Latest Event Updates
Nizza Marathon beszámoló – Sári Erna
Hogyan lesz a 04:10:00-es célidőből 03:52:12-es maraton?
Vigyázat, spoiler-gyanús cím, nagy poén ezen kívül nem lesz. A végére adódik majd válasz is, de előbb nézzük a tényeket.
- 2016 májusában fejeztem be utoljára célversenyt, az UB-t trióban.
- Azóta folyamatos felkészülésből, nekifutásból állt az életem, de a beteljesülés rendre elmaradt. Sérülés miatt csak félmaraton Ravennában, feladott UB, kihagyott UTT. Mint egy folyton felajzott, de soha ki nem lőtt íj.
- Nyáron, az UB és az UTT után már nagyon akartam valamit, bármi jó lett volna, amiben elég kihívást érzek, de tényleg bármi. Ami jött, az csak a fél fogamra lett volna elég, így inkább hagytam. Ha a hasonlatoknál maradok, a ketrecbe zárt, de a szavannán a prédát űző oroszlán megfelelő lenne.
- Végül megráztam magam, szépen átirányítottam a fókusz, és minden energiámat a maratoni felkészülésnek szenteltem.
A felkészülés tehát egy soha véget nem érő, már-már unalmas sorozat volt. Azért így is akadtak bizonytalan pontok, kihagyott edzések, egy-egy rosszabbul sikerült hosszúnál a maratonfutás létjogosultságát is megkérdőjeleztem az életemben. Gabi kitartóan biztatott, hogy a maraton már nem forog kockán, arra készen állok, csak max. az időeredmény. Első próbálkozásra ez mindegy is, csak végig kell menni. Elhittem, naná, hogy elhittem, sőt, hálás voltam, hogy ezt mondta, mert erre megint lehetett építeni.
Az utazás előtti napok nagyon terhesek voltak, iskolai őszi szünet, melóba hurcolt gyerekek, de fejben azért már készültem. Egy csendesebb napon Balázs véleményét kértem a szett összeállításához, bár borítékoltam a választ: minél áramvonalasabb és minél kevesebb cucc. OK. A szett végül összeállt, a frissítéshez a csomagot már hetekkel korábban megrendeltem. Készen álltam.
Már a reptéren összejött egy csapat Gizion, Pálfi Líviáék, Nagy Nicolék, Erdős Boriék, Palyik Andi, aztán Zürichben tovább bővültünk Gabival. Jól indult. J Este igazi, francia vacsora, az Elvitte a víz Lö Békája jutott róla eszembe, amint lelkesíti a békahadtestet, hogy akkor haladéktalanul bevetésre indulnak, most aztán semmi nem állhat az útjukba. Majd egy érdeklődő kérdésre, hogy „És a vacsora?” mégis helyesbít: „Indulás 5 óra múlva!” Mi is így ültünk ott, bevetés előtti békahadtestként és közel négy órán át, kényelmesen vacsoráztunk. Erős kezdés volt.
A versenyig hátralévő időben szót fogadtam a többieknek, és a lehető legtöbb időt pihenéssel töltöttem, nem mentem várost nézni se pénteken, se szombaton, hogy ne 10-15 km-rel a lábamban vágjak neki a vasárnapi versenynek. Tényleg minden, de minden a futásról szólt most. Plusz mindhárom éjszaka rosszul aludtam, alig pár órát, azt se mélyen, tehát a szokottnál fáradtabb voltam. Szombat reggel megcsináltuk a 20 perc átmozgatót, nagyon klassz képeket lőttünk, jókat röhögtünk.
Fürdés és reggeli után elmentünk a versenyközpontba felvenni a rajtszámokat, kicsit olyan volt, mint a búcsúban, volt célba dobás, vásárfia, cukorka. Valamennyit mozogtunk még délelőtt, kevés séta, piacon kóborlás belefért, de jó ideig a tengerparton üldögéltünk.
A piacon aztán megvettük a vacsoránkat, nem akartuk a verseny előtti este újra átélni a francia vacsorák elnyújtott élvezetét. Délután feküdtünk, nyújtottunk, lazultunk a lakásban. 18:00 körül belevágtunk a vacsorafőzésbe, 20:30-kor én már fülessel a fejemen feküdtem az ágyamban, próbáltam befelé koncentrálni, fejben még egyszer átvenni a cuccomat, amit az este folyamán már mindenki más is kikészített. Reggel korán, 8:00-kor volt rajt, 7:30-ig csomagleadás (Cannes-ba futottunk be, leadott holmink ott várt), nekem 5:30-kor fel kellett kelnem, hogy minden rendben menjen, ne legyen gond a gyomrommal a versenyen. Ezen aggódtam a legtöbbet, mert amióta diagnosztizálták a Hashimotot, és megváltozott az anyagcserém, nem futottam célversenyt, viszont hosszú futásokon ért már meglepetés.
Megint egy zaklatott éjszakára jött a reggel, de legalább fel lehetett kelni, dolog volt. Gyors kávé meg narancslé, valami reggelit is betömtem, hogy legyen bennem valami, nem lehetett hibázni. Csendesen készülődött mindenki, aztán megélénkültünk, főleg az időjárást szidtuk, latolgattuk az eső lehetőségét, meg hogy ki hogyan védekezik ellene. Elsőnek készültem el, túl hamar is, mert a pulzusmérő lemaradt, szerencsére jókor néztem Piroska ágyára. Idegességemben, hogy ezt a rajtban észlelve az egész verseny elment volna, négy kört futottam a mosdóban, ebből tehát már nem lehetett gond a futás alatt.
Végre elindultunk, persze esett, a vékony szélkabát alatt iszonyúan fáztam. Jól jött volna a kukászsák, mindannyian egyetértettünk. Vagy legalább valaki a rajtban, aki elvenné az utolsó percben a cuccunkat. Már mindegy volt, ebből kellett főzni, fáztunk, vacogtunk, de rohadtul le kellett vetkőzni, ment a cucc Cannes-ba. Combközepes kisgatya, ujjatlan felső, karmelegítő, sapka a szettem, szélben, esőben, novemberben nem az igazi. Átvergődtünk a biztonsági ellenőrzésen, át a rajtsávon, ki a partra. A TOI TOI wc-ket itt is alultervezték, így a rajt előtti ideges, 5 percenkénti pisiléseim szóba se jöhettek. Egyetlen dobásom volt. A tengerpartra állították őket, ahol még erősebben fújt a szél, Mária teljes testével próbált melegíteni, amíg vártunk. Cudar egy 20 perc volt. Végül beálltunk a rajtba, olyanok lehettünk, mint egy csapat lány, akik középiskolai tornaórára várnak: melegítés közben röhögés, szelfizés, és nyafizás, hogy mégis mi módon kerültünk ide, és hogyan lehetne ezt az egészet valahogy mégis megúszni. Itthon megszoktuk, hogy bömböl valami lelkesítő zene a rajt előtt, itt nagyon furcsa volt, hogy csak a szpíkert hallgattuk. Szerencsepacsi valami kabalafigurával, utolsó ölelések, puszik, hajrá, nyomjátok. Végre eldördült a startpisztoly, óra élesít, pulzus, gps van. 3-4 percig csak sétáltunk, futni nem lehetett, annyian voltunk.
Gabi elég egyszerűen követhető tervet írt nekem: „az első 5 km-en versenyhez képest mérsékelt tempóban kezdj: maxHR 155. 5-30 km-ig egyenletesen 156-161, majd ha tudod feljebb tolni, akkor 31-41 km-ig mehet 164-ig. Onnan már ne nagyon nézz órát, hanem fuss be amilyen gyorsan tudsz. Az utolsó 4- kilin gondolj a fokozókra, na, ez nagyjából olyan lesz, csak fáradtabb leszel a végén.” Ezt felírtam az órámba, mint egy edzést, és mindig csak az adott szakaszokra figyeltem. Szombaton az expon még kaptam Boritól egy 4 órás maratonhoz való „iramkarkötőt”, ezt babonából felcsatoltattam Piroskával, gondoltam, majd időnként megnézem, hol veszítek időt, hátha legközelebbre sikerül valamit átvinni és összejön a 4 órán belüli idő. A pulzusokat nagyon pontosan igyekeztem betartani, nem akartam a versenyt kockáztatni azzal, hogy hűbelebalázs módjára elfutom az elejét. Az első 5 km alacsonyabb tartományai 5:50-es átlagot értek, elfogadtam, hogy ez így már kívül van a 4 órán. Idővel ezt az időnyomást is száműztem a fejemből, és emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna a karkötőt tovább figyelni, mert nem volt az órámon olyan képernyő beállítva, ami a teljes időt mutatta, és nem csak az adott részidőt. Szóval utaztam és haladtam szépen, főleg, hogy egy egyenletes 25 km állt előttem. Néha fogtam 1-1 nyulat, nézegettem a lenyűgöző panorámát, és tartottam szépen a pulzust. Sima ügy. A 13-15 km környéki fordítónál láttam meg először a 04:00-ás iramfutót, nem volt túl messze, elég közel ahhoz, hogy a 04:10-et vagy az azon belüli időt vizionáljam. Ugyanitt láttam már fordulás után Moest, szerencsére ő is észrevett; az ilyen találkozások mindig óriási lökést adnak. A 15-ös utáni frissítőnél láttam meg Zsófi virágos cipőjét, de másfelé indultunk a frissítőasztalhoz, így elmaradt a pacsizás. Később az egyenesekben már végig a látóteremben volt az iramfutó, először 200 méterre előttem, majd 100, majd kevesebb, fokozatosan úsztam fel rá. Belül fogtam, csitítgattam magam, hogy nyugi, sok van még hátra, #amaratonnemkétfélmaraton, nem kell versenyezni, még mindig nem ezért jöttél, de nagyon nehéz volt visszatartani a késztetést, ami a lábamban volt, és a minden kilométerrel nagyobb bizonyosságot, hogy be tudom fogni a bolyt. Félmaraton környékén aztán eltűnt a zászlós futó, aggódtam is, de aztán megláttam, pont előttem vágódott vissza a mezőnybe egy pisi után (mint utóbb megtudtam, ez max. 40 másodperc lehet, de inkább kevesebb). Ő elrohant előre, vissza a helyére, de innen tudtam, éreztem, hogy ez meglehet, nagyon velük akartam befutni. 25 km-nél a frissítőponton utolértem és el is hagytam a 04:00-ás csapatot, többet nem is láttam őket.
Innentől volt bennem aggodalom bőven, hogy rendben, mögöttem vannak, de előlem indultak, és különben is, mi van, ha tök más taktikán vannak, mint én. Kész, vége, elfutottam, nem bírom ki a végéig, szóval ment a matek. Továbbra sem volt fogalmam a futással eltöltött teljes időről, ha úgy tetszik, vakon futottam az időmet tekintve, végig csak a pulzus meg a részfeladat diktált. Ez okozott némi nehézséget a frissítésemben is, ami szépen felépített terv szerint ment volna a futásidőhöz kötve, 45 percnél az első, majd minden további fél órában egy újabb gél. Időnként elővettem a telefont, amivel pedig gyűlölök versenyen, de edzésen is vesződni, de az idő miatt kellett (az órát nem mertem nyomkodni, semmiképp nem akartam elcseszni a mérést).
A pálya időnként kínált izgalmas feladatokat is, 28 km-nél a „King of the Wall” Strava-kihívást, ez volt a legnagyobb szintemelkedés. Ezekre persze készültem előre, többször megnéztem a pályát, hogy hol lesznek ezek, de e nélkül se lett volna gond, szeretem és jól is bírom a hegymenetet. Közben odaértem a 30-hoz, innen újabb, 11 km-es részfeladat jött, még magasabb pulzussal. Innen aztán szépen, fokozatosan elengedtem magam, a szigorú pulzusnyomást, kezdtem elhinni, hogy ez meglehet, be fogok futni. Az idő volt még kérdés, hogy az vajon mennyi lesz. 36 km-nél jött még egy emelkedő, itt minden második ember sétált már, én meg futottam, mintha nem lett volna már a lábamban elég, de nem mertem és nem is akartam sétálni. Innen már tényleg nem volt megállás, futottam, ahogy bírtam. 39 környékén volt egy kapu Cannes felirattal, ezt megsimogattam, ahogy elhaladtam mellette, megjöttem. 40-nél előttem a tömegben megláttam egy csajt, kiköpött Bori volt, de annyira a szemébe volt húzva a sapka, hogy nem mertem megkockáztatni egy esetleges tévedést, kellett az energia másra. Mégis Bori volt, mert lelkesen jött utánam, mondja, milyen klasszul megyek, mondom, hagyjál csak el nyugodtan, erre Bori, hát úgy nézem, te hagysz itt engem. És úgy is lett, elhúztam, a találkozás megint adott egy óriási lökést.
Az utolsó kilométeren nagyon megnyomtam, minden mindegy volt már, tepertem, ahogy bírtam. Közben megsokasodtak a szurkolók, elképesztő, soha máshol nem látott lelkes társaság verődött össze a pálya szélére, többen a nevemen szólítottak: „Allez, Erna, allez! Vous êtes magnifiques! Bravo, Erna!” Először 400–500 méterrel a cél előtt öntöttek el az érzelmek, nagyon nagy önuralom kellett, hogy visszatuszkoljam a feltörő sírást, ami a megterheléstől azonnali légszomjba szokott átcsapni. Közben néztem a pálya szélét, egyszerre akartam, hogy a többiek, Gabi, Mária, Kati, Moes ott álljanak, ugyanakkor féltem tőle, hogy akkor végleg elgyengülök és elbőgöm magam. Végül berohantam a célba, leállítottam az órát, néztem az időt, és nem akartam elhinni. 03:52:16. Írtam Balázsnak, hogy kész, aztán elkezdtem iszonyúan sírni, nem bírtam tovább. Álltam ott egyedül és levegő után kapkodva sírtam. Balázs már hívott is, hogy ez mi, meg ezt hogy hoztam össze, valami elképesztő futást produkáltam. Beszélt, nekem meg kellett vagy 2 perc, míg összeszedtem magam. Közben gépiesen begyűjtöttem, amiket a 300 méter hosszú befutózónában a kezembe adtak, aztán leroskadtam egy padkára, és ültem ott újabb 2 percig, mire összeraktam egy csomagba mindent. Még mindig nem hittem el, hogy ez ennyi volt, sehol egy megingás, sehol egy nehézség, sehol, semmi fal. Nem volt melegem, nem is fáztam, nem fájt semmim, meg se kellett állni semmiért.
A befutó végén Gabi várt egymaga, nagyon örültem neki, ölelések, puszik, megint túlcsordultam érzelmileg. Azt mondta, hogy ez már nagyon járt nekem, és igaza lehetett. Valószínűleg ennyi volt az egész verseny titka, régóta járt már, nagyon akartam és eszerint futottam.
Nagy sokára megjöttek a többiek is, Mária, Kati, Bori, Péter, befutott Piroska, Zsófiék. Kaptam pár gratuláló üzenetet, Belus Tomié ezerszeresen jól esett. Kezdtem fázni, felvettük Piroskával a cuccot és levonultunk a tengerpartra, én fürödni is akartam. Meg is kaptam a magamét, hátulról két hullám is betakart, a fülemből, az órám alól még a nizzai lakásban is homok jött, a hajamból több perces áztatással sikerült kimosni a szemeket. Óriási feeling volt a ny után lazulni is.
Csodálatos pálya volt, vissza fogok jönni, be akarom járni mindazt, ami most a versenyt megelőző pihenés miatt kimaradt.
Hát, ennyi. Nincs poén, szóltam előre.
Köszönet, ebből viszont rengeteg van.
Köszönöm Gabinak a felkészítést, a töretlen biztatást, azt hiszem, mindkettőnknek meglepetés volt ez a futás.
Köszönöm Katinak, Máriának, Piroskának, Moesnak, Ritának, Borinak az együtt töltött időt, a szombati baráti hangulatú vacsorát, hogy végig biztattak, drukkoltak.
Köszönöm Squeezy Sports Nutrition ismeretlen munkatársának a kézzel írt, és mindvégig a telefonomban, kabalaként tartott kis üzenetét, és persze a kitűnően működő frissítést, a maraton versenycsomagot.
Köszönöm a Gizionoknak a szurkolást, bátorítást, Belus Tominak az üzenetet.
Köszönöm Piroskának, hogy ezt együtt éltük át.
Köszönöm anyukámnak, apukámnak, és valamennyi rokonnak, barátnak, akik bármikor vigyáztak a lányaimra, hogy futhassak.
Köszönöm Borinak és Panninak, hogy elviselik az anyjuk hóbortját.
Köszönöm Balázsnak, hogy nem hagyott egyedül a befutó utáni pillanatokban.
Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB
Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017
És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.
Belehúz. Belehúzok.
Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.
Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez. Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?
Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.
Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.
Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!
[a minyonok tombolnak]
Gru: … A kicsit, Vegasból!
[a minyonok elszontyolodnak]
Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.
Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.
Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.
Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.
És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.
Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.
Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.
Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.
A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.
Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.
Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.
Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.
3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.
OutsideRB
Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina
Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján
Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.
De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).
A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.
A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.
Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.
Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.
A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.
Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.
Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.
És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.
Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!
Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤
Folytatjuk! 🙂
“Hegy-vagyok”, Fruzsi
baratrunning.com 