Latest Event Updates
Vadlán Ultra Terep – Üsztöke Andi, beszámoló
10.10. hajnali 4:50. Otthon vagyok, sűrű a hét az utazás előtt. Kikelek az ágyból. Viszket a talpam, futni akarok. Nincs sok időm, de egy 20 perces futásból még nem lesz baj. Fejlámpával indulok, amit most kifejezetten élvezek, kicsit a Vadlánon lehetek még. Felhő nincs az égen, gyönyörű csillagos a hajnal. Kicsit tartok tőle, hogy a hosszú nap alatt pár emlék kopik a versenyből, nem akarom, hogy ez legyen! 28 perc lett…
Az egész úgy kezdődött még 2022-ben, hogy fogadtam magammal. Ha 2023-ban 6 óra alá hozom az 50-es távot, indulok a 108-as Vadlánon.
Nem voltam elégedett az 5 óra 56 perccel, meg nem is mertem még nevezni egy százasra. Iszonyat szarul frissítettem, borzasztóan éltem meg az egész versenyt. Így inkább azon tanakodtam, mi lenne, ha jól frissítenék? Menne az 5:40 is?
Még jó, hogy fogadtam magammal…
Még jó, hogy a szervezők úgy döntöttek, hogy 2024-ben teljesen átszervezik a versenyt. Kivették az 50-es és a 80-as távot, maradt a 108-as és betettek egy 216 km-es, oda-vissza (khmm…avagy vissza-oda, csak ez szarul hangzik) számot a repertoárba.
Gabival azt beszéltük meg, hogy fussak egy fasza maratont akkor a Vadlán helyett (amúgy most nem azért, de a VADLÁN helyett???? hogy gondoltam én ezt??? ), mert aztán eljár felettem a futóidő. Eljött a SPAR Maraton nevezési ideje és sehogy sem akaródzott benevezni rá, pedig több cimbivel is megbeszéltük, hogy milyen jó lesz együtt készülni, majd a versenyen futni.
A Vadlánon kapott szikláimmal szemközt van az ágy. Minden este ezekkel szemezve alszom el.
Az Omszki ultra előtti este döntöttem el, hogy nem maraton PB-re hajtok, hanem a 100-as Vadlánra. Ahogy Gabinak ezt elárultam másnap, csak ennyit mondott: “Na végre!” Innentől kezdve tudtam, hogy nehezebb és hosszabb edzések elé nézek.
Szóval volt fél éve, hogy felkészítsen rá.
Az edzéseken kívül még a frissítést is hangolnom kellett, ráadásul a verseny előtt 2 hónappal (hát jó…csak másféllel) rátaláltam egy egészen új lehetőségre, amit Ficzere Juli ösztönzésére kutyultam ki, ezért elneveztem JulAndnak. Gabi ezt csak a verseny hetén tudta meg, remélem nem hoztam idegállapotba e miatt!
Pár héttel a verseny előtt fantasztikus állapotban voltam, úgy éreztem, hogy minden klappolni fog (hahaha! nyííílván tele volt a gatya!), legalábbis a frissítőn úgy éreztem, nem múlik semmi!
Pénteken átvettük a szállás kulcsait a branccsal (Juli&Atti, Meli, Tibi, Dió, Peti, Petra és én), felvettük a rajtszámainkat (Juli, Tibi és én-a többiek csak szórakozni jöttek ) és indultunk vacsorázni. Ott is összeszedetten csak egy gyerekadagot kértem, abból is hagytam. Nem akartam semmit másként csinálni, mint normál estéken.
Este mindenki bekuckózott, elcsendesedett, készült a másnapi kihívásra. Az én taktikám az ultra távoknál, hogy csak bizonyos etapig gondolkodom. Fejben sokkal könnyebb így. Nekem. Bekészítettem mindent a zsákba, gondosan (hha!) mindent olyan helyre, ahonnan könnyen elérem adott helyzetben. A ruhában is biztos voltam, nem ígért semmi különöset a meterológia másnapra. Fejlámpából kettőt is raktam el. A Garminról levettem a három műholdból kettőt és a live tracket, nehogy lemerüljön.
Szombat reggel a 216 km-es táv versenyzőivel együtt álltunk be a rajtzónába, sajnos más helyszínről, mint az ezt megelőző években. Feeling-je sem olyan volt, de nem figyeltem most erre. A mentális százasból nem engedünk ilyenekre.
Tibivel úgy éreztem, hogy most együtt tudunk simán haladni végig (az UTH-n gorombán elzavartam már az elején), így egy vonalból indultunk. Juli már korábban jelezte, hogy ő szeret befelé fordulni, egyedül futni versenyen, amit teljesen megértek, bármennyire is fantasztikus lett volna vele együtt teljesíteni az első százasomat.
Fejlámpa be, track betölt, hat óra nulla perc, INDULÁS! Vegyes érzéseim voltak, mert az 50-es távot már 4x futottam, nagyon szépnek tartom azt a kört! A nagy távhoz is ilyen érzéseket akartam társítani. A Rezi vár utáni csapatós lejtőig ugyanaz az útvonal, onnan a nagy része ismeretlen. Idén hamarabb rakhattuk el a fejlámpát, aminek nagyon örültem. Nyomta a fejem a háza. Szuper az új zsák is, azonnal megtalálja a kezem a lámpa helyét benne. Idén nem maradok le túlzottan Tibiről a felfeléken, lefelé meg bírom, mint állat! Ettől megjön az önbizalmam, határtalan boldogságot érzek! Ezt az örömöt egészen a 75. km-ig simán tartom, de ne szaladjunk ennyire előre!
Lábak szaladnak, kilométerek peregnek, fogy a JulAnd. Igen ám, de egyszer csak elkezd görcsölni kissé a hasam. Nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy azon izguljak, vajon nem tettem e túl sok fruktózt a keverékbe??? Vááá!!!! Most mi lesz így? A teljes JulAndot így kevertem be, abból már a jó Isten sem szedi ki! Bassza meg. Ekkor bevillant egy másik (nem túl fényes) lehetőség, miszerint hétfő helyett most jön meg. Kontrollpisi. Ok. Lehet tovább frissíteni! Kell a tampon meg egy Nospa+ Advil. Mindkettőt (hármat) okosan előre raktam, a kis zippzáras zsebbe. Keresés. Nincs ott. Mély lélegzet. Zsák levesz, kotorászás hátul, csomag/-ok kivesz. Tátika várához mászás közben… Körülnézés után, nehogy ennek szamtanúja legyen akár férfi, akár nő, problémát hárítok. Szuper! Ezzel sem kell remélhetőleg célba érkezésig foglalkozni. Tibi ez után ér be 1-2 perccel.
Felérünk a vár romjaihoz, ahol a csodás kilátáson kívül (ahol amúgy rálátni a már megfutott Sztúpára), kapunk egy-egy Vadlán feliratú karkötőt is. Kedves kis emlék lesz ez!
Várvölgyre leérve találkozunk Petiékkel, igazán itt még nem is lenne szükség rájuk, de rém cukik, ahogy innentől kezdve futkorásznak elénk egy-egy pontra! Teljes arzenál doppingszert próbálnak néha ránktukmálni (pilóta keksz is van közöttük), Tibi le is csap egy ponton a kólára, én hősiesen tartom magam a JulAndhoz.
A 60. km-ig finoman hullámzik a terep, semmi meghökkentőt nem dob elénk, viszont a derekam eléggé fáj, így kértem itt egy Flectort. Borzasztó az íze, Dió meg is örökíti a fancsali képem, de nincs mese, felhajtom! Semmiféle menstruációs probléma nem állhat közém és a Vadlán közé!
Picit bemelegszik az idő úgy 60 és 70 között, ez a verseny 8.-9. órája. Nyitottabb helyeken futunk, hol a Balaton, hol a Káli medence nyújt lenyűgöző látványt. Kicsit tartok Főni haragjától, de muszáj megállnom lőni egy képet! Ha a versenyre jöttök, vagy csak úgy, de ezt látnotok kell!!!
A 75. km-ig szuperül érzem magam, lábak jók, frissítés megy! Na! Hát itt Balatongyöröknél olyan szuperjófej csapat van (bár más pontokon is azok!), hogy hosszas győzködés után belémvernek (eskü sokáig kellett tartanom magam, de vidéki kedves ember ajánlását visszautasítani…) egy házi tátrateát. Innen nincs megállás, mindent IS magamba tömök az asztalról. Mint amikor életemben először voltam a Wasabiban.
Na jó! Annyira nem volt gáz, de valószínűleg jót sem tett.
A Csodabogyós barlang felé tartó emelkedőt azért már nem vettem jól…Fújtattam meg minden, hátha több oxigén jut be! Innen már van, hogy nem emlékszem dolgokra, de talán nem is elvárható ez, egy első százasát toló embertől. Vagy csak magamat mentegetem… Azt tudom, hogy a sótablettától nagyon ki volt már a szám, a Carmexemet akartam!
80 körül volt megbeszélve egy randi Petiékkel. Már kezdtük elhagyni Vonyarcvashegyet, most jó lett volna, ha itt vannak, hogy adják az ajakírt, de már pont letettem róluk, mikor az erdő szélén észrevettük őket.
Megkaptam az újratöltött fejlámpát (bár volt nálam egy másik), meg egy Carmexet, aminek jobban örültem, mint a kötelező felszerelésnek! Ezen a ponton jelzem felétek, hogy ha valamiről azt gondoljátok, hogy kelleni fog, akkor az legyen nálatok! Nem, nem számít 2 gramm a versenyidődön, viszont sokat segít a komfortodon!
85. km-től az utolsó 95. km-nél lévő utolsó frissítőpontig csak 10 kili volt. Sok helyet vártam, amit az 50-es távból ide tettem az emlékeimből, de nem jöttek el ezek a helyek, csak a pont előtt 1-2 kilivel.
Megérkeztünk Nagymezőre, a palacsintás pontra!!! Teljesen ledöbbentem, hogy Juli szalad felém. Hát ez meg hogy lehet, kérdeztem magamtól, bár az agyam nyílván azonnal tudta rá a választ, csak a lelkem nem akarta ezt befogadni.
Itt ettem egy banánt (a palacsintát most inkább kihagytam), ittam rá vizet, bár éreztem, hogy a gyomrom nem igazán dolgozza már fel a belé töltött utánpótlást. Elképesztő, hogy Belus Tomi a TDS-en 15 óra futás után simán betolt 4 szelet pizzát (biztos miniatűr szeletek voltak! ), meg még ki tudja mit, majd futott tovább!
Szóval fájt kicsit a gyomrom, de mindemellett határtalan nyugodtság volt rajtam, mert innen már senki nem veszi el tőlem a célbaérés lehetőségét. Nem lehetőség volt, hanem bizonyosság. Bár csak a futás-séta kombó ment, másfél óra volt ez a tízes, de nem bántam. Így is 1 órával korábban érkeztem, mint gondoltam. Nyílván megy a matek verseny közben is, volt hogy úgy éreztem, menne a 14:30-14:40 is, de borzasztóan elégedett voltam a 15 órás célbaérkezéssel is!
Iszonyú jó érzés volt, hogy ahogy beértem a terembe, mindenki tapsolt meg fütyült!!!
Még most is emésztgetem, hogy ilyen jól sikerült az első százasom! Nagyon felemelő érzés, hogy Gabi ki tudta ezt hozni belőlem fél év alatt! Azon meg sokszor felnevettem a verseny alatt, hogy “baszki! tényleg csak frissíteni kell folyamatosan!”. Hányszor (kb mindig) basztam el versenyeken a frissítést!?! A hülye ugye csak a saját kárán…
Pár apróság a napról:
-Előtte lévő nap néztem meg a Lány a hullámok hátán című filmet. Azon kívül, hogy rém inspiráló a történet, megmaradt bennem egy szám, amit főhősnőnk énekel a filmben. Ez az Ain’t we got fun. Én ezt az verseny 80 %-ban magamban dúdoltam. Funny.
-Ha már túl régóta sétáltunk, akkor Tibivel mindig ugyan azzal az egy szóval indítottuk el felváltva a futást. Kocc?
Ezt gyakran értettük másnak, de a legjobb a Miskolc volt. Innentől kezdve nem a kocc szót használtuk.
-Miután patentül felkészültem az útvonalból (ja! nem), vártam (ja! nem!) A Láz-hegyet és az előtte lévő huplit. Teljes döbbenet volt, hogy csak a Láz-hegy volt. Ja! Azért ennek örültem!!!
-Ez ugyan már a verseny másnapján volt, de Petrától (11 éve mostohagyerekem)olyan dicséretet kaptam, amit még soha! Épp meséli a saját szemszögéből a hétvégét: “Tök jó volt egy csomó olyan emberrel lenni, mint amilyen te vagy! Mindenki tökre nyitott és jó fej!” Kb olyan jó volt tőle ilyet hallani, mint lefutni a versenyt!
Kicsit még nem tiszta, hogy én, ÉÉÉN lefutottam 100 km-t. Kicsit még nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy nem haltam meg a verseny alatt. Nem volt mélypont, és kisebb fájdalmakkal megúsztam. Nyílván baromi jó időt kaptunk, rendelni sem lehetett volna jobbat! Nem éreztem nehéznek. Nem tudom, hogy az miért lett volna jobb, de majd ha leülepszik, biztos kiderül.
De hiányérzet a versennyel kapcsolatban nincs, szuper felkészülés utáni babéraratás volt!
Elégedett vagyok! Teljesen!
Írottkő Hegyi Futóverseny, 46 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Nemrég egy régi verseny éledt újra Kőszegen, és volt szombathelyiként tavaly már részt is vettem a 18 kilométeres távján, idén pedig az őszi célversenynek a hosszabb 46 kilométeres távot tűztük ki. A nyári sikeresen teljesített Mozart maraton elég nagy lökést adott, így bizakodva vártam ezt a versenyt is.
Az indulás előtt a már szokásos visegrádi Gizionos bemelegítést alkalmaztam, csak most egyedül és magamnak vezényelve. A rajtnál valahol középtájt helyezkedtem el, a nem túl nagy mezőnyben, ami összesen 50 indulót jelentett, velem együtt. A rajt után hamar előbbre kerültem a kis létszám miatt nem ragadtam be, valahol az elsőharmadában helyezkedtem a mezőnyben és meg is találtam a megfelelő partnereket, akikkel tudtam szépen menni. Itt a táv első harmadában még pár leszakadó futót megelőztem, akik le is szakadtak tőlem a mezőny többi részével együtt. Ezen a részen volt két nagyobb emelkedő, amiket végig meg tudtam futni, és nem is vett ki belőlem sokat, legalábbis akkor úgy éreztem. A féltávig különösebb problémám nem akadt, a terep sem volt legyűrhetetlen számomra, tapadtam a többiekre, figyeltem a frissítésre. A pontokon kulacstöltés pár falat és mentem is tovább.
Ezután kezdődött az egyetlen nagyobb mászás, de az kb. 10 kilométer hosszan. Itt gondolkodtam el, mennyire érné meg kocogni a séta helyett. Próbáltam mindkettőt, de a kocogásban sem voltam sokkal gyorsabb, mint egy tempós gyaloglás, és mivel még messze volt a vége nem akartam itt elfutni az egészet. Itt szakadtam le az eddig követett futótársról, meg félre is kellett állnom egy gyors szünetre, így gyakorlatilag egyedül maradtam annyira szétszakadtunk addigra. Még előttem voltak ketten de ott meg az egyiküknek állandóan begörcsölt a lába, így őket is magam mögött hagytam. Ezt a sétálós részt próbáltam a frissítéssel tölteni, de ahol jobbnak láttam ott futásra is váltani. A kereszteződéshez érve úgy tudtam, hogy sikerült a legnehezebb részét letudni.
A következő frissítőpontnál még meg is jegyezték, mennyire jól nézek ki 30 kilométer után, és nem is éreztem magam annyira meggyötörtnek. Viszont ezután valami szétcsúszhatott nálam fejben, mert itt kezdődtek a problémák. Én arra számítottam, hogy innen Írottkő, és onnan lefele a célba, mint tavaly. Helyette volt egy 4 km-es oda-vissza szakasz, ami még csak nem is volt annyira egyszerű. Meg én utálom is ezeket, vagy a hurkokat egy versenytávban. Azt hittem sosem érek a fordulópontig, elég nyűgösen teltek a kilométerek. Próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább haladjak tempósabban, ha már futni nem tudtam/akartam abban a pillanatban. Főleg, hogy még mindig egyedül is voltam, még csak húzatni sem tudtam magam felfelé.
A fordulás után a lefelé már gyorsabban eltelt, a korábbi frissítőpontnál már nem voltam sem annyira friss, sem túl lelkes. Innentől már tényleg csak a kilátót akartam megpillantani. Utólag annyiban jó volt, hogy láttam mekkora előnyöm van másokkal szemben. Az Írottkőre felérve, azért nagyjából rendeződtek a dolgok a fejemben, sokat segített, hogy innen ismertem az útvonalat, tudtam, még egy kisebb emelkedő és onnan tényleg csak csorgás a célig. 40 kilométerig egész jól tartottam magam, onnantól a fáradtság is egyre jobban érezhető volt, többen beértek és megelőztek, de az nyugtatott, hogy ők is szenvedősen haladtak, csak mégis jobban bírták a végét nálam. Egyszer elbambultam és azt vettem észre, hogy megfutottam egy emelkedőt, pedig tuti sétáltam volna. Az utolsó 2-3 kilométeren kitört a pánik bennem, mert egy 5-6 fős csoport ért be, akiket még az első kilométereken belül előztem meg, és a szembejövet is szép előnnyel haladtam előttük, de lassan beértek. Nagyon nem szeretek már ilyenkor pozíciókat bukni, ezért itt mindent, amit még találtam magamban előkapartam. Ennek ellenére egy valaki elém került, és kezdett lehagyni, viszont a következő emelkedőn megállt, mert totál elfogyott. Visszaelőztem és többet nem is láttam. Folyamatosan nézegettem hátra, és az aszfaltra érve teljesen mellém ért még egy futó, pár méterrel mögöttünk még ketten. Nem tudtam pontosan mennyi van hátra, csak azt, hogy most már nem lehet belesétálni, bármennyire is vonzó lenne. Aki mögöttem/mellettem futott egyszer csak eltűnt, mintha falnak ment volna, maradtak ketten a hátam mögött. Viszont én meg hamar felismertem a fák mögött a büfésátrakat, tudtam itt a cél, úgyhogy tempóváltás és ami még maradt bennem az itt el is fogyott.
Az időm 5:50:01 lett, totál középmezőny 25. az 50-ből és kategória 9. Összességében jó volt, nem mondom, hogy minden részét élveztem, de elsőre másra nem is számítottam. Azt a kb. 5 kilométer szenvedést nem számítva egész szép teljesítményt nyújtottam, itt-ott még lesz mit csiszolni a dolgokon. Voltak pillanatok, amikor még magam is meglepődtem, hogy még mindig tudok menni vagy futni, pedig már nagyon nem komfortos. 42 kilométernél magamban megünnepeltem az első maratonomat is. Rég fáradtam el ennyire és rég volt ilyen izomlázam is másnap 😀
Ézé-Nice, 54 km – Cseke Betti, beszámoló
Tavaly november elején volt utoljára igazi célversenyem, a Piros féltáv (43 km 1500 m szint), ami nagyon jól sikerült, de a felkészülés végén már csípő problémáim voltak. Így a verseny után másfél hónapig alig edzettem. December közepén kezdtem újra belevetni magam a munkába, de Karácsony után pár nappal lett egy részleges bokaszalag szakadásom, így kb. 1 hónapot teljesen kihagytam és gyakorlatilag március végéig eléggé visszafogott edzés munkát végeztem. A bokám lassan jött helyre. Gyakorlatilag március végig összesen csak 220 km-t futottam és az első “hosszú” futásom (14 km) április 19-én volt. Másnap pedig váratlanul kórházban kötöttem ki, és egy sürgős, nőgyógyászati műtét után megint nem sportolhattam semmit másfél hétig.
Április végéig összesen csak kb. 320 km került a lábaimba, de már megvolt a nevezésem az október 5-i nizzai terepversenyre. 54 km 2100 m szint hivatalosan. Tudtam, hogy erre azért rendesen össze kell szednem magam. Két darab 50 km feletti teljesítésem volt eddig, 2022. február Vérmókus kör, de edzésnek megfutva, és 2022. június Szentendre trail verseny. Mindössze ennyi tapasztalatom volt maraton feletti távokkal.
Májustól a versenyig, azaz 5 hónap alatt végül 1100 km-t sikerült a lábakba tenni. Idén most tartok így nagyjából 1450 km-nél és 44.000 m szintnél. Nem sok a km, de ahhoz képest, hogy az év első felében alig edzettem, egészen jó mennyiség! A szint viszont korrekt nagyon!
Szóval májustól készültem rendesen. Amíg a bokám vacakolt és persze utána is, sokat segített Tatár Szilvi 💗 az edzéseivel, amiket online kaptam meg, eleinte rehabos edzéseket, aztán erősítéseket csináltam. Sajnos, ahogy egyre jobban tértem vissza a futáshoz, úgy hanyagoltam el egyre inkább az erősítéseket, már nem fért bele minden az időmbe… inkább rövidebb jógát, csipőnyító nyújtásokat igényelt a testem, ezek igazán jól estek.
A versenyről: csütörtökön, két nappal a rajt előtt érkeztünk Bazsival (ő is az 50-es távon indult), hogy legyen időnk picit körülnézni és leginkább rápihenni a versenyre. Péntek délután sikerült is picit aludni. Nagyon kellett, egész héten nem aludtam túl sokat, pedig alapból jól és sokat alszok. Este pedig nagyon korán lefeküdtünk, és jól is aludtam nagyon!
A rajt bár nem volt korai (7.30-tól több hullámban indították az 1800 fős mezőnyt, én 7.45-kor rajtoltam), mégis 3:45-kor kelnünk kellett, mert az 5 órakor induló buszra tudtunk helyet foglalni, ami kivitt Ézébe, a rajtba. Innen futottunk fel a hegyekbe és onnan le vissza Nizzába.
(Az már mellékes, hogy a busznál senki nem nézte, hogy tényleg oda szólt-e a jegyünk, szóval talán bepofátlankodthattunk volna a későbbi buszra is.)
Szóval gyakorlatilag fél 6 előtt (!) már a rajtban voltunk. Hideg volt, max. 10 fok, szerencsére nem esett, mert fedett rész az nem igen akadt, főleg ennyi embernek. Egyre csak gyűlt a tömeg, jöttek a buszok a futókkal folyamatosan. 7 óra után kezdett csak feljönni a Nap, és végre megláttuk a gyönyörű panorámát, a tengert, alig vártam, hogy menjünk már!
A földön mindenfelé ültek, álltak, feküdtek az emberek. Mi is pihentünk egy füves részen, ettünk, ittunk, kicsit mozogtunk, hogy ne fázzunk. A wc-re 30 percet álltam sorba, mert ennyi emberre kb. 12 db toi-toi volt összesen, de nem akartam úgy elindulni, hogy pisilni kell.
Miután leadtuk a dropbag-et a kabátjainkkal a rajt előtt nem sokkal, elkezdtem egyre jobban fázni. Bazsi beállt az első zónába, mivel ő fél 8-kor rajtolt. Én eggyel hátrébb, 7.45-kor. Ugráltam, mozogtam, és nagyon vártam, hogy induljunk már el! A buszon relaxáltam, a rajtban is lecsuktam pár pillanatra a szemem és újra végiggondoltam miért vagyok itt és mennyi munkám van abban, hogy most itt állhatok!
Végre elindultunk! Tudtam, hogy az első fele a nehezebb, az első 9 km-en 400 m szint, majd összesen 1100 m szint 21 km-ig. Az első 5 km-ben csak felfelé mentünk, elég sok volt itt még az aszfaltos rész is, de a táj már csodálatos volt. A panoráma a tengerrel teljesen lenyűgözött, szívtam magamba a látványt! Pár kili után le is vettem a vékony hosszú ujjú felsőt, de a kesztyű, a karszár, a csősál maradt rajtam elég hosszan.
5 km után végre kezdtünk ereszkedni, lehetett futni. Aztán jött az arculcsapás, 6 km után és 8 km-nél egyszer csak sor lett előttem és mögöttem is. Jött egy technikás, kanyargós singletrack lefelé, amin totyogtak az emberek és konkrétan álltunk. Hosszú perceket, 4-5-öt biztos.. Utána is csak lassan haladtunk libasorban. 9 km után már lehetett haladni, de akkor meg már megint másztunk fefelé. Amin én futni nem nagyon tudok, a bot viszont sokat segített, hogy hatékonyabb legyek.
Igazából ez a pálya végig hullámzott, csak volt, ahol nagyon köves, itthonihoz nem hasonlítható sziklás, kanyargós, szűk, gyökeres, csúszós terepen haladtunk, volt, ahol két kézzel kellett kapaszkodni,hogy fel tudjak lépni egy-egy sziklakőre (itt be is vágtam a térdem eléggé, csorgott a vér belőle), volt, ahol nem annyira technikás, de meredek volt a terep és azért aszfalt is akadt, meg sok-sok lépcső, főleg a végén. A lefelékre sokkal kevésbé voltam felkészülve, mint a felfelékre. Nyilván ezutóbbit is kell sokat gyakorolni, ha még tervezek hasonló versenyen menni, de a technikás lefelék kicsináltak. Bottal is bénáztam, totyogtam, csomóan előztek meg lefelé… Legalább 10x botlottam meg, egyszer el is estem (22-23 kilinél), lett egy jó nagy lila flekk a jobb combomon. Szerencsére pikk-pakk mentem tovább, nem hátráltatott a folytatásban, de azért utána még jobban tartottam a lefeléktől.
Az első frissítőpont 9 km-nél volt, 21-nél a második, 35-nél a harmadik és 44 kilinél a negyedik. Mivel a mezőny közepén voltam kb., annyian voltak a pontokon, hogy konkrétan nem fértem oda a vízhez, és az izóhoz sem, ez a második és harmadik ponton volt a legdurvább. Várnom kellett, sorban állás volt, peregtek a percek. Közben kidobáltam a szemetet, és amennyire tudtam, tolakodtam előre, de azért, ha nincs ez a sorban állás, biztosan percekkel hamarabb hagyom el a pontokat. Az utolsó ponton 1-2 percnél többet nem időztem, de a többinél volt az 5-10 is sajnos.
A frissítésemről: tudtam, hogy szükségem lesz rá, hogy az órám jelezzen, hogy 40 percenként egyek (gu gélek és naak szelet, meg sótabi volt nálam) és 20 percenként igyak (naak izó és víz), különben szét fog esni a frissítésem. A 2 évvel ezelőtti Szentendre trailen a frissítést pont így sikerült elcseszni és a végére alig maradt erőm. Akkor keveset ittam és ettem, fel is vizesedtem a 7 és fél óra végére.
A frissítési tervemet most sikerült tartani, talán 40 km környékén hagytam ki egy evést, amikor jelzett az órám, hogy kellene, és olyan is volt, hogy éppen valami nagyon szar, szűk technikás részen mentem lefelé, de annyira kellett fókuszálnom, hogy hiába jelzett az óra, csak kicsit később ettem. Mindkét kezemre szükség volt a botozáshoz, nem tudtam gélt bontani. 😀
Összesen háromszor álltam ki pisilni, egyszer cipőt kötni és ennyi.
Nagyon élveztem a versenyt végig, a pályát is minden nehézségével, viszont az utolsó 10 km, amiről úgy tudtuk, hogy ott már csak 110 m szint lesz (tuti nem annyi volt), na ott már azért anyáztam, a végén már hangosan mentek a “…sszátok meg”-ek is! 😀
Ugyanis 48 km-nél megint olyan technikás lefelé jött – persze gyönyörű panorámával a tengerre -, amin nem lehetett futni, szűk, gyökeres, köves fos és 51 meg 52 kilinél még meglépcsőztettek minket lefelé a partra, majd a kikötő megkerüléséhez felfelé kellett menni az aszfalton. Itt is buggyantak ki a számon azok a bizonyos csúnya szavak. 😂
A végén (utolsó 3 km) tudtam futni még, csomó embert leelőztem az utolsó 2-3 km-en, ők már csak gyalogoltak. És hajtott az is, hogy Bazsi már biztosan lezuhanyozva vár a célban egy jó hideg sörrel! Így is volt (6 óra 40 perc alatt beért, lezuhanyozva és hideg sör is volt nála. 😛).
Elbőgtem magam az utolsó kilin, amikor leértem a partra és megláttam, ahogy a tenger óriási hullámai csapkodták a sziklákat. Gyönyörűen sütött a Nap, végig 10-15 fok volt egyébként, ideális futóidő. A célkapu előtti néhány száz méteren rengetegen drukkoltak, imádtam a hangulatot, csodás befutó volt! Kaptam az érmet a nyakamba és járt még egy cuki, finisher törölköző és egy üvegpohár is.
Nagyon meghatódtam, rengeteg munkát tettem ebbe a felkészülésbe, és persze még több élményt is kaptam az edzések által. Főleg, amikor a hétvégi hosszú edzéseket a Gizion futótársaimmal futottam! ❤️
Gabi, te pedig lassan 10 éve egyengeted a futásaimat, nem lehetek elég hálás neked, hogy az edzőm vagy! Alig hiszem el, hogy már ultrát futok, pedig eleinte még egy félmaratont elérni is nagyon küzdelmes volt számomra. Most már elhiszem magamról, hogy képes vagyok akár 9 órát is futni, korábban azt hiszem ez a hit hiányzott. És ez szerintem ugyanolyan fontos, mint beletenni a kemény munkát.
U.i.1: A táv 55 km lett, 2350 m szintemelkedéssel és 2840 m (!) ereszkedéssel.
Az 1880 fős mezőnyben csak 312 nő induló volt, ebből a 147. lettem. Korosztályos 22.hely 44-ből.
Az időm 9 óra 21 perc. Teljesen elégedett vagyok. Tudom, hogy min kell javítanom (még több szintgyűjtés és gyakorolni a lefeléket technikás terepen), változtatnom (több és rendszeres erősítés, jóga, pár kiló fogyás, odafigyelni a kajálásomra rendesen), hogy még jobban menjen a futás.
Ami a legeslegfontosabb: csakis magamnak akarok bizonyítani, csakis a korábbi önmagamhoz mérem magam, más nem számít! Tényleg nem, nekem itt belül legyen jó, szívmelengető érzésem, amikor futok, amikor versenyzem, mert ha nem így van, akkor nincs értelme csinálni.❣️
U.i.2: Ami nem tetszett a versenyen: mivel a mezőny közepén voltam, akkora tömeggel futottam, hogy folyton lihegett valaki mögöttem, legalábbis 25 km-ig biztosan, aztán kezdett kicsit szétszakadni a mezőny, de az utolsó 10-15 kilin is sokan voltak körülöttem, mert a pálya utolsó 20 kilije a 100 mérföldes versenyzőkkel ugyanaz volt. Szóval ez a sok ember azért kicsit zavaró volt nekem, egy terepversenyen nem ehhez vagyok szokva. De a Bazsinak, aki a mezőny elején ment, nem volt ilyen problémája, nem volt tömeg körülötte. Tudom mi a megoldás: gyorsabbnak kell lenni! 😀
baratrunning.com 