eXtremeMan Nagyatád – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on 2025.08.15.

Egy páros váltóverseny, és az az utáni gondolatok

Sokat gondolkodtam az elmúlt 2-3 napban, hogy írjak-e bármit is a hétvégi versenyről. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem még mindig – az öröm, eufória és büszkeség mellett ott van a csalódottság, a szomorúság, a cserbenhagyottság.

Először úgy gondoltam, hogy csak a nagyon száraz tényeket írom le a versennyel kapcsolatban, de nem így lesz (kicsit rá is beszéltek, hogy ne így legyen). Ez volt a második nehéz döntés, az első az volt, hogy egyáltalán leüljek a géphez. Átrágva magamban a dolgot, azt gondolom, hogy nagyon tanulságos a történet, több szempontból is.
Nem fogok megszokott versenybeszámolót írni, minden részletre kiterjedően, ez most nem erről fog szólni.

„Röviden” a történet:

Péterrel (BEAC Triatlon egyesületi csapattárs) még év elején találtuk ki, hogy csináljuk meg kétfős váltóban a Nagyatádi ExtremeMan-en a hosszútávot – én már voltam tavaly, és imádtam, ő még nem volt, de szívesen jönne. Beosztás már rögtön meglett: úszás (3800m) és bringa (180km) felezve, futás (42,2km) az enyém teljesen.
A verseny vasárnap volt, én csütörtöktől már Gyékényesen/Nagyatádon voltam, Péter szombat este jutott csak le Atádra.
Korai rajttal mentünk, 7:20-kor indultak a fun race kategóriában (nem) versenyző csapatok, így mi is. Az úszás végül teljesen az övé lett, ezt nagyjából a rajtban döntöttük el. A váltások és az utána való logisztika P-nek már extra stressz volt, nekem meg nem okozott gondot, hogy aznap kihagyok egy kör úszást, szerencsére a héten már úsztam a csoda Gyékényesi tóban, hiányérzetem nem volt, P meg sokkal nyugodtabban indulhatott úszni.

A bringa felosztása az én kérésem szerint úgy volt, hogy én viszem az első 92 km-t (Gyékényes-Nagyatád 62km, és egy 30km-es kiskör), utána P levált, és nekem így lesz 3-3,5 órám pihenni a maraton előtt. Így is volt, 90-nél váltás, megbeszéltük, hogy a hűtőtáskám a jéggel a korabban megbeszéltek szerint a futópálya melletti csapatsátornál van, a futócuccom és a táskám a bringapálya melletti csapatsátornál.
A bringás csapatsátornál pihentem kb 25 perce, amikor jött egy üzenet P-től: defektje van. Felhívtam, nem volt jó állapotban. Mondta hogy belsője nincs, így ragasztja a defektet, és hátha jó lesz. Végül abban maradtunk, hogy kibringázok hozzá, viszek egy belsőt, az a tuti. Közben mondta, hogy oké, de ő max ezt a kört fejezi be, elege van, nem csinálja tovább (korábban, az előző hetekben már több gondja is volt defekttel, itt most besokalt). Telefonon már jeleztem neki, hogy na nem, nem adjuk, vagyis én nem adom fel, rengeteg idő van a pályazárásig, legfeljebb én letekerem a maradékot (maradék: 80km, plusz a 8km amit kibringáztam a defektjéhez), aztán futok.
Már eleve úgy indultam ki hozzá a pályára, hogy 99%-ig biztos voltam benne, hogy megnyertem a maradék bringát, de hát ez van, szerencsére tök jól voltam, a meleget bírom (37-38 fok volt, később, du 5-6 körül még 37 fokot mutatott a telefonom, de komolyan mondom, olyan durván nem volt melegem), legfeljebb lassabban tekerek, hogy ne csapjam szét magam a kelleténél jobban a futásra.
Hát végül ez lett, chipet és rajtszámot átvettem tőle, és nekiugrottam a maradék 3 körnek. Az utolsó kiskörre indulásom előtt ért vissza Péter a bringás csapatsátorhoz (ahol az én futócuccom és Mózes frissítésén kívül már senki és semmi nem volt), kértem hogy vagy próbálja meg bekönyörögni a futós depóba a futócuccom, vagy ha nem megy, a futóruhákat vigye a futós csapatsátorba, és a futós váltóhelyen adja oda a futócipőm, mert nem akartam még 200m-t sem futni mezítláb az 50 fokos aszfalton a sátorig. (szerencsére sikerült berakatnia a depóba).
Ezután közölte, hogy felvitte a cuccaimat a szállásra az autójából, és ő hazamegy Bp-re, itt már úgysincs semmi dolga, és egyébként is hajnalban ment volna haza, korán reggelre haza kell érnie. 150km bringa után erre csak annyit tudtam erre mondani, hogy hát jó.

Sem energiám, sem kedvem nem volt diskurálni arról, hogy hát azért lenne dolog, pl segíteni a frissítésben, meg hogy csapat vagyunk, vagy mi… Az utolsó kört meg akartam csinálni, és indulni végre futni, amiről csak valami halvány elképzelésem volt, hogy ott vajon mi lesz. Életemben egyszer tekertem csak ilyen hosszút (pár héttel a verseny előtt, és az is szinte véletlen volt), soha hosszú bringa után nem futottam, nemhogy 42, de még 5 km-t sem… De úgy voltam vele, hogy futottam már baromi fáradtan nagyon sokat, és hát lesz egy csomó időm a bringa után éjfélig, addig így vagy úgy, de összehozom azt a 8 kört a futópályán.

Bringáról futásba elszöszöltem kicsit a depóban (mire meglett a futócucom, az volt vagy 5 perc ), és őszintén szólva a „kapja be a világ, én nem fogok ma megdögleni, ha fun race, akkor legyen fun race” hozzáállással kisétáltam a depóból, hónom alatt egy nejlonzacskóval, elkocogtam a csapatsátorig, ott tovább szöszöltem az izóm bekeverésével, a jég magamra pakolásával, stb. 16:30 körül kezdtem a futást, nagyjából 5 órára tippeltem bruttó időre, egyáltalán nem érdekelt hogy mennyit fogok tökölni a frissítésemmel, ahogy ott a „van cél, terv?+ kérdésre válaszoltam is: „pályazárás előtt befejezni és nem beledögleni”
Az első kört nem szerettem, aztán tök oké lett minden, majd a 4 körben bevillant: upsz, a francba, a szálláskulcs… Az a P autójában levő cuccaimban van, és ha P elment, bezárta a szállást és leadta a kulcsát a szállás tulajának, akkor nagy sza…., izé, gondban vagyok. És bingó. P ont így volt.
A következő szűk 2,5 óraban a futás mellett a fó programom a „hogyan jutok be verseny után a szállásra, vagy ha nem, akkor hol alszom, mi a fene lesz velem éjjel” megoldása volt. Iszonyatosan kimerítő volt rohadt fáradtan minden kör végén telefonálni, kitalálni, hogy vajon a szálláson van-e a cuccom, vagy a kocsimban…?

Itt muszáj megemlítenem, hogy milyen elképesztően jó fej csapattársaim és úszóedzőm van, Tomi és Virág a kisbabájukkal együtt mentek este szállásadóhoz kulcsért, keresték az én kulcsom, a többiek a saját versenyzőjük frissítése mellett segítettek nekem, etettek-itattak, ölelgettek, amikor már elsírtam magam a tehetetlenségtől, dühtől és a cserbenhagyottság érzésétől.
A 30. km-nél még úgy volt, hogy a szállás tulaja nem jön el a szálláshoz amikor én végeztem, mert késő van, majd reggel kinyitja nekem a szállást, addig meg….. addig meg passz, oldjam meg. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem most elég, bassza meg, kurvára elég. Fáradt vagyok, kicsi vagyok, kurvára egyedül vagyok hagyva, nem bírom.. Aztán persze bírtam, és futás közben a 7. körben kitaláltam, hogy mivel a szállás nagyon közel volt a futópályához, az utolsó körömön elmentem a szálláshoz telefonnal és kocsikulccsal, megnéztem, hogy az autóban vannak-e esetleg a cuccaim- hát nem, tehát akkor 100%, hogy a kulcs a szálláson van benn. Újra hívtam a tulajt futás/gyaloglás közben (mi vesztenivalóm van? Legfeljebb megint nemet mond), hogy akkor legalább azt beszéljük meg, hogy reggel mikor jön nekem kinyitni a szállást – és végül belement abba, hogy ha gyorsan végzek, akkor eljön még a befutásom után. Ja, és közben meg persze ment a matek, hogy oké, befutok, visszagyalogolok a szálláshoz, megvárom a tulajt, fel a lakásba, kulcs, vissza, és vissza a versenyközpontba – de ez megvan-e annyi idő alatt, hogy Mózes befutójáig visszaérjek. Meglett a kulcs, és vissza is értem

A sztori kb ennyi.

Van viszont néhány tanulság számomra a történetben.
Az egyik, hogy mindig, mindent, még a számomra tökegyértelmű dolgokat, azokat is, ami 10-ből 9 ember számára szintén tökegyértelmű, tisztázni, megbeszélni, egyeztetni kell, és így utólag azt mondom, már a nevezés elküldése előtt.
Kérdés 1.: Egy csapatverseny azt jelenti-e mindenki számára, amit nekem is: a verseny végéig ott maradok, nem megyek haza, nem megyek bulizni, nem lépek le sehova, és legfőképpen nem megyek haza. Ez alól kivétel persze kórházba kerülés, vagy pl családi gond, amit nélkülem nem lehet megoldani. Ha ilyen nincs, akkor is ott maradok a csapattárs(ak) célba éréséig, ha a pályán nem tudok kinn lenni – segítek a frissítésében, cuccok pakolásában an, bárakármiben.
Kérdés 2.: : Úgy gondolod-e te is, mint én, hogy versenyt „nincskedvem” okból nem adunk fel, mert ha egy ember kiesik a csapatból, a többiek szívnak – és az ugye mindenki számára logikus, hogy minél kisebb létszámú a csapat, annál nagyobbat tudnak szívni a többiek. Mint feljebb írtam, ha a pályán nem is maradok, a versenyen viszont igen– együtt rajtolunk, együtt fejezzük be.
Ha nem ugyanazt jelenti minden csapattag számár a „csapatban versenyzés”, akkor bele lehet futni egy ilyen helyzetbe, mint én a múlt hétvégén. Mondjuk csináltam egy majdnem-ironmant. Akár meg is köszönhetném a lehetőséget a csapattársnak. (Konkrétan sajnálom is már, hogy nem úsztam )

Óriási tanulság, vagy inkább tapasztalat, hogy _mindig_ vannak és lesznek emberek, akik segítenek, mellett állnak. Akkor sem vagy egyedül, amikor úgy érzed, hogy rád omlott a világ. Köszönöm Tomi, Virág, Betti, Robi, Anita, Hella anyukája, Hella testvére, Gellért, Gábor
És extrán köszönöm neked Mózes, hogy többször is mondtad még a verseny előtt, hogy „Te már most is simán megcsinálnád a hosszútávot”. Ezt a mondatod többször is újra és újra lejátszottam fejben, amikor a bringa közben összeszorult a gyomrom a futásra gondolva

Egyébként meg ismét csak #iamfckingawesome. És #fckngstrong, mert ezt a majdnemiron távot az elmúlt 5 év ultrás futóedzéseiből és abból csináltam meg, hogy fejben is nagyon erős vagyok. Nem volt se bringás edzés (1x 180km, 1x 100km, 1x 65 km, meg pár apró 30 körüli valami), se triatlonos edzés (ráfutás a bringára, meg ilyenek). Futás volt, edzettem rendesen :)))

Arról meg már nem is beszélek, hogy mentálisan mennyi adott ez (és így) a pályán töltött 13 óra az őszi 24 órámhoz, és a jövő évi UB-hoz. Köszi Gabi a mentális és fizikális felkészítést, amit az már lassan 8 (NYOLC!!! ) éve kapok tőled

A mindenféle száraz adatok, ha valakit érdekel:
Bringa 1 91,11km 3:21:02 27,7 km/h
Bringa2 87,6km 3:56:25 24,3 km/h
Futás 41,68km 5:07:57 7:23 p/km (itt a nettó 4:24:04, 6:20 p/km)
BEAC Blue Hearts váltó célidő: 14:22:50