Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on június 10, 2022

Nehéz volt kicsit átérezni a versenyszituációt: délután 3-ra már rég túl szoktunk lenni mindenen, most meg akkor volt a rajt. Nem álltam jól cipővel, sajnos jócskán esett az eső az előző éjjel. A jéghideg profizmussal felállított tervem, miszerint a Pilisbe elég az aszfaltos cipő, meginogni látszott, pedig a mostani cipőim közül az aszfaltos Brooks a legjobb a lábamra. A terepcipőm kicsi (rövid) a Visegrád Trail lejtőihez, a sárcipő meg túl fapados és túlzásnak éreztem pár órányi eső után.  Végül az aszfaltos mellett döntöttem. A meleg miatt a kulacsok mellé begyömöszöltem egy ivótartályt is 7 deci vízzel a futózsákba. 1 liter izót kevertem be, a GU géles kulacsban vittem a többi port (ez remekül működött az utántöltésnél, ellentétben a géllel, amire kitalálták ). A frissítésemet ezzel az izóval és emergency szituációban maximum 2 géllel terveztem megoldani, mivel a gélek mostanában kinyírják az emésztésemet. 

Elég gördülékenyen sikerült az odaút-parkolás-rajtszámfelvétel-cuccolás, minden belefért az időbe, csupa jó előjel. Kivéve, hogy a pulzuspánt otthon maradt, de végül is az órám is mér (jókedvében ). Nagyon hosszú idő telt el a buszindulástól a rajtig, igazából kellett volna többet ennem még, szendvicset és banánt sikerült, kevésnek éreztem. Szerencsére Kriszta adott még egy banánt, életmentő volt!. (Én ennyit eszem a verseny előtti két órában… ) De legalább jó hosszú bandázás járt már verseny előtt is, nekem ez a végére szokott jutni jutalomként. 

 Végül a szakszerű bemelegítés  után csak elindultunk. Az első kanyarban majdnem visszacsúsztam a sáros lejtőn a tömegben, (n.b. aszfaltos cipő…), de valaki utánam nyúlt és felrángatott. Ezen a hosszú, sáros, részben single track emelkedőn Árminnal kocogtunk felfelé és kacarásztunk, hogy ezeket a lihegő kollégákat fogjuk otthagyni majd a verseny közepén, akik most elhúznak mellettünk. Mondjuk egy idő után Ármin is begyújtotta a rakétákat, és már ott sem volt, de én most az idei, vashiányosan elfutott Muzslából okulva ügyeltem a pulzusra, amit megadtál. Volt erő, türelem, iszogattam az izót, tájat nézegettem. Az útvonal első 10km-ét pár héttel ezelőtt végigfutottam, ismerős volt tehát. Akkor is volt sár, kicsit aggódtam most, hogy az aszfaltos cipőm mit enged majd. Hát volt pár piruett, de el nem estem, nem volt vészes. Ahol meg tényleg kellemetlen lett volna,  (egy hosszú, oldalra lejtős single track), ott szerencsére nem volt sár. 

A Pap-rétre tartó oda-vissza szakaszon az előttem futó, már szembejövő versenyzők között tizenegykéthárom lányt számoltam meg, ez alapján az első tíztől messze voltam. Nagyon nem csodálkoztam ezen, és legalább nem volt stressz, hogy helyezésekért küzdjek. Pap-réten újratöltöttem a két kulacsot, porból izót kevertem, nem lettem tiszta ragacs könyékig, hihetetlen rutinróka voltam. A visszafelé úton szembejött csomó vigyorgó Gizion, közülük Eszti akkora pacsit adott a röplabdás kezével, hogy majdnem kitörött a vállam , szurkoltunk meg örvendeztünk egymásnak. 

Ezután a két nagy és félelmetes hegy előtt volt még egy hosszú, kanyargós lejtő, ott nagyon kieresztettem a lovakat, bár az aszfaltos cipő és a Muzslán levont tanulság miatt itt sem őrültködtem (-ott lejtőn sikerült elfutni a versenyt , bár az élmény miatt állítom, hogy megérte ). 

A Vörös-kőre felfelé vezető útról évek óta azt mesélem mindenkinek, hogy ott egyet nem szabad: megállni. Ez a taktika idén is bejött, sőt, arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezen a szakaszon 4 nőt sikerült megelőznöm. Az ötödik előttem ért fel a Vörös- kő tetejére, de ott éppen a fotózó havernak pózolt, miközben hitetlenkedve otthagytam… Lefelé jó technikás oldalazós lejtős nyűglődés,  utána hosszas, alig emelkedő szakasz, ahol várod, mikor kezdődik az újabb híres “tüske”, a Nyerges-hegy. Erről pedig számomra az az emlékezetes, hogy hosszabb, mint meredek. Idén így éreztem, szerencsére felfelé gyalogolva itt is két lányt előztem. Mindkét hegyen a várthoz képest sokkal jobb erőben éreztem magam, nagyon élveztem, hogy ilyen jól működik ez az I:am izó és ennek köszönhetően lábaim is.

A Nyergesről hosszú lejtő visz a skanzenig, itt már fáradtak a lábak, de a Skanzenhez mégis eufórikus hangulatban érkeztem. Vizet töltöttem, a fejemre nem kértem, pedig ajánlgatták. (Egy sivatagi róka vagyok, kis testsúly-relatíve nagy testfelület, emiatt jó hőleadás, ez a titkos fegyverem nyáron.) Kicsit aggasztott az utolsó, aszfaltos szakasz, ami mindig kínszenvedés, de most este 6 után már volt árnyék is rajta, én meg beraktam fejben a Guns’n’Roses kazit és a You Could Be Mine-ra befutottam Szentendre belvárosáig. A Bükkös-patak partján jutott eszembe, hogy az utolsó 3 km-en nekem még edzői utasításra el kell füstölnöm a maradék energiatartalékomat. Eleinte ez lehetetlennek tűnt, ám ekkor megláttam még egy lányt előttem kocogni. Már meg is volt a feladat, ha meg már megelőztem, akkor vissza nem adtam azt az egy helyezést sem (bár fogalmam sem volt, hol állok). A befutó előtti kis macskaköves emelkedőn kishíján elájultam a tartósan 170+-os pulzustól, de azért sikerült vigyorogva, puszit dobálva befutni. Jaj de jól esett, hogy ott visongtatok nekem. 

3:26 lett az időm, ezzel az eddigi legjobbon 9 percet sikerült faragni. Ennek örültem a legjobban, főleg, mivel a felkészülésnek csak az utolsó egy hónapjával voltam elégedett, előtte sok volt a nyűglődés.  Annyira sok volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a korábbi eredményekhez képest szerényebb teljesítmény jön csak össze. De így viszont nagyon boldog voltam, még a top 10-be is ismét sikerült becsusszanni, idén tizedik lettem. 

Fotó: Terepfutas.hu