Latest Event Updates
Telekom Vivicittá Félmaraton – Barnás Viki, beszámoló
Tök jó futás volt 🙂
Reggel mondjuk nagyon nem voltam jó passzban, minden bajom volt, de legfőképpen az, hogy rettenetesen fáztam. (Nehezen tolerálom a hideget.) Majd több mint 30 percet várakoztam a wc előtt, így 8:55-kor tudtam csak leadni a táskámat, közben a magammal vinni tervezett kulacsot nem tudtam betenni a derékövembe, cserébe ahogy benyomódott a kupakja, totál vizes lett a hasam. Ettől még inkább fáztam és teljesen kikészültem tőle. A rajtzónába sem tudtam beállni, annyian várakoztak, így az, hogy kellemes tempót fussak a 2:15-ösök mögött, kb. el is szállt. Szóval 0 bemelegítéssel, egy utolsó pillanatban magamba tömött zselével és sótablettával indultam el, gondoltam 10 km-ig becsülettel elfutok, onnan meg majd lesz valahogy.
Induláskor már betettem a fülest és uccu. Minden frissítésnél megálltam, ittam 1-2 pohár vizet, és a saját tempómban futottam tovább, senkit sem figyeltem vagy követtem. A 6-7. kili körül meg kellett állnom levetkőzni (sportmelltartóig, mert a hosszú ujjú volt alul felette a Gizionos póló, szóval mindkét póló le, majd a rövid vissza :)) Valahol a 11-13. kili között volt egy mélypontom, akkor kellett megennem a 2. zselét, de egyszerűen nem ment futás közben, métereken keresztül nyammogtam vele, majd megálltam, komótosan megettem, ittam vizet és úgy mentem tovább.
Aztán csak azt vettem észre, hogy utolértem Takiékat (iramfutókat), beálltam kicsit mögéjük, talán 1 kili erejéig, de annyira nem esett jól velük futni, hogy az egyik frissítő asztalnál szándékosan leszakadtam. Igazából arra gondoltam, hogy pont teszek mindenkire, én ezt most csak azért csinálom, mert nekem ez most rohadt jól esik, süt a nap, tök jó virágillat van, és másoknak sem könnyebb. Szóval én még ilyen sokat soha nem mosolyogtam versenyen.
A 20. kili után, lefelé a hídról megláttam egy lányt, aki nagyon-nagyon sántított. Gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e, mondta, hogy igen, csak nagyon fáj a térde. Kérdeztem, tudok-e segíteni, mondta, hogy nem, megoldja. Aztán a híd alatt megláttam egy mentőt és egy egészségügyi sátrat és akkor visszafutottam a lányhoz és mondtam, hogy elkísérem a mentőkig. Abba azért már beleegyezett és el is sírta magát. Kérdeztem, hogy ennyire fáj-e, mondta hogy nem, csak nagyon elfáradt. Szegény nagyon el volt anyátlanodva. Aztán a mentősökkel beszéltem még, meg rájuk bíztam a lányt és jöttem tovább. Innen már azért kicsit más volt a hangulatom.
Tetszett, hogy újra magamban (magammal) lehettem (nekem ezt adja a futás, még ha közösségben is teszem azt) és hogy újra rájöttem arra, hogy miért szeretem ezt a fajta a mozgást. És szerencsére, ami az agyamban motoszkált tempó elvárás (2 óra közeli idő), azt simán el tudtam engedni, és magamat is megleptem, hogy tök jól működött a frissítésem (2 zselé, 2 sótabi, negyed banán, 2 gumicukor, sok-sok víz) 🙂
Bár estére azért éreztem, hogy elfáradt a lábam, de másnap már kutya bajom sem volt és full feltöltődtem 🙂
Mátrabérc Trail – Palásti Péter, beszámoló
Hát megtörtént a várva várt, és így utólag nem kellett volna tartanom ennyire, mert tényleg felkészült voltam. A siker másik titka – ami eddig se volt igazán az – a jól megválasztott frissítés volt.
4:45-ös kelés, mert kész csapattal mentünk, Csabika (Csombok) és felesége, Helga és egy másik ‘bérces jóbarát Polyák Géza alkotta az utazó csapatot. Derült napra ébredtünk, de az útról már látszott, hogy a Bükk és a Mátra felett is szürke az ég, lehet eső, erre is számítottunk. Sima érkezés után (Csabika kb. a rajtkapunál parkolt:-) gyors pacsi Ficzere Julival és Tomival, meg a többi ismerős arccal, a szokásos verseny előtti szertartások. Tíz perccel indulás előtt egy fél meg egy sör… helyett egy gél meg egy só. Start előtt 1:30-cal megjött Antal Csabi is, így legalább akkor láttam, meg még kb a rajt után három percig.
Az első pár perc után szétrázódott a mezőny, miután elég elölről indultam, érzésre az első harmadban utaztam. Ahogy javasolt volt, Kékesig “meg kell tisztelni” a pályát, így csak szépen haladgattam, bár így is sikerült elesni egy tök ártalmatlan úton a sárban elcsúszva. Na jól van, ez megvolt, menjél tovább, kell a baj, mert olyan nincs, hogy 55km-en keresztül semmi ne legyen. A kis baj a jó baj.
A frissítési tervem szerint 30. percnél só és víz, az 50. percnél ment a következő gél. Ezt a ritmus igyekeztem tartani, azzal dobtam fel az egyhangúságot, hogy minden második só mellé ment egy magnézium is, de ez csak Kékes után.
Kékesre majdnem úgy érkeztem, ahogy előre szerettem volna, vagyis mintha akkor kezdeném a pályát. A majdnem annyit jelent, hogy kicsit lefagyott a kezem, így a cipő szorosabbra húzásához Csabika segítségét is igénybe vettem. Ők ott vártak és nagyon kedvesen frissítettek, biztattak, sürgettek tovább. Különösen Juli tudatosította, hogy ez verseny, ő volt a szinkronhangod :-). Nagyon hálás vagyok érte, még sosem volt ilyen “egyéni frissítésben” részem!
Kékestől Galyatetőig szinte semmire nem emlékszem, csak hogy egyre hidegebb lett, esni, majd havazni kezdett. Itt olyan hullámos pálya volt, benne a Csór-hegy egy aljadék nehéz lejtővel. Itt húzott el mellettem Lőrincz Oli botozva. Na akkor én is előkaptam a botomat, azzal hiba nélkül leporoszkoltám ezen a részen. Előzőleg Polyák Géza jól rám ijesztett ezzel kapcsolatban, hogy itt TT-zett a múltkor is valakit hordágyon hoztak le..
Galyára érkezve a kis csapatom már várt, a kulacsot gyorsan megtöltötték, próbáltak etetni, nem nagyon voltam éhes, de egy negyed cikk narancsot és ropit azért ettem, csak hogy jó legyen a szám íze. Utóbb ez hülyeség volt, mert úgy éreztem megzavartam a frissítési ritmust a plusz bevitellel. Legjobb nekem ilyenkor ha maradok a műkajánál, víznél, sónál. Csak azért írom le, hogy ne felejtsem! A magnézium bevitele nagyon hasznos volt, mert a kezdődő görcsöket csírájában fojtotta el.
Az út idáig is csodaszép volt, de talán ez után jött a legszebb része. Nem vagyok a minden kanyarra és fűszálra emlékező típus, de ettől szebb pályát el se tudnék képzelni! Talán az Ágasvár és környéke volt a csúcsok csúcsa. Bevallom őszintén a versenyzés annyira nem izgatott, mert első alkalommal futni egy pályán nem nagyon tudom viszonyítani magam. Így hogy ki megy el mellettem vagy én ki mellett megyek el, nem nagyon foglalkoztatott. Csipit azért megjegyeztem a kis párducmintás nadrágjában:-)
Mátraszentimrére leérve barátságosabbra váltott az idő, egészen jó bőrben fordultam meg a sípálya alatt, és nagyon hasznos volt Tomi videója egy bizonyos dózerjárta elágazásnál! A pálya jelölés egyébként kifogástalan volt, egy métert se(!) néztem be, ami ugye nagy szó. A futómozgást még az enyhébb emelkedőkön is fent tudtam tartani és vártam vagyis frászt vártam, hogy kimenjen az erő vagy valami nehézséggel (görcs) kelljen megküzdeni. De Mátrakeresztesig se akart semmi agyoncsapni. Beérve a frissítőpontra 5 óra 10 perc környékén egy villámgyors víztöltés, pár pacsi, Tomi közölte: 6:40 környéke lesz (ha el nem…). Innentől ismert volt a pálya az előző 3 Muzslámból, így nem hittem a csúcsnak egyik kis megelőző padot, masszívan botoztam felfelé. Bár egy idő után azt éreztem többet vesz ki a bot, mint amit nyerek vele. Gondoltam összehajtom, de nem hagyta magát … a próbálkozásokkal elpocsékoltam néhány mentális eurót, már beletörődtem, hogy akkor így megyek. Az utolsó pillanatban aztán csak sikerült. Az egész csak arra volt jó, így utólag, hogy nem magamra figyeltem. A Muzsla tetőn valaki csendben megjegyezte, na már csak a Koncsúr és lent vagyunk. A Koncsúr utáni lejtőzésen is még kitartott a lábam, kellett is, mert a sziklás rész után, közvetlenül a Diós-patak árok előtti rész csúszott is. Itt ment el mellettem Lantos Bori (de Múzslásként), felém dobott egy hahót, ami jól esett. Úgy tűnik, lépten-nyomon egymásba botlunk a versenyeken. A Diós árkából felmászva az útra azért elkapott egy kis vér, mert észre vettem magam előtt Lázás Kornélt, úgy 100-150 méterre. Tudtam hogy a hátralévő másfél kili jól futhatóan lejt, és ami maradt azt még kipréseltem. Ellentétben a Szentendre traillel, amikor ez a maradék 5 perces kilire jó ha elég volt, itt meglepően jól mentem (3:40 körül) és befogtam, majd a pincesor előtt meg is előztem Kornélt.
6:42:21 a hivatalos idő. Férfi 34. (női 5:-), korosztály 7. hely.
De nem ezért voltam boldog, hanem azért mert holtpont nélkül egyenletesen tudtam végigmenni, ezen a csodálatos pályán. A verseny egyből a szívem közepe lett!
Boldogság még, hogy Csabinak sikerült elérni a sub 6 órát. (korcsoport 2.)
Fotók: Ficzere Julianna
Kassa-Miskolc – Gyurcsán Gábor, beszámoló
Na és akkor hogy mi is volt. Pénteken érkeztünk 2-3 körül Kassára, a rajttól kb 87 és fél méterre volt a szállás. Reggel is volt idő elaludni (nem sokat, de 5 helyett sikerült egy szundinyira visszapőcsikélni. Előre ki volt készítve minden, amit vinni akartam. Nem vagyok egy nagy hátizsákos típus, hetekkel ezelőtt agyaltam, hogy mi és hogy legyen, mibe vigyem a cuccaim, de a főszponzorom / sógorom hetekkel ezelőtt meglepett egy nagyméretű övtáskával, rengeteg cucc elfér benne, van hozzá 2 db fél literes kulacs, azzal indultam útnak.
Rajt: 6:00 Kassa főtér. Nem volt túl sok őrült rajtam kívül (csak a szokásos elvetemültek: Bogár Jani, Kohári Szabolcs – aki végül meg is nyerte, illetve a párosok első emberei), 4 fok körül lehetett. Ami itt a városban nem is volt annyira gáz, na de miután kiértünk a városból, jött fel a nap és megérkezett a szél is, ami végigkísért utamon. Amíg Magyarországra nem értünk, a táv első fele a töltésen aszfalton, utána meg terepen következett.
Fél 9-kor érkeztem meg kis hazánkba, itt még aszfalton és nem nagyon tudtam, mi vár rám 😀 Kéked-Abaújvár-Gönc….ok, hogy régen volt a földrajz óra, de hogy itt ennyi fel-le-fel-le futás lesz… Na és a szél. A lakott területekről kiérve a szántókon még nem nőtt semmi, iszonyatosan átfújt a szél (nyilván nem csak engem, de minden futót). Nagyon-nagyon hosszú kilométereket mentünk erős, hol szembe, hol oldalszélben. Szóval mivel még csak kb. maraton környékén járhattam, a következő “taktikát” választottam: rengeteg van még hátra, a meredek felfeléket gyors sétával tudom le, lefelé meg ahogy megy.
Frissítés: a nagy táskámban kb. 6-7 zselével és sok sótablettával indultam el. Bringás kísérőm nem volt (elég, ha én küzdök egész nap), hanem a kísérőcsapatom, a feleségem és a 2 nagyobb fiam segített, biztatott, adott erőt, de csak a vizsolyi váltóponttól, addig úgy gondoltam, hogy minden rendben lesz. Első körben a gönc pontot tűztük ki első találkozásra, de legalább ők hadd aludjanak, ha már apa ilyen hülye, hogy 6-kor indul 😀 A frissítést kb. 90-km-ig rendben tartottam -5 km-nél 2 db sótabletta, 7-8-9 körül, ahogy jött 1 zselé. A fogyóeszközöket a pontokon a “team” pótolta, már a másodiknál tök profin ment minden, mint a Forma-1-ben a kerékcsere 😀 Általában csak víz jött, néhol egy kis kóla, Red Bull, 1-2 kisebb darab banán és Szikszón találtam (lehet korábban is volt, de nem foglalkoztam vele) háztartási kekszet. Na az azonnal vérré vált, olyan jól esett, mást viszont egész verseny alatt nem kívántam, pedig a csapatom szendviccsel, gyümölccsel készült. Éreztem, hogy az elején a sok fel-le (én ugyanis több síkra számítottam), kivett belőlem, de megyünk tovább.
Az időjárás 10-14 fok között váltakozott, ami jó volt, de a szél valami brutál volt. Az első igazi mélypont olyan 70-km környékén jött, akkor a kelleténél többet sétáltam. Aztán 92-km után Szikszó és Sajóvámos között jött a rettenet. Fel a “hegyre”…hát ez magas is volt így jó sok óra után, felfelé füves, lefelé traktornyomos….Végem lett 😀 Lefelé is gyors sétát bírtam magamból kipréselni. A frissítőpontra érve már várt a team, bíztattak, hiszen “csak valamivel kevesebb, mint 14k volt hátra”. Szirmabesenyőn már nagyon lassú voltam, vonszoltam kifacsart testem – de a hajam még mindig jól állt…a sapka alatt 😀 Aztán beértem Miskolc külső vagy nem tudom hová, ahol valami gáton kellett futni, aminek a teteje nem földes vagy zúzalékos, hanem füves/nyomvályús volt. Az irányító hölgy csak annyit mondott, hogy ez egy rövid szakasz, hát nem tudom kinek mi a rövid, de nekem egy véget nem érő kacskaringós focipálya volt. Aztán végre vége, ismét aszfalt, egy balos és a rendőr bácsi csak annyit mondott: már csak 3 km. Wow….azt már fél lábon is…..és majdnem így lett. Megláttam előttem egy futó bringás kísérőjének a villogó lámpáját pár 100 méterrel előttem. Nagyon kész voltam, 112 km már a lábakban, a cél csak annyi lett volna – mivel a fickó is már csak sétált, hogy futómozgásnak imitált valamivel megpróbáljak közelebb kerülni, hátha.
Aztán jött a görcs. Jobb vádli, térdhajlat, majdnem összecsuklottam. Muszáj volt megállni, mert egyszerűen fájt minden egyes lépés. Felhívtam a feleségem, hogy van egy kis gond: kicsit később fogok beérni 😀 Innen már ha bicegve is, de bevonszolom magam. Próbáltam 1-2 oszlopnál nyújtogatni, pihengetni, de semmi. Úgyhogy maradt a bicegős-kocogós valami. Egy balos és a rendőr annyit mondott: még kb. másfél km. Úgyhogy ezt szép lassan lebicegtem jó sok idő alatt, a családom elém jött, együtt “kocogtunk” be a célba, amikor már sötét volt.
Végülis limitidő előtt több, mint fél órával értem be, megcsináltam. De nem csak ezt az 1 napot, hanem az elmúlt néhány hónapot, amiért külön köszönet a “frissítőcsapatomnak”, egyrészt, hogy elviselték a felkészülés során, hogy minden vasárnap délelőtt valahol futok, másrészt meg hogy elkísértek szombaton, biztos rohadt unalmas lehetett órákat várni rám 1-1 frissítőponton a kocsiban 😀
Első 100+ pipa, a többit meg majd meglátjuk. Jut eszembe…kb. valamikor így tavasszal (március-április-május) 2014-ben (10 éve) kezdtem el futni – akkor fogyókúrás szándékkal. Első nekifutásra egy 1400m körüli tó-kör 3 részletben ment, és haza is vánszorogtam, hogy ez nem az én világom. És tessék 😀
baratrunning.com 