Taubertal100 – Korányi Balázs

Posted on 2017.10.09.

100 kilométer keresztül-kasul Bajorországon

Bajban vagyok, ismertem be ahogy lepacsiztam a hatvanas táblával. Harmincnál már olyan volt az izomzatom, mint amire hatvannál számítottam, hatvannál meg úgy éreztem magam, mint a zombi apokalipszis végjátékában. Csak lenne már vége! De nem, van még negyven erősen hullámos kilométer.

Hiába írtam le ezerszer, hogy az ultrafutás minimum fele fejben dől el, pont erre részére nem készültem megfelelően. Rajt előtt másfél nappal eszméltem rá, hogy hiába raktam össze a logisztikát az utolsó részletig, fejben nem voltam még kész. Nem sakkoztam végig az összes lehetséges szcenáriót, nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok, amikor bajba kerülök.

A felkészülésemben Gabi nem hajcsár szerepet játszott, hanem fékezőt, aki megóv a saját hülyeségemtől. Évek óta csiki-csukit játszom a sérüléssel és lassan tíz éve nincs egy végigfutott évem. Ahányszor azt hiszem, hogy már minden oké, baj nem lehet, túltolom és visszakerülök a gyengélkedőre. Az edző néni ezt nagyon erős korlátokkal próbálta idén kezelni. A visszatérés első havára – május — 66 kilométert kaptam, 7 percent kívüli tempóban.

Talán korai is volt ez a százas, de elcsábultam. Bajor falvak közt, csendes folyócska mentén, borvidéken, kastélyparkon át vezet az út. Semmi olajfinomító, autópálya vagy dögtemető. Már a turizmusért megéri! A koreográfia azért mégis kicsit Spartathlon-os. A feladat: napnyugtáig eljuttatni egy üzenetet egyik várból a másikig. A sikeres futárt a célban lovaggá ütik. (Elképesztő érzés 100 kilométer után a macskakőre térdelni, hogy lovaggá üssenek. 🙂 )

A rajtnál nem volt ott Gabi, hogy a lábamra csapjon és gyorsabban is kezdtem, mint azt előre elterveztem. Mennyiszer elhittem már, hogy most az egyszer bírni fogom a tempót és minden alkalommal sírás lett belőle. Olyan volt, mint egy karambol lassított felvételben. Persze a tempót is visszafoghattam volna, de a Fekete Lovag mindig győz.

Korom sötétben rajtoltunk, de a 10. kilométer környékén már lámpa nélkül futottam. Erdei bringaúton, meg falvak közötti mezőgazdasági utakon mentünk. A napi feladat a frissítéssel való kísérlet volt. Csináltam egy Hankát és csak géleket ettem, ráadásul időre, minden hatodik kilométernél, akár éhes voltam akár nem. (5 óra futás után nem annyira egyszerű hattal osztani…) De működött. El nem éheztem, holtpontom nem igazán volt, a gyomrom bírta és a frissítőnél sem bíbelődtem ezért sokat. Csak a ragacsos tasakok pakolgatása volt feladat. Egy idő után már mindenem ragadt.

Futottam, futottam, futottam, ezen nincs mit részletezni. Egy vasútállomás mellett elfutva éreztem csak késztetést, hogy kiszálljak. Mennyire egyszerű lenne, felszállni egy jó meleg vonatra aztán az állomáson enni egy pizzát, mmmm! Aztán láttam, hogy fel vannak szedve a sínek. Pech.

Hatvannál jött egy fajta válaszút. Vagy befelé fordulok és leszegett tekintettel megyek frissítőtől frissítőig, vagy nagyon későig kint fogok vergődni az országúton. Vagy 4 órán keresztül odateszem magam, fogat összeszorítva, vagy másnap verem a fejem a falba.

Így alakult, hogy egy német futóval vagy 30 kilométeren át kerülgettük egymást. Ő elszöszmötölt a frissítőnél, majd két kilométer alatt levadászott és onnantól együtt haladtunk a következő frissítőig. A kezdeti 5:30-as tempóból addigra már 6:10 köré lassultam, de haladtam.

Már csak 35, már csak 30, kurvára nem élvezem, már csak 25, elfelejtettem, hogy ez mennyire kemény, már csak 20, 15… Tizenötnél számoltam ki, hogy ha szűkösen is, de 10 órán belül behozom ezt a futás. Nagy jelentősége ennek nem volt, de inkább kezdődjön kilenccel, mint tízzel. Rá is kapcsoltam, ez már a célegyenes. A pálya egyre többet emelkedett, de itt már mindegy!

A pofon kilencven környékén jött egy 2000 méteres kilométer formájában. Talán csak elveszett egy tábla, gondoltam. Talán elcserélték a táblákat, reménykedtem. A 100 az 100 és nem 101.

Aztán 93 kilométernél be kellett látnom, hogy kaptunk egy váratlan kilométert, amitől az éppen 10 órán belüli időből éppen 10 órán kívüli lett. Válaszút 2: Vagy életem utolsó hetesét futom, annak minden következményével, többek között célban összeesés, hidegrázás, stb. Vagy bekocogok. Ez utóbbi mellett döntöttem. És milyen jól! A futópartnerem a másik opció mellett döntött és 10:00:04-re esett be. Én a helyében felgyújtottam volna a várost. De nem, én a kényelmet választottam, abban az értelemben, hogy nagyon kényelmes volt egy vérhólyaggal és két félig leszakad lábkörömmel, működő combfeszítők nélkül, ragacsos kézzel, sóval borított szemüvegben, rothadó hús szagára emlékeztető felsőben futni. De legalább futottam! És letérdeltem a kurva lovag előtt. Mert a 100 kilométer az 100 kilométer. Huszadik lettem 10:05-ös idővel, a Strava szerint 102 kilométeren.

Köszönöm Gabinak a fékezést. A versennyel lefutottam az idei ezredik kilométeremet. És most tényleg csak az számít, hogy ne verjem szét magamat. A Fekete Lovag kiegyezett a döntetlenben, de nemsokára harcol tovább.