beszámoló
Szentendre Trail – Cseke Bernadett, beszámoló
Egy hete túl vagyok a versenyen és azóta annyi minden kavarog bennem. Hála, öröm, megelégedettség és az is, hogy mennyire hasonlít az ultrafutás a szüléshez. Legalábbis az én legelső szülésemhez, amikor Ákos fiamat szültem. Ott is pont ezt az erőt és bármire képes vagyok érzést kaptam, amit vasárnap a célba érkezve. 12 éve az egy kőkemény vajúdás volt, aminek nem tudtam mikor lesz vége. Itt azt tudtam, hogy 54 km után vége, de hogy az mikor lesz, csak nagyjából láttam, viszont a nehézsége párszor eszembe juttatta azt, hogy ha én kibírtam a szülés fájdalmát, nehézségeit, ami ráadásul 14 órán át tartott, akkor biztos, hogy végig tudok menni a pályán, az fix. Nincs olyan, hogy nem, nincs ilyen opció! Az is eszembe jutott futás közben, hogy honnan indultam, milyen apró lépésekben haladtam, amikor futni kezdtem. Mennyi nehézség és újrakezdés van az én utamban! Erre gondoltam, amikor már Pap-rét után, olyan 37 km környékén elkapott az elegemvanmindenből érzés, és még fel kellett mászni a Vörös-kőig, meg a Nyerges-tetőre…
Már szombat délután megérkeztünk Szentendrére a 3 gyerekkel és a barátainkkal (ők két gyerekkel), mivel a Bazsi éjfélkor rajtolt az UTH-n. Elsétáltunk a Pap-szigetről (a kempingben béreltünk faházat) a rajtközpontba, felvettük a rajtcsomagot, visszaséta. Kis pakolászás, beszélgetés, vacsora. Aztán Bazsi elment lepihenni pár órát, mi a gyerekekkel a Duna parton múlattuk az időt. Szerettem volna én is pihenni, de legalábbis ülni, de ez szinte esélytelen volt a gyerekek mellett. 😀 Este 9 körül megérkezett Anikó is a kempingbe, ő is a 112-n indult. Kicsit beszélgettünk és amikor ők Bazsival elmentek a rajtba 11 előtt, mi lefeküdtünk a gyerekekkel, de én aludni nem tudtam. Izgultam. Fél 1-kor még ébren forgolódtam, aztán nagy nehezen elaludtam, sokszor ébredtem, nem volt jó éjszakám, talán ha 5 órát aludtam, akkor sokat mondok. 6-kor akartam egy kávét főzni, kiderült, hogy bár a kávéfőzőt elhoztuk, a kávé otthon maradt! Áááá reggeli rutinnak annyi. Mindegy, túltettem magam rajta gyorsan, ez van, úgyhogy ittam egy kis kólát, közben reggeliztem a szokásosat, felkeltek a gyerekek és a barátok is és fél 8 után el is indultunk gyalog a rajtba. 8-kor már ott voltunk, jött Gabi és Balázs, megörültem nekik, váltottunk pár szót, de a többi Gizion még sehol, pár perc múlva megérkezett Csombók Csabi. Egy gyors közös fotó, búcsú a családtól, és én be is álltam a rajtzónába. A rajt előtti percekben még Gabi odajött és adott pár jó tanácsot, megölelt és ez nagyon jól esett! 🙂
Elindultunk végre. Totyogtunk egymás nyakában. Nem sütött a nap, de a pára fullasztó volt. 2 km kocogás után páran ki is álltunk az első kék kútnál mosakodni. 4 km után újra kék kút és én újra mosakodtam. Szépen haladt együtt a mezőny, igyekeztem figyelni a pulzusra és nem elfutni a többiekkel. 40-45 percenként terveztem gélt enni és két frissítő pont között meginni azt a kb. 1,2 l folyadékot, ami nálam volt. Futás közben egymást kerülgettük Gordonnal, a masszőrömmel. Hol ő előzött meg, hol én őt, pár szót váltottunk is menet közben. Beszéltük korábban, hogy talán egy lesz a tempónk, kb. hasonló célidőt tervezünk, így gondoltam jó, ha nem szakadok le tőle. De persze inkább a saját érzésekre, pulzusra igyekeztem figyelni. Azt terveztem, hogy 2 óra alatt érek Pilisszentlászlóra, ami sikerült is, kereken 2 óra volt a 15 km. Ettem pár kovászos uborkát, kértem jeget, vizet a nyakamba, kulacsokat feltöltöttem és mentem is tovább. Viszont nem ittam itt és ez hiba volt, de erről majd a végén. Eddig minden oké volt, eseménytelenül, könnyen ment a futás. A következő pont Visegrád, 23,2 km. Ide 3 óra alatt terveztem átérni, és megint tartva a tervet 2:58 körül értem be. Józsi önkéntesként már várt hideg vízzel, jéggel és ide kijöttek a gyerekeim is Füli barátunkkal. Nagyon megörültem nekik, mert nem volt biztos, hogy kijönnek. Megölelgettem őket, megint kulacstöltés, mosdás, nemivás… Mondták, hogy Bazsi 20 perccel van előttem, jól van, minden oké vele. Ez a hír is feldobott és arra gondoltam, hogy talán utol tudom érni, hiszen neki már 80 km van a lábában, az enyémben meg csak 23… mentem is tovább. Nagyjából a magam kis világába fordulva, néha pár szót váltva a futótársakkal haladtam. Az erdő csodás volt, gyönyörű. Féltávnál mögöttem egy srác dobozos sört pattintott, jól meglepődtem, hogy hogy bír alkoholt inni, de megmagyarázta, hogy jó lesz ez neki. 😀 Vele is kb. 30-ig kerülgettük egymást, aztán elhúzott. 🙂 Máskor lehet én is sörrel frissítek.
Pap-rétnél (34,4 km) nagy volt a tömeg, ide 4 és fél óra alatt értem. Erika várt önkéntesként, kaptam tőle is biztatást és kulacs töltést. Ezúton is köszönöm, nagyon jól esett! Itt ittam kb. 2 dl vizet, kulacsokat feltöltöttem vízzel, izóval, de a kicsi kulacsomba valamiért kólát kértem (Zsotyek köszi a töltést:)), víz helyett. Ez is hiba volt. Azt hittem majd milyen jól jön később, de arra nem gondoltam, hogy nem fogom kívánni vagy ha mégis, akkor arra meg vizet kéne inni. Tudtam, hogy ezután jön a neheze, jön a Vörös-kőre mászás és a Nyerges-tető. Nem ismertem a pályát, de tudtam, hogy ez kemény menet lesz, azt viszont nem hogy ennyire. Még az első tüske előtti lejtmenetes szakaszon elkezdett fájni a bal térdem, IT szalag, elő szokott fordulni nálam akár 30 km alatt is már, de itt már majdnem 40 km-nél jártunk, úgyhogy elkezdtem lassítani és óvatosan menni lefelé. Csomóan megelőztek és ez lelkileg rombolt. Nem hajtottam jó helyezésért, én egy lassú futó vagyok, tudom, hogy sosem leszek top futó, tudom, mik a képességeim és hol vannak a határaim, de azért ez ott akkor zavart. De tudtam, hogy felfelé viszont nem fog fájni a térdem, csak a lefeléken szar. Elkezdtem mászni az első tüskét, sokszor meg-megálltam pár másodpercre pihenni, közben előztek megint, de én is előztem jó pár embert. Konstatáltam, hogy nagyon kevés lesz a folyadék ami nálam van, ha még egy ilyen emelkedőt meg kell mászni és már amúgy is dög meleg volt. Felértünk Vörös-kőre, épp előtte előztem meg Annát, nem is értettem, hogy kerül ide, azt hittem jóval előttem jár már, megkérdeztem jól van-e. Nem volt jól (mentálisan), de mivel segíteni nem tudtam, mentem tovább. Meg sem álltam Vörös-kőnél, csapadtam lefelé. Térd újra jelez, francba. Erősíteni kellett volna, rendszeresen és rendesen. Jött az önostorozás. Meg amúgy is már elegem volt, mikor lesz már vége, szomjas vagyok… Pár perc után abbahagytam a nyafogást. Közben agyaltam, hogy mikor is ettem utoljára gélt, nem kéne újra enni? Fogalmam sem volt, ez kb. 2x fordult elő a verseny közben, hogy gőzöm nem volt mikor ettem utoljára és mikor kellene… Egyébként mindkét kajás frissítőponton kovászos uborkát ettem, a másodikon sajtot, sós paradicsomot, és egy szeletke vajas kenyeret is letoltam. Nagyon-nagyon jól esett minden sós. Sótabit sem ártott volna bevenni, de rutintalanként nem jutott eszembe, pedig volt nálam! Mondjuk arra is inni kellett volna, vizem meg kevés volt. Rutintalanság level100.
Na de vissza a második tüskéhez. Itt már lendületesebben mentem mint a Vörös-kőhöz, bár lassan, de érzésre könnyebb volt. Előztem is pár embert, engem is előztek persze mások. Lefelé a Skanzen felé már kevésbé szúrt a térdem, jobban mentem lefelé, de láttam, hogy a Gabi által belőtt 7:10-20 közötti célidő nem lesz meg. Emiatt kicsit csalódott voltam, bár én magamnak legelőször 8 órán belüli időt tűztem ki, a verseny előtti napokban viszont tudtam, hogy a 7:30 is meglehet. 45 km-nél ráadásul elmentem egy szalag mellett, egy előttem futó sráccal együtt. Szerencsére csak kb. 50 m-t mentünk, amikor két hosszú távos srác szólt, hogy forduljunk vissza, rossz felé megyünk. Úristen nagyon hálása voltam nekik, hogy ott voltak épp és szóltak! Tökre látható helyen volt a szalag, egyszerűen csak nem figyeltem, csak mentem előre…
Kiértem az aszfaltra, végre itt a Skanzen frissítőpont, Tündi várt hideg vízzel, jéggel, végre az egyik kulacsom megtöltve, ihatok, jó szomjas voltam. Ekkor már tudtam, hogy a frissítésemet kissé elcsesztem…(7-8 liter folyadék helyett max. 5 litert ittam. Ez kevés.) Tündi kérdezte mit kérek, mondtam, hogy most már haza szeretnék menni, mire Ő aranyosan megjegyezte, hogy itt lefutok és mindjárt mehetek haza. 🙂
Szerettem volna innen végig lendületesen futni, úgy ahogy áprilisban a Muzsla végét. Ott az utolsó 1,5 km-t jól megnyomtam. Itt sajnos erre nem volt erőm már. Addigra már a nap kegyetlenül tűzött, az aszfalt nagyon nem esett jól, sokszor belesétáltam. A Bükkös-patak mellett elfogott a meghatódottság, kicsit meg is könnyeztem, hogy ez meglesz, mindjárt vége és hihetetlen, hogy teljesítettem ezt az 54 km-t! A szurkolók az út mellett nagyon sokat adtak, volt aki mondta, hogy milyen jó a mozgásom, bár én nem így éreztem! 🙂 Motivált a tudat, hogy a gyerekeim ott várnak a célban és mivel a Bazsit nem értem utol, tudtam, hogy ő is ott lesz már és látni fogja a befutómat! A utolsó 1,5 km-re csatlakozott mellém még egy nő, aki szintén nagyon fáradt volt már, egymást biztattuk, az utolsó métereken a macskakövön végül előttem futott be. Itt már vitt az adrenalin, tudtam futni!
Rákanyarodtam a kordon körüli részre, Juli hangját hallottam, ahogy kiabált nekem <3, integettem, és még valakit hallottam (később kiderült Szász Irmi volt :)), megláttam Gabit, fél szemmel a családomat is és én azt hittem, hogy mosolyogva futottam be a célba, de a célfotók nem ezt tanúsítják. 😀 7:31 perc, érem a nyakba, vizes törcsi a fejre, sohatöbbetnemfutok kimondva, erre Földi Zsu mondta, hogy majd jövőre már a Szentlászlóra kéne mennem. Aha, persze! :))) Bazsival összeölelkeztünk, gratuláltunk egymásnak, sírtam a nyakában. Negyed órával előttem ért be a 112-n. Gyerekekkel és a barátainkkal is ölelkezés, kapom a hideg sört a kezembe, Gabihoz is odamegyek, Belus Fruzsival csinál rólunk közös fotót, Fruzsi is előttem ért be a hosszún, kb. Bazsi után 5 perccel. Boldogok vagyunk és büszkék!
Mérhetetlen büszkeséget érzek, erőt, és nem felejtem el honnan indultunk Gabival, mi munka van ebben a 7 és fél órában, tejóég! Ezt kívülről senki nem látja, nem tudja, nem érzi át. Sok küzdelem, és még egyszer annyi újrakezdés! Nekem ez az 54 km óriási dolog és megyek tovább, mert vannak még céljaim. A frissítésen van mit javítani, ez jó tanuló lecke volt. Tudom, hogy minden kicsi apró lépés előrébb visz, lehet, hogy nekem kicsit több idő elérni a célokat, mint másoknak, de türelmes vagyok. A futás tanított meg a türelemre. Azelőtt a türelmetlenség mintapéldánya voltam, minden területen. Hálásan köszönöm neked Gabi a bizalmat felém, hogy hiszel bennem, hogy te is olyan türelmes vagy velem, ahogy most már én is magammal! Köszönöm Bazsi, hogy előttem taposod az utat, és mindenben támogatsz és számíthatok rád! Köszönöm a barátainknak, hogy velünk voltak és vigyáztak a gyerekeinkre, miattuk legalább nem kellett egy percet sem aggódnom. Köszönöm neked futás, terepfutás, ultrafutás! 🙂
Fotók: terepfutas.hu, @gizionfoneni
Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló
4,5 éve vagyok Gizion. Voltak a mostaninál lényegesen aktívabb időszakjaim a közösségben (értsd: ügyeletes bohóc), de a bohócok is öregszenek…😊
Kicsit messzebbről indítom az egészet:
Majdnem 2 éve, mikor kb. 4 lépéssel álltunk meg a 3. fáradásos törésem előtt, egy biztosan életre szóló jó döntésünk volt közösen Gabival, illetve Matyi is szorgalmazta (gyógytornász), hogy ne menjen az állóképesség teljesen a kukába: üljek futás helyett bringára, ameddig újra nem futhatok. És beszippantott. Egy teljesen más és fájdalommentes világ nyílt meg számomra. Őszinte leszek: a kb. 5 évnyi futásomból szerintem 3,5 – 4 évet fájdalommal futottam. Amit a lehető legkevésbé ajánlott módon folyamatosan ibuprofennel palástoltam, mindig a következő fáradásosig. Ezt csak profik, gyógyszertárban dolgozók és teljesen elmeroggyantak csinálják. Ha szart akarnak maguknak. Én kipróbáltam mindenki helyett, hogy nektek már ne kelljen! Szívesen! 🙂
Annyira tiltakozott a futás ellen a teljes szervezetem, hogy amikor megpróbáltuk visszahozni Gabival heti 1-2 rövidebb edzés erejéig a heti gyakorlatba, akkor 5-10 perc után hasmenésem lett. Előtte sosem volt ilyen, bringán meg végképp nem. A futás ellen ágáltam. Ezért idén januárban teljesen el is engedtük. Nem tudom meddig, majd meglátjuk. De a mai napig, ha csak a futásra gondolok, sosem lesz kedvem hozzá. Kivéve évi 2-3 alkalommal, amikor Suhanj Guide-ként megyünk valahova. Akkor azokra a távokra semmi bajom.
Viszont a bringán soha semmi negatív nem történt. Nyilván van, hogy szarul esik, vagy nincs kedvem, de sosem fáj és napról napra egyre jobban motivál. Azt hiszem a helyemre kerültem a sportban is.
A heti 3-ból lassan 4 bringa lett, ehhez jött január óta heti 2x erősítés és ahogy közeledett a verseny, egyre növeltük a heti edzés időt, egyre többet próbáltam hegyre menni és egy csomó apró sikerélményt kaptam. Jobb lett a pulzus, a tempó. És amit szintén kipróbáltam mindenki helyett, ezt sem kell nektek és ezt is szívesen: bringás gatya alá SOSEM veszünk akár sportalsógatyát sem. Kb fél éve elhagytam és a korábbi vesekőlerázó Dózsa György út helyett hirtelen a kínai selyemútra kerültem.
Elég lassan haladok, itt már biztosan buktam pár olvasót, de legalább 2- 3 éve nem írtam, szóval összegyűlt…
A tavalyi Tour de Zalakaros után kezdtünk el tudatosan készülni a Pelsora, amit ki sem írtak, de aztán márciusban lehetett nevezni. Azonnal neveztem és innen kezdtük el növelni a távokat, szinteket és a verseny közeledtével a gyomorgörcs faktoromat is. Olyan dolgokat csináltam, amikben nem ismertem magamra a verseny közeledtével: masszíroztatni jártam, hetekig minden nap hengereztem, a versennyel keltem-feküdtem. Naponta újra terveztem a frissítést az Enduraid-el. Folyamatosan az időjárást figyeltem, és forgatókönyveket gyártottam, még jégre és havazásra is. Sokat beszéltem róla, sokat gondoltam rá, nagyon akartam. Akartam, mert tudtam, hogy azt csinálom, amit szeretek és egyre jobban is megy. Magamhoz képest. Mert:
”Magamhoz mérem magam” (Kövér András)
Csütörtök este mentünk le a Balcsira. Pénteken volt egy átmozgató 30 perc. Utána nagy henger, nyújtás. ÉS beszéltünk Gabival. Teljes idegállapotban voltam, mert egymástól függetlenül 2 olyan ember is, akiknek nagyon adok a véleményére ugyanazt a taktikát javasolták: Józsi is (mindenki Józsija😊) és Németh Szabi is (válogatott kerékpáros volt, ő szervizeli a bringámat) azt mondták, hogy az éles rajtnál menjek el a főmezőnnyel bármennyire is nem érzem odavalónak magam. És nem is vagyok odavaló. Mióta ezt javasolták, azóta ezen agyaltam. És bár tudtam, hogy igazuk van a tapasztalatuk alapján, de nekem nem volt ettől komfortérzetem. Gabival abban maradtunk, hogy az elejében próbálok maradni, ameddig komfortosnak érzem. Pulzusban pedig 145-155 a max pulzus. És ha 168 felé megy akkor 7órán belül sem lesz meg és szenvedni is fogok, mint a purgatóriumban. Gondolom… 🙂 Viszont miután Gabival beszéltünk, minden kisimult, megnyugodtam.
Sajtos tejfölös tésztával tésztapartiztam, korán feküdtem, jót aludtam. Reggel ismét olyat tettem a ruhaválasztásnál, ami „alap” bármilyen verseny előtt. A pénteki 30 percben kipróbált új bringás gatyát vettem fel a versenyre. Hibátlan döntés volt. Talán a végére ezzel nem volt bajom egyedül.
Timi és Apu kivittek a rajtba, majd miközben bebringáztam és hallgattam Péter Attila jótanácsait…baszki napszemüveg…telefon, visszafordultak, lett napszemüvegem. Anélkül legalább 40 muslica lett volna a retinámban.
9 óra, lassú rajt. A tervek szerint i:am meggyel frissítek. 2 liter nálam a bringán, ha minden jól megy egy újratöltés kell 120 körül. Se víz, se sótabi nem kell mellé.
Zamárdiban lőtték el az éles rajtot. Első felében voltam a mezőnyben egész jól sikerült helyezkedni. A földvári emelkedőn sokat előztem (thx Pilis és Budai) Az elején 40 körül ment a mezőny, pulzus 150 körül, minden rendben.
Balatonszemes körül állt össze a bolyunk. Ez szerintem a 3. nagyobb lehetett, kb. 40 fő. Én maradtam a közepében, folyamatos 32-38 tempó, kényelmesen lehetett haladni. Teljesen eseménytelenül telt egészen a balatonszentgyörgyi emelkedőig. Itt elkezdte a folyamatos 4-5% szétrángatni a csapatot. Egészen jól jöttem ki belőle. Előztem, de pulzust figyeltem. Ittam 20 percenként, semmi stressz, csak annyi, hogy az összes csoporton belüli tempóváltást átvegyem észszerű pulzuson belül. Keszthely környékére azért már a kezdeti 40 fő szétszakadt 3 nagyobb csoportra. És a folyamatos számolás. Frissítésem kb 120 kiliig elég, de frissítőpont 100-nál és 140-nél van. Mi legyen? Frissítek amíg van, és utána zsíron el 140-ig. Ez lett volna a szar döntés 32 fokban. Szóval badacsonyi frissítés 115-nél. Kulacstöltés, pisi, fél banán, sótabletta és kb 3 deci víz. Közben nyolcan megbeszéltük, hogy bolyozunk tovább. Jobb úgy minden. Elindulunk, én elöl, beállok egy saját tempóra, 10 perc után visszanézek 200 méterre vannak. Ok, megyek tovább visszaveszek, utolérnek, beforognak. Kb 20 perc múlva újra én jövök, saját tempó, ami nem gyorsabb, mint az addigi, hullámzik a szint, és megint nem jönnek, rottyon vannak. Egy fontos dolog, amit tavaly tanultam Zalakaroson: öten mentünk egy bolyban az utolsó 50 kilin. Frissítettünk 100-nál és az egyik csávónak folyamatosan görcsölt a talpa, a másik 3 mondta, hogy egy boly vagyunk várjunk kicsit. Kb. 10 perc volt, mire elindultunk. És mivel jó nevelést kaptam, én is vártam. Na 120-nál mikor egy kicsit rángatni kezdett a görcs, egyik sem nézett hátra és hagytak ott a pitlibe. Szóval én azóta bolyozok szívesen, mert hatékony, dolgozom is benne, de amint nekem nem ad az egész semmit, csak hátráltat, akkor csá.
Pedig azt gondoltam, hogy majd osztogatjuk egymásnak a fájdalmat, küzdünk, de nem. Átment egy nyugdíjas „ugorjunk el fagyizni” bringázásba. Na itt nem köszöntem el, de saját tempón sokat adhattam nekik, mert innentől nem láttam őket többet. Innen egyedül mentem.
Füreden megint frissítettem és az egyik üres kulacsba tiszta vizet kértem. Ez is jó döntés volt. Biztosan kiadta volna az Enduraid-es matek, de ez nekem így jobb volt. Itt már nem is kerestem cimbiket, frissítettem, sótabletta, fél banán és mentem is tovább.
Kb 165-185-ig voltak problémák. Tempó és a pulzus jó volt, de 175-180 körül az almádi emelkedőnél mindkét lábam, elöl, hátul, lent-fent egy teljes görcsben volt. Szinte sosem szoktam görcsölni. De rájöttem, hogy emelkedőt is meg lehet tekerni görcsölő lábakkal és már nem is zavart annyira. Csak a focista kér ápolást görcsre…😊
Az kicsit rosszul esett, hogy azt hittem, hogy bevisz Világosra és úgy Siófok, de amikor tekertem át az autópálya felett, akkor morzsoltam el pár könnycseppet magamért, mert kivitt a régi 7-esre és folyamatos emelkedés mellett vitt Siófok felé. Itt megálltam és ettem egy gélt. Igazából, ahogy Gabi mondaná ez egy teljesen felesleges büfézés volt, mert energiahiányom nem volt, csak ezzel szórakoztattam magam. Viszont új nap virradt, amikor megláttam a 10 kilométeres jelzőt. Hirtelen minden összeállt. Hirtelen a szar matekommal is kijött, hogy nemcsak, hogy 7 órán belül leszek, amit addig is láttam, hanem 6:45 is meglehet. És ettől olyan erő lett bennem, hogy előzni kezdtem. Sőt olyan energikusan mentem át a célvonalon, hogy Timi hallotta, ahogy az ott lévő segítők mondták, hogy milyen energikusan érkeztem. Egy olyan célba, ahol a cél felirat fordítva volt feltéve…:)
Nem tudom, hogy ennyire jó érzésű, összeszedett, mindent betartó versenyem volt-e valaha. Lehet sosem. Nagyon kihajtottam magam, de végig kontrolláltam mindent, semmitől nem estem szét. Szerintem 110 forinttal értem célba, mert ez a 6:42 perc ráébresztett, hogy megtaláltam a sportágamat.
Nem érdekelt, hogy átlag 33 fokban mentem végig, nem érdekelt a fájdalom, mert végig olyan tiszta volt a fejem, annyira tudtam, hogy mi a célom, amiért előtte 8 hónapja dolgoztunk, amiért télen is heti 4x kint tekerek.
Köszönöm Gabi, hogy erre lehetőséget adtál. Hogy végig mellettem voltál ebben a 4,5 évben és ennyit kellett az esetemben arra várni, hogy igazán jól érezzem magam a bőrömben. És ez biztosan nem látszott, de én érzem most a pozitív különbséget.
Már másnap bringán mentünk halat enni és fagyizni. És már vasárnap terveztem a következő időszakot. Ennyire funride volt…😊
#gizionpower
A “funride” strava linkje
Szentlászló Trail – Antal Csaba, beszámoló
Az év első célversenye, nem ideális körülmények között tudtam mentálisan rákészülni munkahelyi kötelezettségek miatt, csak péntek délután tudtam tanulmányozni a követendő taktikát. Földi Zsuzsi előzetesen felajánlotta a frissítésemben való segítséget, cserében én segítettem neki a szombati Visegrád Trail körüli utazási logisztikában. Megbeszéltük, hogy előbb érjen célba és aztán átbeszéljük a frissítési taktikámat. Ez szombat este nyolc óra körül realizálódott és még ezután pakolásztam össze, így ismét nem sikerült sokat aludni a hajnal kettes rajt előtt.
Nem okozott nagy gondot, viszonylag frissen érkeztem a célba, kis cimbizés, közös fotók, Főni utolsó instrukciói után kettőkor elrajtoltunk. Karszárban indultam, de már az első kili után lekívánkozott, nem hűlt vissza éjszakára sem a levegő. Marcival nagyjából közös tempót választottunk, így a mezőny első részében kényelmesen haladtam vele együtt. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján nem engedtem a pulzust 160 bpm fölé az első kb. egy órában, ez be szokott válni, később ugyanis már nehezebb elfutni a versenyt, ellenben az elején könnyen el lehet rontani egy magas pulzussal az egészet.
Dobogókőre nagyjából hét-nyolcadik helyen értünk, a mászásokba bele-belegyalogolva, ha a pulzus úgy diktálta, Marci felfelé, én lefelé voltam kissé gyorsabb. Dömösre lefelé pár perces előnyöm lett és mivel tavaly Tomival mentünk egy Dömos-Prédi hétszeres mászást és ezt a szakaszt jól ismertem, felfelé is elég erős lett nekem. A Prédikálószékről lefelé érzésre nem toltam neki nagyon, de aztán Lepence és Pilisszentlászló között Marci ismét utolért és közben a jobb combközelítőm egy mászásnál görccsel bejelzett, hogy valami nem OK. Marci szerint túltoltam kicsit az előző szakaszt, illetve sokkal több sót kéne ennem, amit meg is fogadtam és innentől megdupláztam a bevitt só mennyiségét (a teljes távon 24-26 sótabi fogyott, erős pára miatti fokozott izzadás indokolta).
A Pilisszentlászló ponton a meleg paradicsomlevest nagyon vártam, a Főni és Zsuzsi értetlenkedése ellenére kb. egy perc alatt betömtem és időt sem veszítettem, mert közben Zsuzsi kicserélte a kulacsaimat és pótolta a szükséges gélmennyiséget. Túlzás nélkül, teljesen feltámadtam és olyan tempót sikerült menni a következő pár kilin, hogy Marci csak sokkal később ért utol. Visegrádra kb. együtt értünk be, de én a jég pótlása miatt kb. két perccel többet töltöttem a ponton és így egyedül indultam tovább.
Jól ment a mászás, aztán a hullámzó terep is és kis különbséggel haladtam Marci mögött hatodik-hetedik helyen. Paprétnél ért utol a hosszú táv első helyezettje és hagyott is minket állva. A pontról kifelé az oda-vissza szakaszon megnyugtató volt látni, hogy kb. tízpercnyi közelségben nincs mögöttem senki. A Vöröskőhöz leereszkedve kicsit fáradtam már, és az első métereken ismét bejelzett a combközelítő, de pár másodperc nyújtás után elmúlt a görcs és utána már nem is jelentkezett a végéig. Megjegyzem, hogy a korábbi vádligörcsöknek nyoma sem volt, egyértelműen az ésszerű terhelészóna megválasztása miatt, nem tolom túl mostanában.
A Vöröskőnél újból utolértem Marcit és együtt másztuk meg egészen elfogadható módon, viszont nekem innen jött a verseny mélypontja, a Vöröskő tetőtől a Nyerges utáni lejtő aljáig nem akartak a lábaim jól mozogni, amihez szerintem a cipőválasztás is hozzájárult, elfáradt a bokám-talpam és fájt a lejtőzés. Aztán ez javult valamelyest és a Skanzenhez már jobb állapotban értem, ahol több kellemes meglepetés is ért szurkolók személyében (Főni és Anita) (szerk.: nem voltam ott, Csabi odahaluzott:-)). Ott tudtam meg, hogy Marcitól mennyit kaptam (amúgy nem sokat), de már nem volt erőm a helyezésért harcolni, főleg úgy, hogy ő is rákapcsolt, mert reális esélye nyílt az 5. hely megszerzésére (sikerült neki).
Az utolsó szakaszt három éve sem szerettem, ez nem változott, az viszont igen, hogy végig tudtam futni, ellenben a múltkori vánszorgással. A patakparton már nagyon lassan fogytak a méterek, a mentális százast felemésztette, hogy még mindig nem az a gyalogoshíd következett, ahol a “célegyenesre” fordulunk rá, de egyszer odaértem. Pont Esztiékkel találkoztam a hídon, aki rögtön visszafordult és előttem törte a turistákkal tömött sétálóutcában az utat a célig. Sub 10:00:00 bőven, öröm-bódottá.
Köszönöm a felkészítést és a türelmet Főni a sok gerilla kilométer elviseléséhez és az edzésmunkába való beépítéshez.
Fotók: Terepfutas.hu





