Covidfutó vagyok, anyuka, akit a Coopertől is kivert a víz a fősulin. Aztán Hanka megtanított futni csoportos edzésprogramban, az első 2 km-t 18 perc alatt futottam. Januárban pedig elkezdtem Gabival edzeni. Mivel “csakúgy” futottam már egyszer fm távot, ezért megkért, hogy nézzek ki egy versenyt, lássuk, hogy megy ez a gyakorlatban. A Vivicitta lett a kiszemelt áldozat.
Teltek múltak a hetek, egyre jobb tempóim voltak, élveztem a feladatokat, ott lebegett a szemem előtt a lehetősége, hogy közel leszek a 2 órához. Aztán egy pihenőnap kihagyása és a bemelegítés és nyújtás elkummantása időhiány miatt meghozta keserves gyümölcsét, egy izomsérülés formájában a jobb combhajlítóban (vagy combfeszítőben mittudomén).
Abban a pár hétben Gabi tartotta bennem a lelket, fájt még a séta és az úszás is, nemhogy a futás. Keserves napok voltak (főleg a családomnak hogy elviseljék a depit, a hisztit, engem lemozgatás nélkül). Aztán elkezdtem lassúakat, rövideket, regenerálókat futni és találtam egy szuper gyógytornászt, valamint megspékeltük ezt még némi mágnesterápiával is. A Flector por jó barátom lett, alkalmi, de jó.
Aztán eljött a Vivicitta előtti hét. Rettegtem, hogy le tudom-e futni, rettegtem hogy mekkora blama lesz ha mégsem, milyen ciki már a csapat előtt a 2 gyerekem előtt, Gabi előtt.
Vasárnap reggel az esélytelenek teljes nyugalmával sétáltam át a Margitszigetre, ahol Gabival első alkalommal találkoztunk személyesen. Ölelés, puszi, jöttek a Gizionok (Szilvi és Viki) és mindenki tök jófej volt.
Rajt 9-kor, 8:30-kor beálltam a pisisorba, 8:58kor sikerült megtalálni a rajtzónát, ami addigra elindult, uh végül a leghátsóba sikerült besorolnom. Valahol 3km-nél a 2:45-ös iramfutót végre sikerült megelőznöm, de nekem a 2:30-ast is meg kellett volna. Mivel nagyon meleg lett, minden frissítőponton ittam vizet, nem érdekelt a 10mp amit ezzel vesztettem. Az útvonalat már az unalomig ismertem, semmi izgalom nem volt, Szilvivel a Bálna előtt taliztunk össze valahol, juhéé elértük a Bálnát, megelőztem Lupust (ő volt a 2:30-as iramfutó), na ott volt egy kis macskakő, szuper. Előttem egy másik anyuka Orsi, ezt így megtárgyaltuk a hídon, mert a férjem “Gyerünk Orsika” üvöltése és az ORSIKA transzparens, valamint 2 gyerek Hajrá anya kiáltásokkal kicsit megzavarta őt 🙂
Na, gondoltam itt jön a lélekölés a Szabadság-híd után, mert bár budára átértünk, de még mindig NEM északi irányba megyünk, cserébe árnyék nuku, az aszfalton a 23 fok kb 30-nak érződik. Útközben dobosok, rezesbanda, ééés végre a fordító. Közben jól vagyok, nem megyek túl jó tempót, de nem kell belesétálni, lábam ok, szóval élvezem. 14 km környékén kaptunk egy alattomos Attila utat, ami az Alagútig napos de legalább emelkedik is, sebaj utána ott a frissítés, ott már banánt is vettem a víz mellé, meg előtte betoltam egy zselét, mert éreztem hogy fogyok el.
Ok innen már gyerekjáték lesz, bár vártam a holtpontot, ami meg is jött 17 km környékén, megspékelve egy lábgörccsel ( a jó lábam volt), szóval a 18-as frissítésnél mindent ettem-ittam ami a kezem ügyébe került, és még a slag alá is befutottam, eszembe sem jutott h telefon is van nálam 🙂 Az utolsó próbatétel az Árpád-hídra feljutás volt, sztem az ott már mindenkinek fájt. Amikor végre elértem a szigeti lehajtót, az maga volt a mámor, közben mondjuk köpködtem a nyárfa vattáját, de már az sem tudta kedvemet szegni. Végül 2 óra 21 perc x másodperc-nél beértem a kapun a célba. Megcsináltam!! A 2 óra közeli idő nem lett meg, de bőven 3 órán belül sikerült és mindössze egy vízhólyagom lett, azt sem értem hogyan és miért pont ott.
Azt nem mondom, hogy minden héten akarok egy ilyen versenyt a nyakamba, de biztosan lesz még folytatás. Most csak egy egyszerű cél van, a lábam teljesen rendbejöjjön, a futás pedig továbbra is öröm legyen (és persze egyszer majd 45 évesen Párizsban egy maraton)
Most, hogy aludtam rá egyet, azért tisztult a kép. Elbizonytalanodtam, hogy most jó volt, elég jó vagy nem elég jó. 🙂
Biztosan nem volt jó: (1) a cipőválasztás. Bár könnyű volt, de a keményre száradt lejtőkön keveset csillapított, így valószínűleg a tempóból öntudatlanul is visszavettem. A bal lábamat szorította, a bokám alatt sebesre vágta a széle. Közben is éreztem a kellemetlenséget, és ahogy korábban írtad a lépéshosszt az ilyen simán befolyásolja. (2) nem voltam teljesen pihent, mert az éjszakát nem tudtam jól végigaludni.
Maga a verseny minden várakozásomat felülmúlta, a szervezés és “versenypálya” és az időjárás is kifogástalan, nem beszélve arról, hogy mennyit jelentett a Foltán-keresztnél a biztató pacsi 🙂
A rajtból odáig a mezőny első feléhez csatlakoztam, két srác nagyon kilépett már az aszfaltos rész elején, de azt akkor nem tudtam, hogy nem a kezdők hevületével haladnak. A harmadik helyen 3-4-en futottunk, aztán ráfordulva a terepre a Fultán-keresztig azzal a sporttárssal felváltva másztunk, aki a keresztnél is üldözött. Itt nem álltam meg frissíteni, mert úgy tele volt a zsákom, mint a Télapónak mikulás délután.
A frissítőpont után ellépett mellőlem (Csankó Roland) és innentől aa következő pontig egyedül haladtam. Itt láttam a csodákat, amiket kronologikus sorrendben nem tudnék felidézni, mert elsőre láttam mindent, de szemem-szám tátva volt, annyira lenyűgözött a táj. A szenvedős emelkedőket, napsütötte gerincen végigfutható trackek követték, szinte sajnáltam, hogy a lábam alá kellett nézni és nem jobbra-balra gyönyörködve.
A második frissítőnél (13K) már fogyott a Mikulás zsák, amit addig eléggé lötyögősen vittem, zavart is tulajdonképpen, hogy miért lötyög annyira. Szóval itt tankoltam vizet, eddig fogyott két gél, két só.
A Rózsás-patak völgyét elhagyva masszív emelkedők jöttek (erre számítottam), kb. addigra ki is derült, hogy erre a terepre alkalmatlan a kis cipellőm. Hogy mire igen, máig gondolkodom, talán egy mezei versenyre max 5K-ig.
De közben ezzel nem törődtem, csak igyekeztem a nem futható részeken is bele-bele futni, mert tudtam, hogy mögöttem van egy srác (Kovács Józsi), aki már ott volt a nyakamon 20-30 méterre.
23K-ig, a következő frissítőig aztán felváltva vezettünk, a lejtőkön, technikásabb részeken sikerült elől mennem, de az emelkedőkön rendre utolért.
Itt valahol becsatlakozott a rövidebb táv mezőny is, két srácot értem utol, nagyon kedvesen félreálltak. És egyébként is jellemző volt, hogy mindenki nagyon sportszerűen tette a “dolgát”, nem hiába: a terepesek jóemberek 🙂 (meg az aszfaltosok 🙂
A meglepetés a Száraz-árok (vicces) patak átkelés után következett. A patakból kilépve a bal belső combom görcsbe rándult, de nagyon. Próbáltam vele futni, de sétálni se volt kellemes, mondtam is magamban: Peti akkor ennyi, csak még volt bő négy kili, de szar lesz bevonszolódni ezzel a görccsel meg a lógó orral… Közben persze a Kovács Józsi el is lépett mellettem, nem tudom látta-e, hogy szenvedek, de ez mindegy is. Sétálgattam egy vagy két percig, próbáltam nyújtani, sót enni vízzel, hátha. Végtelenül bosszantott, hogy itt a végén fog majd mindenki bekocogni előttem. De ekkor a Börzsöny tündére segített, és tovább engedett. Kocogni kezdtem. Nem fájt, egyre “bátorabb” 🙂 lettem és újra képes voltam futni. Még látótávolságon belül volt a Józsi, így próbáltam ezt megtartani, hátha még jobban leszek és akkor majd… a legvégén meglepem.
Innen már egyénként csak ilyen dimbes-dombos a pálya, inkább lejtős, ami nekem kedvezett. Szépen rá is futottam, aztán egy lejtőn simán el tudtam menni, ő meg beletörődhetett, pedig ha tudta volna hogy mennyire szarul voltam ott a pataknál. (Ezért se érdemes a kelleténél jobban haldokolni.) Innen a célig csak lefelé meg lefelé, ha szar cipőm nem vágja véresre a bokámat, jöttem volna jobban is. De elég volt, hogy megérkezzek az 5. helyen.
Az 5:22 GAP mutatja, hogy valójában milyen volt ez. Edzésen jó, versenyen… hát nem tudom. Őszintén, jobbra gondoltam, mondjuk közel 5 percesre.
Mindezzel együtt egy percet se bánok, WTF Börzsöny jövőre is!
Az elején kicsit késve érkeztünk, így nem maradt idő a nagyon alapos bemelegítésre, csak egy gyors átmozgatásra, aztán beálltam az első-második sorba.
A rajtnál párszáz méter után a Lovas Gerivel (legjobb Bérce 5:55) kezdtünk együtt menni, akivel egyébként együtt is utaztunk előző nap. Az első 20-30 között futottunk, nekem kicsit magasabb pulzus volt, mint amit előtte gondoltam, de nem volt vészes, illetve a küszöb alatt bőven. Ezzel a tempóval kezdtük előzgetni azokat, akik a rajtnál túltolták és hamarabb kifulladtak. Az volt kicsit aggasztó, hogy Dendel Nikit utólértük és Oroszlánvár (10k) körül le is maradt, mivel két éve így futottam el a Nagy-Hársast is 🙂
A pulzus továbbra is olyan 6-7 ütéssel feljebb volt az általad kiírtnál, de nem volt semmi aggasztó jel, így értünk el Kékestetőig (19k), Geri egy sráccal olyan 200m előnnyel, de a ponton utolértem őket és rövidre véve a frissítést (egyébként a 3 ponton összesen kb. 3 percet veszítettem frissítéssel) utánuk indultam, azonban elkavartam az utat és mire észrevettem, buktam jó két percet. Emiatt a lejtőzést kelleténél jobban megtoltam, de a korábbi útitársakat már nem értem utol. Annyit elértem, hogy a pulzus belekarcolt a 170bpm-be és olyan 25 körül a vádlim csípkedéssel jelezte, hogy ez így sok lesz. A regenerációhoz kénytelen voltam olyan 155-157bpm-ig visszavenni, amit a következő 10 kilin tartottam is, ketten meg is tudtak emiatt előzni, de a rendszer legalább rendbejött.
Galyatető után aztán az egyik előzőt én értem utol – mint kiderült File Balázst – és váltogatva haladtunk olyan 100m-en belül. Ágasvári túristaház előtti mászásnál végül befogtam és váltottunk is pár szót, amiből kiderült, hogy éppen kicsit megborult, de eddigre nekem rendbejöttek a lábaim és saját tempóban elhagytam lassan őt. Valahol itt estem is egyet lejtőzés közben, de az aikidoban eltöltött húsz év hasznosnak bizonyult és egy remek ukemivel sértetlenül fogtam talajt, majd felpattanva ütemvesztés nélkül tudtam tovább futni.
Fotó: Mátrabérc Trails
Az utolsó ponton Mátrakeresztesnél nyitottam a botomat és a tavaly is bevált módon mentem fel a Muzslára, az utolsó nagy mászással. A vádlim az utolsó szintes kilinél ismét rendetlenkedni kezdett, de pár méter sétával mindig kidolgoztam a kezdődő görcsöt.
Az utolsó hat kili lejtőzés közben már csak annyi érdemleges történt, hogy Szőcs Anna, aki a Tátra Átkelésen is remekelt Pállfy Marci barátjával együtt, otthagyott egy remek futómozgással és másfél perccel előttem ért be. A vádlim már csak a vízmosásból kifelé mászva szemétkedett, aztán az utolsó 1700 métert is szépen meg tudtam futni és 23 percet javítva a tavalyi időmhöz képest, a tervezett 6:15-ön belül értem be, igaz a titkos álomidő 5:…:… elmaradt, de majd jövőre. Jól kifutottam magam és az tetszett, hogy sikerült az élen egyensúlyozva ésszel megoldani a fizikai gondokat.
Célidő 6:12:13, Abszolut 14. Férfi 11. Korcsoport 2.
jövőre is!
baratrunning.com 