beszámoló
Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló
2019-ben hirtelen felindulásból jelentkeztem önkéntesnek az UTH-ra, és egyből beszippantott a verseny hangulata. Korábban már szemeztem vele, de akkor vagy túl nagy falatnak tűnt, vagy az időpont nem volt jó. De most, hogy megtapasztaltam a versenyt erről az oldalról, tudtam, hogy meg akarom tapasztalni a másik oldalt is. Így hát 2018 októberében beneveztem a versenyre és kerestem magamnak egy edzőt, mivel azt gondoltam, hogy ez már olyan léptékű vállalás, aminek a teljesítéséhez kell szakértelem is. Így kezdődtek a szisztematikus edzéseim, aztán jött a hidegzuhany 2020-ban és 21-ben, amikor elmaradtak a versenyek a pandémia miatt. Én készültem tovább, aztán 2021 őszén kerültem Gabihoz, amikor is egy bokasérülés miatt még nem tudtuk elkezdeni a közös munkát, csak 2022 januárjában.
Telt, múlt az idő, közben covidka letepert vagy két hétre, de ettől eltekintve zavartalan volt az út. A verseny előtti héten beindult bennem a para, hogy hogy fogom én ezt teljesíteni, hiszen korábban soha nem futottam ennyit még aszfalton sem, nemhogy terepen. Egy szép hosszú beszélgetés Gabival, amikor átbeszéltünk mindent (ruha, felszerelés, frissítés) és a többi futópajti jótanácsai segítettek.
Eljött a verseny napja, a fiam vitt ki kocsival Szentendrére, eljött velem a versenyközpontba, a csomagmegőrzőbe és a buszhoz is elkísért, röhögtünk is, hogy hogy megfordultak a szerepek, régen én vittem őket az osztálykirándulásra és raktam fel a buszra, most meg ő engem. 🙂
Már a buszon volt ismerős, kiértünk a Sibrik dobra, ott meg találkoztam a többi Gizionnal, jó volt bandázni, oldotta a bennem lévő feszültséget.
A rajtból elindulva kicsit zavart a sok ember, erre nem voltam felkészülve, mivel egyrészt életemben 2 terepfutó versenyen indultam eddig, másrészt mindig egyedül futok az erdőben. Kicsit attól féltem, hogy a tömeg majd elsodor és elfutom az elejét, ami persze a másik oldalon eléggé lehetetlen volt az emelkedő miatt. Borjúfő környékén volt egy kis szellő az erdőben, nagyon jól esett, meg itt már kezdett eléggé szétszakadni a mezőny, volt, hogy tök egyedül futottam, előttem-mögöttem vagy 30-50 méterre voltak csak emberek. Egy helyen kicsit túlmentem az elágazáson, csak az tűnt fel, hogy előttem van egy nagy egyenes dózerút, de nincs előttem senki, akkor balra felnéztem a hegyre, és láttam, hogy ott vonatoznak a többiek. Konstatáltam, magamban elengedtem egy francba-t, aztán mentem én is a jó úton. De ez vagy +20-30 m lehetett, még az órám sem jelzett, hogy off-track vagyok.
Az Urak asztala oldalában gyönyörű volt az erdő, a friss zöld lombok, a madárcsicsergés, a kis szellő mind nagyon klassz volt. Emlékeztettem magam, hogy azért (is) jöttem, hogy élvezzem a futást, felemeltem a tekintetemet, néztem a szellőben és napfényben táncoló faleveleket, a nagy lejtőt a bal oldalamon, hallgattam a madarak csicsergését. Az első frissítő pont simán megvolt, ettem pár kekszet meg ropit, ittam kólát, megtölttettem a kulacsaimat, lelocsoltattam magam vízzel és mentem tovább. Tudtam, hogy itt kezdődnek a nagy mászások. Egy helyen megálltam zoknit igazítani, de aztán gyorsan folytattam a futást.
A Kis-Bükk tetőtől lefelé menet megszólalt bennem egy dal, amit mostanában hallgattam, örültem neki, és gondolatban számot vetettem, hogy mennyi van még meg a mentális százasomból. Úgy találtam, hogy még mind megvan. Semmi olyan körülmény nem volt, ami miatt bosszankodtam volna, se a meleg, se a pára, se a sár… ettem a sótabikat, ittam a vizet meg az izót, minden OK volt, nem éreztem magamat fáradtnak sem.
A Vörös kőre a mászás kicsit mellbe vágott, a tudtam, csak nem sejtettem kategória volt, egyszer-kétszer majdnem hanyatt estem, meg is kellett kapaszkodnom. Nem tudom, mennyi idő volt felérni, de azért örültem, mikor elértük a sárga jelzést. Itt találkoztam Földi Zsuzsival, jó volt ismerőssel összefutni. A Vörös kőn 1-2 fotó, aztán megint tovább. Az úton lefelé gyönyörű buja volt az erdő, hatalmas bokor veronikák voltak, gyönyörű volt az erdő. Egy helyen megbotlottam, de szerencsére nem estem el. Az volt az érdekes, hogy végig eszembe sem jutott, hogy kimehet a bokám, vagy bármi ilyen történhet, annyira stabilnak éreztem a lépteimet.
A Nyerges-hegy fele a lankásabb emelkedőn kicsit fáradtnak kezdtem érezni a lábaimat, ettem pár szem gumicukrot, amit vittem magammal. A meredek rész nagyon hosszúnak tűnt, a soha véget nem érő fajta, itt többször megálltam pihenni, pihegni, erőt gyűjteni, eszembe jutottak a Himalája expedíciók, vajon ők hogy csinálják az oxigénhiányos környezetben a 2-3x olyan meredek emelkedőkön, hogy lehet ezt napokon, heteken keresztül bírni? Örültem, hogy felértem a tetőre, gyönyörű volt a kilátás, gyorsan lőttem egy fotót, aztán mentem tovább. Innen már tudtam, hogy csak lefelé megyek végig. A szalagokat most már sokkal jobban figyeltem (használt a lecke), meg közben észrevettem ugye, hogy rózsaszín festékkel nyilak is vannak az úton, amik mutatják az irányt. Hurrá!
A Skanzenhez közeledve már megszólalt bennem a gondolat, hogy Úristen, ez most már meglesz, és összeszorult a torkom a sírástól… Amire ilyen régóta vágyom, készülök… A Skanzennél kicsit sokat ittam egyszerre, rossz lett a gyomrom, lötyögött benne a sok folyadék, kellett volna sótabit ennem, de nem tudtam rávenni magam, nem mertem inni, hogy nehogy hánynom kelljen. Innen már elég sokat gyalogoltam, éreztem a lábaimban a fáradtságot, kicsit untam is, az aszfalt nem esett jól, kezdtem nyűgös lenni. De közben a helyiek hajráztak, egy család egy padra vizet rakott ki poharakban, nem ittam, de jól esett a gesztus, a figyelmesség. Egy másik helyen valaki egy slagot rakott fel a kerítés tetejére, zuhanyszerűen spriccelt belőle a víz, itt megmosakodtam, jól volt kicsit felfrissülni.
A Bükkös patak partján már kocogtam, jól esett a tudat, hogy már egyre kevesebb van hátra, 3 km, 2,5, 2 km, most már mindjárt itt a vége, úristen, most már tényleg… megelőztem két pasit, jé, hihetetlen.
A pataktól felkanyarodva harangoztak, hány óra lehet? 7 már biztos elmúlt, fél 8 talán… A macskaköves kis utcán először kocogtam, leelőztem egy pasit, aztán gyaloglásra váltottam pár lépés erejéig, vissza fog előzni, nem baj, nem érdekel, de akkor meghallottam, hogy tapsolnak az emberek, akik kint ülnek valami étterem teraszán, Úristen, NEKEM TAPSOLNAK, most már mindjárt felérek az emelkedő tetejére, mindjárt itt a Fő tér, mindjárt itt a lejtő, mindjárt itt a cél, NEKEM TAPSOLNAK AZ EMBEREK, ENGEM BIZTATNAK, és akkor befordultam az első kanyarba, itt a nővérem, jön a második kanyar, a szpíker bemondja a nevemet, itt vannak a gyerekeim, integetnek nekem, hajráznak, és nekem fülig ér a szám, itt a cél, megcsináltam, sikerült! És a kordon végén ott volt Gabi és a többi Gizion, nekem csápoltok, nekem örültök, az érem a nyakamban… sírtam és nevettem egyszerre…
Nem tudom mi történt 4 óra 22 perc alatt. Annyira gyorsan eltelt az egész. Közben néztem az órámat, hogy óránként egyem a sótabikat, szilárd kaját különösebben nem kívántam, tudatában voltam az időnek, de közben mégis valahogy elvesztettem az időérzékemet. Csak tettem a lábaimat előre, egyiket a másik után, koncentráltam az útra, hogy hova lépek, hol vannak előttem a szalagok, felesleges gondolatokra nem volt tér és idő. Kb. végig tudtam, hogy hol járok, hol van viszonylag sík részek, hol vannak a nagy emelkedők, hol vannak a frissítőpontok, hogy osszam be az innivalómat, ami nálam volt. Néha megszámoltam a forintjaimat, megvolt mind a 100, talán a Skanzen után dobáltam el belőlük párat, kicsit frusztrált, hogy gyaloglok, Erika, fussál már kicsit, vagy kocogjál, csinálj valami futómozgás félét, azzal gyorsabban haladsz. Nem érdekelt a helyezés, hogy hányadik leszek a végén, magamra figyeltem, hogy biztosan teljesítsem a távot, meg hogy közben élvezzem. Volt 1-2 ismerős, azért kicsit bennem volt az, hogy na, vajon ki ér be hamarabb a célba, de aztán gyorsan el is felejtettem ezt. Kb. 4,5-5 órát gondoltam magamnak a teljesítésre, végül az időm még jobb is lett, szóval nagyon-nagyon boldog vagyok.
Ha jól láttam, 72. lettem 158 nőből, jó kis közép mezőny. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna velem, ha 2020-ban megrendezik a versenyt és akkor elindulok, biztos nem élveztem volna ennyire, többet szenvedtem volna.
Hálás köszönet neked Gabi a szakértelmedért, a figyelmedért, empátiádért és türelmedért és persze a többi Gizionnak a biztatásért és jó tanácsokért! Jövőre veletek ugyanitt!
Szentendre Trail – Palásti Péter, beszámoló
Megérkezésben nagyon profi vagyok már, sőt talán még túl korán is ott voltam a rajtban a korábbi magamhoz képest. De úgy elrepült az idő, hogy már el is rajtoltunk. Még alig értük el a patak partját sajnos meg kellett állnom pisilni, gondoltam inkább itt mint a városban a házak között. Ennek köszönhető, hogy az első kili kicsit lassú lett.
Innentől a Lajos-forrásig viszont zárkóztam, mentem, de csak ésszel, előre a végére is gondolva. Végig volt egy kis félsz attól, hogy 45 után majd szarul leszek (ahogy a Vadlánon), és nem bírok majd futni, ezt mindenképp meg szerettem volna úszni. Az első 10 kilin magas volt a pulzus, ahogy mondtam is, aztán szépen beállt 132-140 közé, mintha direkt tudta volna mi a terv 🙂
Folyadékkal és géllel bőven bántam, nem is volt semmi gondom Visegrádig. Olyan harminc környékén kisebb holtpont volt, de ez nem ijesztett meg, vettem be sót (ekkor még nem sejtettem, hogy így is keveset!). Jobb lett, spórolgattam az erővel a két utolsó “előre beharangozott” mászásra. Talán a Vöröskő nem is fogott meg annyira, mert annak a nehézségére jobban számítottam, az utolsó az viszont szenvedés volt. Addigra már a mezőny is jobban összejött, meg néhány Szent László Trail-es és UTH teljesítő is küzdött, így már csak azért is összeszedtem magam. Arra gondoltam, hogy itt van ez az utolsó 7-8 kili szinte csak lefelé mész, nehogy már megálljunk sétálni.
A Skanzennél Árminék még frissítettek, biztattak, kicsit zombi üzemben jöttem onnan lefelé. Elgyengültem, de vizet nem kívántam, talán még lötyögött is bennem, de annyi eszem már akkor nem volt, hogy bekapjak egy marék sót! Most így utólag azt hiszem , hogyha valamit elrontottam az a sóbevitel jelentőségének alulbecslése. Összesen 3 db kapszulát ettem az egész úton! De a végén csak összeszorítottam a fogam és nem sétáltam a végén se, mögöttem lihegett vagy 15 méterre egy srác, hátra se néztem csak mentem, hogy ne érjen be.
Mikor Göndöcs Esztit megláttam a patak hídjánál, na az már nagyon jó volt, onnan már csak egy levegővel is beérek. És amikor megtörtént tényleg nagyon örültem, igaz mondtam olyat, hogy soha többé, meg ilyen hülyeségek…
A félórás törülközős ücsörgés után egész jól helyrejöttem, zuhany, masszázs, kaja után szépen haza is gurultam.Hétfőn járni és biciklizni is tudtam, úgyhogy tényleg csak a “nem ismert tartománytól” való félelem izgalma volt nagyobb, mint a teljesítményem.
33. hely, 6:18:23
Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló
Nehéz volt kicsit átérezni a versenyszituációt: délután 3-ra már rég túl szoktunk lenni mindenen, most meg akkor volt a rajt. Nem álltam jól cipővel, sajnos jócskán esett az eső az előző éjjel. A jéghideg profizmussal felállított tervem, miszerint a Pilisbe elég az aszfaltos cipő, meginogni látszott, pedig a mostani cipőim közül az aszfaltos Brooks a legjobb a lábamra. A terepcipőm kicsi (rövid) a Visegrád Trail lejtőihez, a sárcipő meg túl fapados és túlzásnak éreztem pár órányi eső után. Végül az aszfaltos mellett döntöttem. A meleg miatt a kulacsok mellé begyömöszöltem egy ivótartályt is 7 deci vízzel a futózsákba. 1 liter izót kevertem be, a GU géles kulacsban vittem a többi port (ez remekül működött az utántöltésnél, ellentétben a géllel, amire kitalálták 
). A frissítésemet ezzel az izóval és emergency szituációban maximum 2 géllel terveztem megoldani, mivel a gélek mostanában kinyírják az emésztésemet.
Elég gördülékenyen sikerült az odaút-parkolás-rajtszámfelvétel-cuccolás, minden belefért az időbe, csupa jó előjel. Kivéve, hogy a pulzuspánt otthon maradt, de végül is az órám is mér (jókedvében 
). Nagyon hosszú idő telt el a buszindulástól a rajtig, igazából kellett volna többet ennem még, szendvicset és banánt sikerült, kevésnek éreztem. Szerencsére Kriszta adott még egy banánt, életmentő volt!. (Én ennyit eszem a verseny előtti két órában… ) De legalább jó hosszú bandázás járt már verseny előtt is, nekem ez a végére szokott jutni jutalomként.
Végül a szakszerű bemelegítés után csak elindultunk. Az első kanyarban majdnem visszacsúsztam a sáros lejtőn a tömegben, (n.b. aszfaltos cipő…), de valaki utánam nyúlt és felrángatott. Ezen a hosszú, sáros, részben single track emelkedőn Árminnal kocogtunk felfelé és kacarásztunk, hogy ezeket a lihegő kollégákat fogjuk otthagyni majd a verseny közepén, akik most elhúznak mellettünk. Mondjuk egy idő után Ármin is begyújtotta a rakétákat, és már ott sem volt, de én most az idei, vashiányosan elfutott Muzslából okulva ügyeltem a pulzusra, amit megadtál. Volt erő, türelem, iszogattam az izót, tájat nézegettem. Az útvonal első 10km-ét pár héttel ezelőtt végigfutottam, ismerős volt tehát. Akkor is volt sár, kicsit aggódtam most, hogy az aszfaltos cipőm mit enged majd. Hát volt pár piruett, de el nem estem, nem volt vészes. Ahol meg tényleg kellemetlen lett volna, (egy hosszú, oldalra lejtős single track), ott szerencsére nem volt sár.
A Pap-rétre tartó oda-vissza szakaszon az előttem futó, már szembejövő versenyzők között tizenegykéthárom lányt számoltam meg, ez alapján az első tíztől messze voltam. Nagyon nem csodálkoztam ezen, és legalább nem volt stressz, hogy helyezésekért küzdjek. Pap-réten újratöltöttem a két kulacsot, porból izót kevertem, nem lettem tiszta ragacs könyékig, hihetetlen rutinróka voltam. A visszafelé úton szembejött csomó vigyorgó Gizion, közülük Eszti akkora pacsit adott a röplabdás kezével, hogy majdnem kitörött a vállam 
, szurkoltunk meg örvendeztünk egymásnak.
Ezután a két nagy és félelmetes hegy előtt volt még egy hosszú, kanyargós lejtő, ott nagyon kieresztettem a lovakat, bár az aszfaltos cipő és a Muzslán levont tanulság miatt itt sem őrültködtem (-ott lejtőn sikerült elfutni a versenyt 
, bár az élmény miatt állítom, hogy megérte ).
A Vörös-kőre felfelé vezető útról évek óta azt mesélem mindenkinek, hogy ott egyet nem szabad: megállni. Ez a taktika idén is bejött, sőt, arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezen a szakaszon 4 nőt sikerült megelőznöm. Az ötödik előttem ért fel a Vörös- kő tetejére, de ott éppen a fotózó havernak pózolt, miközben hitetlenkedve otthagytam… Lefelé jó technikás oldalazós lejtős nyűglődés, utána hosszas, alig emelkedő szakasz, ahol várod, mikor kezdődik az újabb híres “tüske”, a Nyerges-hegy. Erről pedig számomra az az emlékezetes, hogy hosszabb, mint meredek. Idén így éreztem, szerencsére felfelé gyalogolva itt is két lányt előztem. Mindkét hegyen a várthoz képest sokkal jobb erőben éreztem magam, nagyon élveztem, hogy ilyen jól működik ez az I:am izó és ennek köszönhetően lábaim is.
A Nyergesről hosszú lejtő visz a skanzenig, itt már fáradtak a lábak, de a Skanzenhez mégis eufórikus hangulatban érkeztem. Vizet töltöttem, a fejemre nem kértem, pedig ajánlgatták. (Egy sivatagi róka vagyok, kis testsúly-relatíve nagy testfelület, emiatt jó hőleadás, ez a titkos fegyverem nyáron.) Kicsit aggasztott az utolsó, aszfaltos szakasz, ami mindig kínszenvedés, de most este 6 után már volt árnyék is rajta, én meg beraktam fejben a Guns’n’Roses kazit és a You Could Be Mine-ra befutottam Szentendre belvárosáig. A Bükkös-patak partján jutott eszembe, hogy az utolsó 3 km-en nekem még edzői utasításra el kell füstölnöm a maradék energiatartalékomat. Eleinte ez lehetetlennek tűnt, ám ekkor megláttam még egy lányt előttem kocogni. Már meg is volt a feladat, ha meg már megelőztem, akkor vissza nem adtam azt az egy helyezést sem (bár fogalmam sem volt, hol állok). A befutó előtti kis macskaköves emelkedőn kishíján elájultam a tartósan 170+-os pulzustól, de azért sikerült vigyorogva, puszit dobálva befutni. Jaj de jól esett, hogy ott visongtatok nekem.
3:26 lett az időm, ezzel az eddigi legjobbon 9 percet sikerült faragni. Ennek örültem a legjobban, főleg, mivel a felkészülésnek csak az utolsó egy hónapjával voltam elégedett, előtte sok volt a nyűglődés. Annyira sok volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a korábbi eredményekhez képest szerényebb teljesítmény jön csak össze. De így viszont nagyon boldog voltam, még a top 10-be is ismét sikerült becsusszanni, idén tizedik lettem.
Fotó: Terepfutas.hu
baratrunning.com 