Latest Event Updates
TDS – Belus Tamás
A végtelen lejtők versenye
VÁLTOZÁSOK
2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…
2019
Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.
INDULÁS
Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.
(A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)
A RAJT ELŐTT
Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.
A TÚL GYORS ELSŐ 50
A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.
A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél + Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.
A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.
Bükk Kapu Trail
Reggel felkelve még nyújtottam kicsit, mindkét térdem patent állapotban volt, éreztem, hogy még gyengék, de nem fájtak nem húzódtak. Rajt előtt kis kocogás gimnasztika, majd Go! Jól ment, igyekeztem tartani a kért pulzust, felszerelésben is minimális volt nálam, egy fél literes kulacs a freebeltben meg két gél, amiből csak egy fogyott el, pontokon kóla, víz banán. Második felében nem tudtam annyira nyomni, hogy menjen a 170, de azért nagyon igyekeztem, végig dübörgött a fejemben a “Futóverseeeeny!!!” amikor lassultam volna. felfelé 1-2 ember előzött, lefelé simán otthagytam mindet. Volt egy 60+-os hölgy, olyan szépen előzgetett felfelé, nagyon csodáltam. Ennél a versenynél volt meg az az érzés, hogy most tényleg terepfutok 😀
3:18
Reggel indultunk a Bükk Kapu Trailre, amely a fejemben is össze lett szépen rakva. Edzőverseny, plusz, amikor végeztem megyek még 14 kilit a környéken. Ehhez képest semmi nem így alakult.
Szépen bemelegítettem, lassan nekiindultam, és már jött is egy nagy mászás. Ugyanis ez a verseny egy jó nagy szívás, főleg ilyen melegben. 24 kilin van 1100 m szint, amire még Szabó Sanyi is azt írta, h nem sok ilyen verseny van itthon. Szóval mászás, izzadás, 10-kor rajtoltunk nem kevés fokban, megdöglés. Ez így ment 24 kilin át…
Brutál volt, ittam, mint egy ló, a lábaim bírták a terhelést, de a pulzusom magas volt, a szint csak jött-jött, másztam, és megint és megint… Nem toltam neki, de nem is bírtam volna.
Szóval este 7 körül fogtam magam, és jó pulzuszónában, rohadt lassan, de megcsináltam.
Magyar Bankok Sporttalálkozója, 2019 – Kormány Alexandra
Tavaly vettem részt először a Magyar Bankok Sporttalálkozóján. Emlékszem, borzasztóan izgultam, egyrészt mert hosszútávfutóként a 400 m sprint teljesen idegen terep volt (vissza is sírtam a nyugis félmaratonokat a halálzónában töltött pályaedzéseken), másrészt mert pár „Csiribiri Bermuda-háromszögben” töltött év után visszatérve a Bankba szinte senkit sem ismertem a résztvevők közül. Végül minden a legjobban alakult: legnagyobb riválisunkat utcahosszal verve értünk célba és aranyéremmel távozhattunk. A hangulat fergeteges volt és kétségtelenül az MKB dicsekedhetett a leglelkesebb szurkolótáborral – igazán jó volt egy ilyen csapat része lenni.
A tavalyi sikeren fellelkesülve a váltóban idén is az első hely volt a cél. Időközben azonban két csapattárs máshol folytatta pályafutását, valamint az utolsó pillanatban egy sérülésből fakadóan még maga az indulás is veszélybe került. A csapatkapitányunk mentette a helyzetet és szerencsére talált olyan vállalkozó kedvű kolléganőket, akik hajlandóak voltak velünk tartani a megmérettetésre.
Az UB után én is megkezdtem a felkészülést. Vártam is és nem is az új feladatot, mert azért még voltak emlékeim a tavalyi hányás közeli, halálhörgős edzésekről és ebből kifolyólag elég nagy gombóc volt a torkomba, ha az atlétika pályára gondoltam. Ez csak még nagyobbra nőtt, amikor Gabi előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha felkészítés idejére átadna Balázsnak. (Korányi Balázs – szerk.) Hogy engem??? Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen ikon eddzen? Persze előtörtek az aggodalmak: mi van, ha béna leszek, nem tudom végrehajtani a feladatokat és ami még rosszabb, kudarcot vallok a versenyen és ezzel nem csak magamat égetem be, hanem a közös munkánk eredményességét is megkérdőjelezem….
Aztán elkezdődött a munka és nem volt időm ezen agyalni. Az edzéstervet próbáltam szigorúan venni, de előfordultak a korábban már tőlem megszokott túltolások, amiket Balázs udvariasan, de határozottan állított le 🙂 Mivel látta, hogy hosszabb futás nélkül nem tudok meglenni, beépített a 4 edzés mellé egy opcionális ötödiket, ahol megengedetten „bűnözhettem”, általában max 60 perc erejéig (viszont ezért cserébe tényleg nem nyitogattam tovább a pofonládát 🙂 ).
Ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy edzésen 400 m-t nem is futottam, csak akkor, amikor felmérőztünk. Helyette 50/100/150/200, max. 300 m-es sprintek voltak. Az elején nagyon furcsa volt, hogy a hosszú távnál megszokottaknál ellentétben itt pont arra kellett törekedni, hogy minél előbb felpörögjön a pulzus (ami valljuk be, hogy a leggyakoribb edzésidőmben, hajnali 5-kor azért elég nehéz). Mindenesetre a júliusi felmérőn salakon, sima futócipőben mért 1:11.2 bizakodásra adott okot (tavaly a versenyen szögesben, rekortánon 1:11.6 volt az időm, ami a célirányos edzések nélkül mért 1:21-hez képest hatalmas eredmény volt). Persze azóta eltelt egy év, leginkább hosszú futásaim voltak, teljesen más lett a tempó, úgyhogy itt is kb. nulláról kellett kezdenünk az edzésmunkát.
Időközben kiderült, hogy két fronton is helyt kell majd állnom, ugyanis a teniszcsapat is női játékos hiánnyal küzdött. Őszintén szólva voltak kétségeim a nem túl hosszú múltra tekintő teniszjátékom miatt: mindössze két éve került nálam képbe ez a sport, ami remekül kiegészíti a hosszútávfutást (robbanékonyságot és tempót adva annak, miközben a futásban szerzett kondit a teniszpályán remekül lehet hasznosítani), valamint visszavezetett a régen oly szeretett labdajátékokhoz, amit egy, a kosárpályán történt bokatörés miatt kellett megszakítanom. Úgy gondoltam, ha vállalják a kockázatot egy ilyen kezdővel, akkor nem illik visszautasítani a kihívást 🙂
A találkozót idén Miskolcon rendezték. Futásból az elődöntőre péntek este, a döntőre szombaton került sor. A mérkőzések azonban már kora délután kezdődtek, a 400 előtt még egy egyéni és egy vegyes páros meccsen is helyt kellett állnom. Ez szerencsére sikerült is, mindegyik mérkőzést nyertük, úgyhogy meglehetősen feldobódva kocogtam át az atlétika pályára. Ezután következett a futó elődöntő, ahol elvileg csak a futam győzelemre kellett törekedni, amivel sima út vezetett a másnapi döntőbe. Bár tudtuk, hogy nem kell beleadni mindent, de ha fent van a rajtszám és ott vannak a versenytársak, akkor szerintem mindegyikünk a legjobb formáját akarja hozni. Ez sikerült is, az OTP mögött minimálisan lemaradva jutottunk be a másnapi döntőbe. Nagyon örültem, mert a csapatedzőnk mérése szerint 70 mp-et futottam, ami egyéni rekordot jelentett és bíztam benne, hogy a döntőben még jobb lesz (bár az előttem álló egész napos teniszverseny miatt azért efelől voltak kétségeim).
A futam után visszarohantam a teniszpályára és csak bízni tudtam abban, hogy még ebben a késői időpontban is lejátszhatjuk a futással ütköző meccseket. A rivális bank játékosai fair-play díjat érdemelnének, mert nem használták ki a helyzetet, hanem megengedték, hogy utólag lejátszhassam az egyéni meccset, majd megmérkőztünk vegyes párosban is. Mindkettőben nyertünk, így én is nyugodtabban vágtam neki a másnapnak (nyilván addig sem a társam, Zalán elképesztő szereplése adott okot az aggodalomra 🙂 ).
Másnap 9 órától délután 4-ig a pályán voltunk. 3-3 egyéni és 3 páros meccset játszottunk – a versenytársainkhoz képest annyi hátránnyal, hogy sem férfi, sem női versenyző cserénk nem volt – de legalább nem kellett azon taktikázni, hogy ki játssza a következő meccset. A bronzéremért a Raiffeisen csapatával kellett megmérkőzni, akiket végül párosban 6:3-ra vertünk, ezzel kiharcolva a III. helyezést.
Sok idő azonban nem volt örülni, mert egy óra múlva már az atlétika pályán kellett lenni, készülve a döntő futamra. Bár pihenés kevés volt, de legalább nem is tudtam sokat aggódni a futás miatt. Igyekeztem magam azzal nyugtatni, hogy ez „csak” egy kör a pályán, de sajnos túlságosan élénken élt még bennem az előző napi elődöntő élménye, amikor elsavasodva nyúltam végig füvön, és tudtam, hogy fájni fog, de azért jöttünk, hogy mindent beleadjunk és igyekezzünk a legjobb eredményt elérni. S bár meggyőződésem, hogy mindannyian a maximumot nyújtottuk (Ákos például 57 másodpercet, ami a torna leggyorsabb futójának időeredményével egyezett), de sajnos idén az OTP csapata verhetetlennek bizonyult. Próbáltam a lehető legjobban összeszedni magam, de 200 m után éreztem, hogy vészesen fogy az erő és kb. 3 percnek éreztem az időmet, mire végre könnyes szemmel átestem a célvonalon – ehhez képest a 73 mp nem volt olyan rossz, de mégis csalódott voltam, mert éreztem, hogy pusztán a futásra fókuszálva jobb eredménynek kellett volna születnie. Azonban az én döntésem volt, hogy megosztom az erőt és a teniszben kiharcolt bronzéremmel azért értelmet is nyertek a futásban „elvesztett” másodpercek (a váltó arany pedig jóval nagyobb távolságban volt idén, mint az a 4-5 másodperc, amit a legjobb formámat nyújtva tudtam volna esetleg adni).
Tudjuk, hogy sírni csak a győztesnek szabad, de azért kimondatlanul is maradt mindannyiunkban egy hiányérzet – amiből fakadó motivációt remélhetőleg jövőre értékes másodpercekre tudjuk váltani a pályán és visszavesszük az első helyet.
Mindazonáltal nagyon büszke vagyunk a csapatunkra és a többi résztvevő kolléga teljesítményére is, mert a 15 bank közül összetettben idén is a rangos III. helyet tudtuk megszerezni – bár olyen szuper szurkolótáborral, mint amilyen a miénk volt, ez a minimum, amit megtehettünk (beleértve a fb-on a fejleményeket követő Gizion társakat is, akiknek irtó sokat jelentett a biztatása) 🙂
Köszönöm szépen Balázsnak a felkészítést, Gabinak pedig, hogy biztosította ezt a lehetőséget és remélem, hogy jövőre újra nekivágunk ennek a sprint távnak – amitől egyrészt már most gyomorgörcsöm van, másrészt viszont nagyon izgalmas kirándulás a komfortzónán túlra! 😉
baratrunning.com 