Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina

Posted on

Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján

Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.

De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).

A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.

A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.

Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.

Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.

A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.

Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.

Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.

És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.

Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!

Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤

Folytatjuk! 🙂

“Hegy-vagyok”, Fruzsi

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s