Túl a terven – Vivicittá 2017

Posted on 2017.04.23.

Süketek párbeszéde volt. Én nem akartam ezt az egészet. Mikor újra leigazoltam a klubba, világosan megírtam Gabinak, hogy egy cél van idén, egy takaros 3:xx-es maraton ősszel. Minden más csak unaloműző hetyegés, éljenek a hülyék, ne legyen semmi. Nekem már úgyis mindegy, hova szaladjak.

Gabi leokézta és kihirdette, hogy most végre belekezdünk a melóba 2015-ös, első közös szezonunk – így fogalmazott – óvatoskodása után. Eszembe jutott az a nyár, az az óvatos 300 km augusztusban, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Aztán azt is mondta, hogy a gyorsulás ugyan nehéz ügy, de az állóképességet „a végtelenségig lehet fokozni”. A végtelenség ígérete nagyon tetszett, ez kell nekem. Maratonra fel. Toltam az edzéseket, ahogy a csövön kifért. Néha váratlanul jól, magamat is egészen meglepve, néha rettentő törődötten, magamat is, dettó. Jóhiszemű, bamba emberként nem is tűnt fel semmi gyanús, amíg Gabi egyszer csak elő nem jött a Vivicittás PB-vel. Udvariasan figyelmeztettem, hogy nem erről volt szó, aztán még egyszer megint, figyelj, Gabi, talán majd máskor, most a maratonra hajtok, amúgy lassú és unalmas szeretnék maradni. Mintha a falnak. Meg se hallotta. Kénytelen voltam átütni a fejemben a kódot, jó, menjünk neki, hátha. Nekem már úgyis mindegy, haljunk meg állva. 1:43:55 a félmaraton egyéni csúcsom, egy acélos, jó beosztású futással, másfél évvel ezelőttről. Ahhoz képest egyáltalán nem éreztem erősebbnek magam; sőt. Úgy gondoltam, ha minden összejön, talán szűken, de beférek 1:44 alá. Aztán március legvégén háromhetes edzésterv érkezett, benne mintegy mellesleg a kiírás, többször elolvastam, hogy jól látom-e; a cél 1:42:00. Ehegynegyvekehettő-ö-ő-ö-ő…?! Az anyja második Jóska.

Úgy tűnik, ez a Vivicittá annyira, de annyira 2014 lett, már ha a Gizionos trendeket nézzük. Mindenki szupermaratonozik, körbefutja, ultrázik, terepel. Én dacolok ezzel a divattal, a rockandroll és a félmaraton sohase’ hal meg, remélem. Azért szerveztünk futacég csapit, meg szerencsére Erna és Hanka eljött, szóval nem voltam egyedül. Mellesleg én magam aztán végül majdnem lemaradtam az egészről. Csütörtök este ugyanis bedurrant az egyik fogam, pénteken pedig óráról órára, szigorúan monoton nőtt a fájás. A versenyközpontban, a rajtcsomag átvétele közben tudtam elérni fogorvosomat, aki adott is sürgősségi időpontot. Hétfőre. Előbb nem megy. Hívtam egy másikat – nem dolgozik. Akkor hétfő. Sajnos, kedves Gabi, a harmadik kilométernél elengedtem a PB-t, a hatodiknál a futást is, fogfájósan nem megy, valami ilyesmit írok majd, vagy kedves Gabi, Cataflammal kitömve bele se vágtam, ez se rossz, avagy kedves Gabi, hát elmaradt a csúcstámadás, az egész hétvégén feküdtem és nyöszörögtem kétperces fájások hullámhegyein és -völgyein hengergőzve. Vajon melyik lesz. Mondtam délután Ernának, mi van, ő meg közölte, hülye vagyok, ha nem keresek gyorsan egy dokit. Na jó, de most minek, nyifnyaf így meg nyafnyif úgy, honnan akasszak le megbízható embert, ugyebár; és ezt sok körben – de ő kitartott, hogy ez mind nagyon érdekes dolog, de akkor is nettó ökörség, ha nem próbálom meg. Végül kaptam jó tippet, és kikötöttem Érden egy csilivili rendelőben, egy aggasztóan fiatal doktornál. Nem tett boldoggá, hogy az asszisztenssel együtt következetesen tetszikeltek; most ki tetszik tölteni ezt a papírt, aztán ide tetszik tenni az állát a röntgen elé, most így tetszik maradni, amíg vissza nem jövök, kb. ilyen stílusban; a hernyótalpas nénikéteket, jó, hogy nem teszitek hozzá: tata; még jövőre meg azután is S2 kategóriában futok, mi ez az egész?! Szerencsére a srác a gyökérkezelés Korányi Balázsának bizonyult, gyorsan, lendületesen megcsináltuk az első kört, príma pozíció, semmi se fájt, jó nagyot csengettem, pun intended, és következik majd a második kör, de előtte jöhet az én kis futásocskám is, hála égnek, azaz megint Ernának volt esze.

Rágódtam ezen a 1:42:00-n. Mégis miből, hogyan? Egyrészt. Maradjunk annyiban, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Nyilván. És különben is nem is kell mindent szó szerint venni. A lényeg, hogy a kiírást jóindulatú iránymutatásnak tekintjük, amit szükségképpen leképezünk a magunk módja szerint, megoldjuk kicsit okosba’, okosabba, okoskába. Ha egy másodperccel megjavítom a PB-met, már senki sem szólhat egy szót se. Tessék, milyen nagy szám, Szergej Bubka megint egy centivel nagyobbat ugrott, vagy legalábbis Ló Szerafin legyőzte önmagát, legyen ez a terv. Másrészt. Madzagos fülhallgatóm megszakadt, aztán futottam, míg el nem romlott, bluetoothszal, de ácsi, riadó, hogy is írják ezt, de tényleg? Esetleg bluetoothal? Bluetooth-szal? Kicsit blútúszos a hangulatom máma, erre tessék gombot varrni, tisztelt osztályközi bizottság, hol az a szabályzat? Na most taxatív a napnál világosabb, hogy Balzackal, pechhel, Bachhal, Greenwichcsel, Steinbeckkel, Wellsszel (a 11. kiadásban Wells helyett még Engelsszel), hertzcel, fixszel, fixszé, ortodoxszá (jó, hogy nem unortodoxszá), Félixszel, (birodalmak kelnek, hullnak, s percenként összedőlnek ujra, a 11. kiadásban a felsorolás nem mással zárult még, mint Marxszal), és ennyi, tökéletlen világban élünk, nem tudom. Mindegy, de ettől még nincs fülesem, így mindig füles nélkül futok, és mióta pont félévente ledobja az elemet a Suunto Core, és lusta vagyok a Bécsi útra menni elemcserére, azóta órám sincs; a pulzuspántot meg egyszer felvettem füvet nyírni, ötször meg edzéshez, azóta a polcon alszik; így mindösszesen süketen és vakon tájékozódom térben, de főleg időben, ergo sebességben is. Ezért nem volt világos, hogy a manóba fogom kontrollálni, hogy el se fussak, le se maradjak. Fortélyos tervet szőttem, azaz messzire beállok a 1:45-ös iramfutó mögé, aki így jóval előttem indul majd, én meg a hosszú egyenesekben szemmel tartom, fokozatosan megközelítem, és a végén lehajrázom. Meg a zsigeri megérzésekre hagyatkozom, Anselm Grün azt mondja, azok jók szoktak lenni, azokra kell hallgatni.

Ilyenkor, április közepén már egész Moszkva virágzik, meleg van, és minden aranylik a naptól. Egy, tényleg csak egyetlen ilyen mondatot szeretnék leírni magamtól, egyszer, majd valamikor. Fincsi. Hankával, Ernával úgy készülődtünk, mintha minden héten együtt edzenénk, ők persze piknikfutásra jöttek, de rajtam azért kicsit jobban szorult a gatya. Meg az új tapipóló, amit direkt erre a szezonra szereztem be. Kedélyes egykedvűséggel nyihelődtünk a szelfi-pisi-Spartathlon háromszögben egészen a rajtig. Hanka rendes volt, folyamatosan biztatott, hogy ha egyszer Gabi azt mondta, akkor meglesz minden. Úgy fuss, mintha nem lenne holnap, ez volt az utolsó jó tanácsa, aztán beálltunk a rajtba, ők hátra, én előrébb. Az iramfutó zászló mögé tíz méterre. És ott le volt a zóna zárva, nem tudtam hátrébb menni. Így nem jó, a nyakukon vagyok, új terv kell. Legyen akkor az, hogy velük megyek okosan, nyugisan a pesti rakpartra kanyarodásig, eközben szépen bemelegszem, semmi kapkodás, szertelenség, minden ahogy a nagykönyvben meg van írva; és ott finom ritmusváltást eszközlök és fokozatosan elhagyom őket. Pazar. Jó lesz.

Nem lett jó. Elrajtoltunk és az első kilométer után úgy éreztem, hogy ez a tempó nekem lassú. Tényleg? Nagyon úgy tűnik. Biztos vagy benne, kisfiam? – kérdezte az eszem. Hidd el, Apu, tudom, mit csinálok, biztos – válaszolták az ösztöneim. Rövid lelki tusa után az Operánál kiraktam az indexet, visszahármas, kikerültem őket, egy életem, egy halálom, most segíts meg, Gabi, te akartad. Fogalmam sem volt, mennyivel megyek, igyekeztem lendületes maradni, légzés, mint a metronóm, markáns kifújásokkal, ahogy Konka doktor tanította.

Így kanalaztam szépen a pályát, jó étvággyal, és egyelőre fel sem merült, hogy ő kanalazzon engem. Jött a Lánchíd, Várkert, Attila út, Alagút, a budai rakpart. Lekanyarodva visszanéztem, az iramfutók előtt jártam kb. 100-150 méterrel. És ekkor sikerült príma nyulakat szereznem. Utolértem két fazont, az egyik tömzsi, kopasz hatvanas, a másik korombéli, nyurga, borostás, loncsos figura. Együtt voltak, néha valami északi nyelven vakkantottak egymásnak. Mintha vonóhorog lett volna a seggükön, abba bekötöttem és húzattam magam. Már az ujjatlan trikójukon is látszott, hogy rutinos csókák, én még ilyet sose mertem felvenni, de ezek tudják, mit csinálnak, nem hebrencskedik el, és korukat tekintve az is feltehető volt, hogy lerázni sem fognak. Hosszú távú, komoly kapcsolatra próbáltam berendezkedni velük. Még nevük is lett, a nyurgát elneveztem Jonasnak, a tömzsit Gunnarnak. Boldogan szuszogtam a nyakukba, egy álom volt az egész, amit az sem árnyékolt be túlzottan, amikor Gunnar a Lágymányosi híd tövében az orrát hanyagul rám fútta. Az a jó a futásban, hogy mindig újabb és újabb élményekkel ajándékoz meg. Az első 10 kilométer, aztán az első 21. A céges futások. Egy margitszigeti kör Bernát atyával. Megannyi elolvadás. Vagy mint amikor Mária korszakos ravennai riportjában meghivatkozta egy korábbi beszámolómat. Eksztázis. És latiatuc feleym, sosincs vége, a Dunaparton, gyönyörű napsütésben finom takonypermettel beterítődni – mindeddig ez sem adatott meg nekem. A 10-es fordítónál tovább nőtt az előnyöm az iramfiúkkal szemben. Gunnarék meg húztak, mint a traktor, bár 12 után kezdtem fáradni, és a Corvinus körül már egyre nehezebben tartottam velük a tempót. A pesti rakparti szakasz közepéig kapaszkodtam, aztán taktikusan meghunyászkodtam és elengedtem őket (vö: nem fognak lerázni).

Mindezzel együtt meglepően jól tartottam a lendületes futást. A lendületest nagy nyomatékkal kell érteni, levegős, hosszú léptekkel, hashkimetto, Dennis Kipruto barátom, ne röhögj az 55 kilóddal, semmi csoszogás, belassulás, fejben kipurcanás. Számoltam, mennyi van vissza, még 7, 6, 5 km, elvileg sima ügy, de azért jó, hogy az MTA-nál visszafordultunk, mert az észak-pesti rakpart az én futásaim nagy temetője, Mohács. Ha forduló, akkor tempócsekk, no lám, az előny még mindig nőttön-nő, ez nagyon állat, 250-300 m legalább, és már majdnem célegyenesben vagyok, gondoltam magamban. Erre pedig erősen kellett gondolni, mert tényleg fogyott a kraft. A József Attila uccán karcsú szél hajlott pofámba hűsen, jó kis ellenszél volt, megfogott szépen, nyomjad, majom, meg ne állj. A teljes tudatbeszűkülés kapujában szerencsére eszembe jutott, hogy van még egy gélem, amit nagy nehezen előcibáltam, és bár koncentráltam, hogy elkerüljem, de kis híján megint megcsináltam az aranylövést. Ami nyilvánvalóan hazavágott volna.

Kicsit olyan vagyok, mint a Columbo. Mindig lehet tudni előre, mi lesz. Most jön például a kötelező félrenyelős rész. Mintha direkt csinálnám, pedig nem. Három hete a Margit hídon kísérleteztem egy új gél inkorporációs technikával. Van az, hogy az ember feltépi, átharap a nyílással átellenes végére, és kihúzza a tasakot, a meztelen csiga meg a fog szorításában aránylag jó kihozatallal a szájában marad. De nem tökéletes a megoldás, ráadásul a tasak széle párszor megvágta a számat. Ezért kimódoltam a „retro fogkrémtubus trükköt”. Azaz feltéped és elkezded a túlsó végéről szorosan felcsavarni a tasakot. Viszont, ha a feltépést elrontod, nem keletkezik igazi luk, az anyagban túlfeszültség ébred, és a cucc hajlamos kilőni. Jó esetben minden nyami. Rossz esetben félremegy az egész. Nekem természetesen a második jött össze. Köhintettem, és egy darabig nem is tudtam, mi nem stimmel. Nos, az nem stimmelt, hogy nem kaptam levegőt. Hát vegyünk, lássuk csak. Höűűűűűűíííííööűű – hosszan és nem is túl halkan. De levegő nem jött. Ez eléggé megfogott. Megalázónak éreztem volna négykézláb fuldokolni, ezért inkább a híd korlátjára omoltam, szorult helyzetemhez képest a lehető legtermészetesebb pózban, mintha csak elgondolkoznék éppen, a messzi észak felé meredve. Híííöööüüöűűűűüü – próbálkoztam újra lélegezni; egyelőre hasztalan. A turisták aggodalmas arccal húzódtak félre. Elég sokan voltak a hídon, ősz, gyermek, ifju, hajadon. Lehet továbbmenni, szevasztok. Viszont nagyon kellene már egy kis levegő. Hrhrrhűűűűűűűűű-ü-ü-üü. Szerintem a hódokat hívja – találgatott a hátam mögött valaki. Ekkorra már bőven patakzott a könnyem, ilyen nincs, szelfizni kellene, gondoltam, mielőtt meghalok; de féltem, hogy a Dunába ejtem a telót, így erről letettem, és aztán csak rohadt lassan oldottak ki a szelepek és jött egy kupicányi levegő először, meg még egy. Vagy két hosszú percig haldokoltam, otthon senki ne próbálja meg. Na, ez volt az aranylövés, az ilyenek engem mindig megtalálnak.

Vasárnap a Bajcsyn szerencsére csak kapufáig jutottam, és megúsztam lassítás nélkül, kis harákolással. Tudományosan megalapozott légzésem ettől függetlenül eddigre eléggé szétesett, és közönséges, állatias lihegéssé fajult. Ezt még nem tudom, mikor és miért következik be. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy elhiggyem, tényleg nincs sok már hátra, és a lábam képes a hátralévő feladat elvégzésére, egyik a másik után, haladjunk, jól rúgd el magad, ez az. Korrekt tempóban mentem a Nyugati felüljárón felfelé, noha elefánt lépésekkel, mintha friss betonban tapodnék, aztán a túloldalon lefelé még gyorsítottam is , és egyre csak reménykedtem, hogy a PB meglesz. Bírd még és várj, nemsokára pihensz te is. Sikerült elkerülni, hogy az utolsó 3 kilométeren minden arra járó leelőzzön, és bár a tizenkilencedikben, mint utólag kiderült, 5 perc fölé csúsztam, hatott a gél vagy jó volt a felkészülés, mert a holtpontból kimászva innen igen jól vissza tudtam pörögni.

Nagyon értékeltem, hogy a Hősök tere után már nem volt bazi hosszú egyenes, és főleg lélekölő kanyargás a ligetben, és a teret elhagyva a rajtvonal feletti órán olyan fiatal volt még a bruttó idő hogy. Nicsak. Azta. Figyumán. Ha innen másfél perc alatt beérek, akkor. Amibe nem mertem azért teljesen beleélni magam, mindazonáltal piszokul fellelkesültem, és életemben először képes voltam rendes repülő hajrát is kivágni az utolsó 1-200 méteren, és bumm.

Az 1:41:35 az 2:20-al jobb, mint az eddigi PB. 2,2%-os javulás. 25 másodperccel megvertem a Gabi által kitűzött célidőt is. Brutális. Hibátlan. Tényleg nem gondoltam volna, csak Gabi gondolta, és örülök, hogy neki volt igaza, és persze mindenki, Erna, Hanka, Mária, többiek; nagyon kösz. Ja, Gabi, azt hiszem, valamikor be kellene néznem 1:40 alá. Mikor jó neked?

OutsideRB