy a gyerekek is velünk tudjanak jönni, gondoltam csinálunk a hétvégéből egy mini nyaralást, én meg megyek a crew-ba. A szerdai futás másnapján picit rosszabb lett a bokám, a szalag is visszadagadt valamennyire, de fájni nem fájt jobban, mégis pihentettem egy napot. Csütörtökön megszületett a döntés, hogy Lizával ketten utazunk csak, és úgy pakolok, mintha versenyeznék, mert pénteken ki akartam rendes terepen is próbálni a bokámat, mielőtt végleg lemondok a dologról.

Pénteken elindultunk hát, de Szentendre előtt még útba ejtettük Vácon Tatár Szilvit, aki megszadizta kicsit a varázsujjaival a bokámat és egy kis flossing után feltett rá egy új tape-et. A szállásról azonnal ki is mentünk Lizával a pálya végére, és szembe az útvonallal felkocogtam a sárga+ , sárga sáv vonalon a Nyerges-hegyre. Az emelkedővel nem volt semmi gond, a pálya száraz volt, a pulzus korrekt, a combjaim szépen dolgoztak, de a lejtő miatt már előre paráztam. Annyira nem vészes amúgy ez a lejtő, de a mostani állapotomban elég ijesztő volt a göröngyös szekérúttal az elején, az apróköves kavicsos oldalazós szakasszal a sorompó előtt, és a vízmosásos résszel a sárga+-on. Teljesen mellbe vágott a felismerés, hogy mennyire nem tudok most itt rendesen menni. A félelem és a sérült testrész ellenállása együtt teljesen feszültté és merevvé tett, árnyéka voltam csak önmagamnak, bő harminc másodperccel voltam lassabb kilométerenként, mint idén télen egy 30 km-es bejárás végén, pedig akkor csupa sár volt ez a lejtő. Az autóhoz érve eléggé el voltam kenődve, mondtam is Lizának, hogy hát ez ennyi, én így nem tudok 110-et futni, max túrázni, azt meg nem akarok azért. Este jött a végső csapás, elkezdett esni az eső. Elég hervasztó volt hallgatni az eső kopogását, lelki szemeim előtt már láttam is a dagadó sártengert fel a Lajos-forráshoz és a születő agyagos csúszdát a Lukács-ároknál. Reggel annyit írtam Gabinak, hogy ha eláll az eső, akkor megnézem a pályát valahol, és ha nincs túl nagy sár, úgy megfontolom az indulást. Jó eredmény nyilván nem lesz belőle, de olyan erősen vágytam az élményre, főleg a társaságra az elején és az éjszakai szakaszra, hogy most ez sem zavarna. Ki is mentünk dél körül Lajosforráshoz, gondoltam, ha itt nincs túl nagy sár, akkor nem lesz nagyon vészes a pálya. Picit elindultam a forrástól mindkét irányba, felfelé a meredeken még nem is volt olyan borzasztó, de a szekérút hozta a szokásos ragadós taknyot, hát nem dobódtam fel a dologtól. A szállásra érve aztán jött a felismerés. Egész héten mást sem csináltam, csak érveket és megerősítést kerestem, hogy ELINDULHASSAK ezen a fránya versenyen. Sokat persze nem találtam azon kívül, hogy ha nem kell kanyarodni és lefelé futni, akkor egész használható a bokám, de miért is kell nekem ehhez megerősítés. Ha kedvem van hozzá, akkor felcuccolok és elindulok, max kiszállok Lajosforrásnál, vagy majd ahol úgy érzem, hogy ki kell. Gabi kérdezte kora délután, hogy na mi a helyzet, írtam neki, hogy asszongya: „Kurva nagy sár van Lajosforrásnál. Szóval megyek.” meg egy Mandalorianos This is the way-s gif.

Szóval ez eldőlt, indulunk, ami nyilván nagy drámát nem okozott a délutánban, mert tényleg minden készen volt a versenyre, cucc összepakolva, logisztika Lizával egyeztetve, frissítés bekészítve. Pár órát próbáltam pihenni, aztán tíz körül összerendeztem magamat és még vadul leleukoplasztoztam a bokámat, hogy oldalra akkor se tudjon mozdulni, ha esetleg mégis ilyet kérnék tőle.

Úton a rajtba úgy izgultam, mint az első UTH-m előtt. Hogy lesz ez? Mekkora hülyeséget csinálok? Megéri a kockázatot? Mekkora a kockázat valójában? Mi lesz, ha nem fog menni? Sőt! Mi lesz, ha jól fog menni?? A gondolatspirált végül az nyomta el, amikor becsatlakoztam a rajtba vonuló fejlámpás csodabogarak hosszú sorába. Ilyenkor egyszerre tapintható a jókedv és az ismeretlenbe tartó futók töprengése és feszültsége, a levegőben pedig keveredik az izotóniás ital illat a bemelegítő krémek mentolos szagával. És a futókkal a sötétben együtt vonulnak a barátok, barátnők, szülők, edzők, átvágnak a szombati éjszakát élvező turisták és a spicces helyi fiatalok csoportjain. A célegyenes kordonjai mögött hosszú sorban várakoztak a futók a kötelező felszerelés ellenőrzésre. Jó buli volt a sor mellett elhaladni, inteni, pacsizni a sporikkal, mentek az oda-vissza szólások, kicsit élveztem is a figyelmet, na bakker, ez mégis itt van…Ölelés anyuékkal és a hugival, puszi és egy rövid eszmecsere Gabival, kötelező ellenőrzés és végül úgy 20 perc móka a többiekkel a rajtban. Ehh, de jó érzés volt lazán és elvárások nélkül állni egy magyar verseny rajtjában, kicsit sajnáltam is, amikor Csanya éjfélkor ellőtte a versenyt.

Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi fb oldalára