100 miles
Ho-Ho 100 miles – Szabó Roni, beszámoló
100 mérföld = 161,8 km
16 óra 27 perc
6:06 átlag
női 2., abszolút 6.
Hol is kezdjem?
Van az a fajta futás, ami után nem csak fáradt vagy, hanem valahogy… csendesebb. Nem kívül, hanem belül. Mintha egy kicsit rendeződnének a dolgok, amik hetek óta zizegnek a fejedben, a testedben, az életedben. A Ho-Ho 100 mérföld nekem pontosan ilyen volt. És azt hiszem, ezért volt több, mint egy verseny.
Decemberben még csak kimondtam hangosan, hogy egy hónap múlva Hollandiában 3,7 km-es köröket fogok futni addig, amíg kijön a 100 mérföld. Akkor még viccelődtem azzal, hogy légyszi most legyen tényleg 161 km, ne Berlin-féle 163… de közben valójában nagyon komoly volt a tét. Mert a fejemben ott világított egy idő: csak 16:30 alá! EZ volt az a kapu, ami mögött ott állt az álmom: Spartathlon – egyenesági kvalifikáció. És közben az egésznek volt egy másik, sokkal személyesebb rétege is: ez lett a saját 40. szülinapi ajándékom. Pezsgő helyett izó. Torta helyett körök, ahogy írtam. „Normális emberek buliznak” – mondta később valaki a pályán. Hát igen, a normális emberek… 
A felkészülés viszont nem úgy nézett ki, mint egy inspirációs videóban. Közben ment az egyetem, az első félév, öt vizsga, amitől rendesen elszoktam, így mentálisan brutál volt. Volt egy nagyon erős hetem – Szilveszteri PB a Velencei-tónál, aztán egy 50 km-es szülinapi futás, közte még kisebb futások… és utána a testem szólt. Ugyanott, ahol tavaly: csonthártya-gyulladás környéke. És itt jött az, ami talán nekem is a legnagyobb fejlődés: nem pánikoltam be. Nem kezdtem el hisztizni, nem kezdtem el fejben temetni az egészet. Egyszerűen megálltam, alig futottam, ment a fizio, lézer, mágnes, minden, ami kell. És valahogy most először tényleg elhittem, hogy ha időben reagálok a jelekre, akkor nem kell feltétlenül rossz vége legyen. Azért sem posztoltam erről, mert nem akartam negatívoskodni, meg „bevonzani” – csak csináltam a dolgom fegyelmezetten, reménykedve, hogy nem kell kiállni annak érdekében, hogy később ne legyen nagyobb gáz!
Aztán jött az indulás… mondanàm, hogy tankönyvi Ronis, de attól is túltesz. Totál káosz, szétesett, zűrös! 
Szerda késő este pakolás, csütörtök hajnalban indulás, a fejlámpa itthon maradt, a magyar reptéren pedig elvettek a Hammer géljeim is. Csodás. 
Fejem meg tele kérdésekkel, hogy menni fog-e, vagy most rámült valami vészmadár?! 
Gabival abban maradtunk, hogy ahogy egy picit is fáj, kiállok – nehogy az UltraBalatonra rámenjen. Mert hiába a Spartathlon-álom, hiába az a makacs gondolat, hogy „40 évesen ott kell lennem”, közben tudtam: az UB is fontos, és a sérülésmentesség mindennél fontosabb.
Január 23-án betöltöttem a 40-et. Olyan szülinapom ritkán volt: reggel egy pohár pezsgő, napközben Van Gogh múzeum, este semmi buli, tiszta jó kislányosban 
csak feszült várakozás és lelki hangolódás a másnapi rajtra. Valahogy egyszerre volt ünnep és koncentráció.
A verseny napján úgy izgultam, mint mindig… csak most másképp. Ez volt az idei utolsó egyenesági Spartathlon-lehetőség. A csuklómon ott volt a Spartan Race— es versenyekről hozott „I can and I will” karkötő – babona, igen – még anno Evelintől kaptam (
), és valamiért mindig akkor érzem igazán, amikor szükség van rá. Pénteken ránéztem a rajtlistára, és hát… nem kellett volna. Tíz nevezett nőből hat országos bajnok, 100 km-en 7:30-as idők, magas ITRA pontok. Szombaton a rajt előtt ott álltam én – a magas, magamat 70 kilóra lefogyasztott lány – mellettem a pici, vékony, ultrafutó alkatok, elszánt tekintettel. Aztán magamba néztem; kit érdekel, ki mennyire erős, most nem azért jöttem, hogy velük versenyezzek. Azért jöttem, hogy 16 és fél órán belül megfussak egy 100 mérföldet. Ha utolsó leszek, akkor is.
Kint -2 fok volt. Hollandiában pár lány rövidgatya-rövidfelső kombóban, nulla sál-sapka, én meg úgy néztem ki, mint aki egy sarkvidéki expedícióra készül. 
Rajtam minden, amit kivittem. Dehát ha így komfortos? ( lásd kép! 
)
Az időjárással utána hatalmas szerencsém volt. Ahogy feljött a nap, hűvös, de napsütéses, kellemes futóidő lett, és kb. 5-ig, amíg le nem ment, tökéletesen tartotta magát. Hálát adtam a sorsnak, hogy mindent alám tett. Nekem csak futni kellett.
Szóval 2 cél volt: sérülésmentesség és az egyenesági kvali! 
„Csak” 43,5 kör. Egy 3,7 km-es pályán. A pálya steril és tökéletes – sík, U-fordulók nélkül, ligetes, szép, pont jó hossz, se nem túl rövid, se nem túl hosszú. Ideális. Az első kör jó felmérő volt, minden csodásan alakult, de tudatosan óvatosan kezdtem, messze a vége: 5:30 alá nem megyünk, külvilág kizár, a stabilitás a cél.
A frissítés… az egyetlen hely ahol előjön belőlem az Excel-tábla-ember, és ott viszont kőkeményen tartom is magam hozzá. A pálya úgy végződött, hogy minden kör után beértünk egy 400 méteres atlétikapályára, és ez aranyat ért. Amikor visszaértem, Csili a kezembe nyomta a kiírt frissítést, bemegyek a 400-ra, ott tankolás, és amikor megyek ki új körre, már adtam is ki a a soft kulacsot stb. Így semmit nem kellett magammal vinnem futás közben – csak futni kellett. És ez nekem most tökéletes volt.
Az első 50 km elrepült. Közben figyeltem magam, de a csonthártya békén hagyott. Ez már önmagában ajándék volt.
A lányok közt 90 körül elkezdtem feljönni, közelebb kerülve a 3. helyhez. Közben a Mascha és Irina nevű futók úgy mentek el mellettem, mint a sebesvonat, és minimum öt kört rámvertek. 
Döbbenetes volt amúgy az a tempó, le a kalappal!
A 100. km környékén átvettem a 3. helyet, majd egy körrel később megtudtam, hogy az a lány kiállt. Gondolom nem azért, mert megelőztem. 
Aztán nem sokkal később jött az infó: gyakorlatilag azonnal a 2. helyre kerültem, mert valami miatt a 2.helyen futó Irina is kiállt…
130 km-ig sikerült gyönyörűen tartani mindent. A saját magamnak felépített előnyt – a 6-os utazók alatti stabil kilométerekre úgy vigyáztam mint egy törékeny kiscicára; 12 óra 52 percnél értem el a 130-at, és még mindig nem volt igazi mélypont. A korábbi „120-nál kezdődik a szenvedés” egyszerűen kitolódott. 
Stabil körök, csak futottam és futottam, jól éreztem magam, semmi mással nem törődtem! A frissítésem annyira tökéletesen működött, hogy most már biztos vagyok abban amit nagyjából eddig is így (t)ettem; a hosszútávú szénhidrátbevitelemnek ez lesz az alapja. Hammer gél, főtt sós rizs, víz, FIZZ, HEED, elektrolit, antifatigue, BCAA, és néha az a csodálatos Energy Surge… 
A gyomrom pedig végig partner volt benne!
130-nál tudtam, hogy még 30–32 km hátra van. Ez eddig mindig a legnehezebb részem volt. És itt bevetettem egy új megközelítést; A kijelzőn ez 8 kör volt. Nyolc. Nem harminckettő. Nyolc. Ez sokkal jobban hangzik, nem? 
1 dologra kellett koncentráltrálni; hogy 7-es utazó fölé ne essek.
A körök fogytak. Kicsit “vártam”a megzuhanást. Vagyis inkább számoltam azzal, hogy „na most jön”, amit ismerek: futásról automatikusan néha belegyaloglás, lassulás és a többi , de nem jött, csak érthetően fáradtam. 
Az utolsó két körben már jól jött volna egy vastagabb kesztyű, talán még egy réteg, de nem akartam időt pazarolni. És akkor, ott, abban a csendes fáradtságban, az utolsó körökön ahol már minden bokrot ismertem megérkezett az érzés, hogy ez meg lesz, ezt már senki nem veheti el tőlem! 
Volt egy cuki szervező, aki bringával mászkált a pályán, és azt kérdezte: „Csak emiatt jöttél ide Magyarországról?” Mondtam, hogy igen+ ez volt a saját szülinapi ajándékom magamnak. 
Kiderült, hogy amikor én 40 lettem, ő 58, és onnantól, valahányszor találkoztunk, énekelte nekem a happy birthday-t. 
Nagyon kedves volt, és gondolom sejthető, hogy ő volt aki szerint a normális emberek ilyenkor “máshogy ünnepelnek” Nem kérdés, hogy ő is melyik csapathoz tartozik, ugye?! 
Aztán egyszer csak ott voltam az utolsó körön! Jaj olyan jó volt elhinni! Tudtam, hogy akár már lassulhatok is, akkor is SIKERÜL! 
16 óra 27 perc lett. Úgy, hogy benne maradt 2,5 perc – nem centiztem ki, direkt nem, mert végig futni akartam. Berlinhez képest fél órát javítottam ezen a távon.
Női 2., abszolút 6.
6:06-os átlagtempó
Imádom ezt a távot. Tényleg!
A 100 mérföld valamiért nekem nagyon „otthonos” – még ha közben nyilván nem is mindig az. És akkor kimondom: ez elvileg azt jelenti, hogy ott vagyok a 2026-os Spartathlon álom rajtban. Ha minden jól megy, ott leszek azon a 246 km-es úton, Athénból Spartába.
Jelentkezés beadva, visszaigazolásra várakozva!
Az a terv, hogy 40 éves koromra ez meglegyen… sikerült. És az eredeti terv is sikerült: nem a lottóra hagyatkozom. Nem a szerencsére. Hanem megcsináltam! 
Szóval a 2026-os nagy tervekből az első teljesült. 
Tavaly azt gondoltam, csak akkor van ott a helyem egy ennyire erős és nehéz versenyen, mint a Spartathlon, ha valahol meg tudom futni az egyenes-ági szintidőt, mert ez már tényleg „más szintje” az ultrázásnak. Annyira boldog vagyok, hogy ez MEGTÖRTÉNT! Hajnal 1-kor úgy hívtam fel az edzőmet, hogy kiugrottam a bőrömből! 
Akkor is azt éreztem, hogy kifutottam magam, igen elfáradtam, de nem voltam nyűgös. Nem voltam hisztis. Szinte végig komfortos voltam. A futás közben rengeteg minden átment rajtam – gondolat szinten, nem a kaja 
– mert az ultra nekem mindig egy fontos utazás is…
Most jöhet a következő nagy cél: UltraBalaton április végén. Nagy tervekkel megyek neki. Szeretném, ha jól menne. Szeretném, ha ez egy eredményes év lenne. Előtte lesz egy kis pihenés végre… és persze közben ott vannak a „ronisan sűrű” dolgok is: rendelő, szakmai tervek, macskagyógyász webinár, egyetem második félév… én így működöm.
Jah, és közvetlenül másnap végül beneveztem a Balaton Szupermaratonra is – de csak a kb. 100 km-es fél Balatonra – csak semmi túlzás !
Úgyhogy február végén remélem ott sok mindenkivel találkozunk!
Köszönöm Csilinek, aki végig menedzselte a frissítést! @Gabi a felkészítést és, hogy így hiszel bennem! A Hammer Nutritionnek, hogy ambassador lehetek, és ilyen minőségi, a gyomromnak tökéletes üzemanyaggal frissíthetek! Ehhez akkor is ragaszkodom, ha elveszik – Amszterdamban is felkutattam, nélküle nem indulok versenyen. Tudom, hogy itthonról is sokan gondoltatok rám – nagyon jól esett!
Mi történt azóta?
1. … vicces, de fontos: csak 1 körmöm veszett oda 
2. Egész héten nem futottam, de már nagyon hiányzik. (Egy recovery-nél erősebb procycling bringára azért elmentem…)
3. 3-4 napig mindenhol vizes voltam, annyira fogta a testem a vizet, ma viszont olyan számot mutatott a mérleg, amit szerintem utoljára óvodában : 67 kg. Létezik ez a csodálatos utólagos zsírbontás! 
4. Cserébe rosszul alszom, nehezen pihenek… remélem ez a nyaralás alatt megváltozik…
Fejben már az UltraBalatonon járok.
Nagyon várom azt az 1 kört, de biztos vagyok benne, hogy lesz még 100 mérföldes versenyem.
Holland futókaland – Hoho100 – Paulovics Rebeka
Elrepültem Amszterdamba, hogy drogozzak- de nem úgy, ahogy elsőre gondolnátok. Meggyőződésem, hogy az ultrafutás maga is egyfajta drog: függőséget okoz, óriási hatással van a testre és lélekre, ráadásul hetekig extázisban lehetünk tőle. Szerintem nincs is ehhez fogható érzés! 😍Aki nem hiszi, fusson utána!
A Hoho100 nevű, Amersfoortban megrendezésre kerülő versenyre neveztem ezúttal, hogy próbára tegyem magam. A 100mérföldes, azaz 160km-es távot választottam, mert tapasztalataim alapján a 200 kilométeres versenyek alatt ez a táv szokott az lenni, ahol elkezdek kipurcanni/ megborulni, és gondoltam most hátha futhatok egy jót, anélkül, hogy egy kicsit is belesétálnék. Az egésznek a különlegessége ezenkívül még az, hogy úgy döntöttem ez alkalommal egyedül utazok, mert a 160km miért is lenne elég próbatétel??😅 Eddig minden hosszabb versenyemen segített valaki a frissítésben, ami egyébként nagyobb logisztikát igényel, mint maga a futás. Sőt a futónak, amikor már nincs teljesen az eszénél is figyelnie kell a tápanyagbevitelre, illetve akkor is ennie/innia kell, ha éppen hányingere van és a pokolba kívánja az egészet, mert enélkül nem sokat fog előrébb jutni. Na erre jó egy kívülálló; ha gond adódik kezébe veszi az irányítást és a versenyzőre parancsol. Nekem meg nagy hirtelenjében az a szikra pattant ki a fejemből, hogy ezt is én szeretném csinálni, ki akarom próbálni, hogy hogyan boldogulok magamra utalva.
Hat napos utazást terveztem, hogy a versenyt követően legyen időm városnézésre, előtte pedig pihenésre a hosszú út után. Az utóbbi viszont nem egészen a terveim szerint alakult. Amszterdam belvárosába lépve szinte azonnal elnyelt a turisták tömege, az utcákon pedig mindenféle gyanús alakok tűntek fel. Az egész várost átható fűszag sem tette bizalomgerjesztőbbé a helyet. Kicsit elveszettnek is éreztem magam egyedül, egy idegen nagyvárosban, ahol minden ismeretlennek tűnt.
Gyorsan a szállásomra siettem, bízva abban, hogy ott végre megpihenhetek, de a hostel sem hozta meg a várt megkönnyebbülést. A higiéniai állapotok hagytak némi kivetni valót maguk után, és ezt úgy mondom, hogy egyáltalán nem tartom magam kényesnek.
A szobák kicsik és zsúfoltak voltak, de ez önmagában még nem zavart volna. Csak egy jó alvásra vágytam! Ehelyett egész éjszaka forgolódtam a fullasztó melegben, és amikor végre elaludtam, egy rémálom ébresztett; méghozzá azt álmodtam, hogy szénné égek.😂Soha nem örültem még ennyire az éjt követő reggelnek. Ám ekkor is történt még attrakció, hiszen a reggelihez indulva egy betépett kétes egyénnel sikerült a liftbe szállnom. Aki mint utólag kiderült a WC-ben aludt, majd miközben jogtalan reggelijét fogyasztotta ki is dobták őt a recepciósok. 😅Finoman szólva ennyit első szállásomról.
A második viszont ezzel ellentétben minden elvárásomat felülmúlta.🥹 Még anno, mikor a regisztrációmat adtam le a versenyre, pattant ki a fejemből az a szikra, hogy nem egy hagyományos szállást vennék igénybe, hanem mi lenne, ha valaki elszállásolna? Hosszas kutakodás után sikerült megtalálnom egy helyi futóklub instagram oldalát, akiknek rögtön írtam is azt megérdeklődve, hogy esetleg lenne e olyan illető a közösségben, aki szívesen fogadna a verseny előtti éjszakára. Úgy voltam vele, hogy egy helyi futóval való ismerkedés egyfajta szìnt vinne az ittlétembe is. Hamar választ is kaptam, Do egy futólány igen lelkesen írt vissza, hogy hozzá nyugodtan mehetek vendégségbe, és ez még nem minden, 750m-re laknak a versenyközponttól, ami igen nagy kényelmet tud nyújtani.😊
Megérkeztem hát hozzájuk péntek délután, ahol igen kedves fogadtatásban részesültem. Nem akármilyen szállásadókat kaptam, rögtön megtaláltuk a közös hangot és már akkor éreztük, hogy nagyon passzolunk egymáshoz személyisegileg is. 😊 Egy közös futással indítottunk, Do és párja megmutatta a pályát, ahol másnap 43 kör várt rám. Majd egy kis cseverészés és 7liter ISO bekeverése után hamar visszavonulót fújtam, ugyanis be kellett pótolnom a csütörtöki alvást is.😅 Itt már minden kényelmesnek bizonyult, irtó jót aludtam.
A NAGY NAP
Reggel egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a nap is elérkezett. A felkészülésem nem volt az igazi az utóbbi hónapokban, ennek következtében pedig nem tudtam volna megtippelni, milyen eredményre számíthatok majd, illetve mennyi időt vesztek egyáltalán azzal, hogy önmagamat frissítem. A cuccaim sem voltak profik. A kézipoggyászomba nem fért be a sok megszokott otthoni holmi, minimalizálnom kellett minden felszerelést. 😏
Elárulom, azért titokban vágyakoztam egy Spartathlon ‘A’ szintre, és mivel a verseny pénzdíjas volt, sejtettem, hogy a dobogóra nem férek majd fel, így csak ezzel az idővel próbáltam motiválni magam. Nyilván kicsit irreális terv volt. Ha a felkészülésemmel minden rendben lett volna, talán oké…de azért így nem sok esélye volt annak, hogy ezt képes leszek megvalósítani. Az elején azért hittem benne, egészen 40 és 50 kilométer környékéig, ahol valami iszonyatosan megtörtem, mert láttam hogy nem fog menni. Úgy voltam vele, hogy elég lesz, ha a 100km-t teljesítem, nem szopatom magam itt a 160 km-rel, nincs értelme. Hivatalosan ki lehet állni ennyinél. Nem akartam ezt az egészet, és szinte a sírás kerülgetett, hogy mit keresek én itt. Na jó…el is csordult pár könnycsepp. A nagy szenvedés közepette azonban sikerült felismernem a szituációt, amibe belekerültem, ezt a full negativitást. Erőt vettem magamon és megpróbáltam elhessegetni a kínzó gondolatokat, vettem be egy koffeintablettát is, ami végül sok segítséget nyújtott. Elhatároztam, hogy ezen többet nem filózok. Amíg ténylegesen el nem érem a 100 kilométert nem kattogok rajta, csakis kizárólag futok és teszem az egyik lábam a másik után. Szépen lassan sikerült felszìvnom magam és menni, és menni. Szerencsére a frissítésre való fókuszáció sokszor elvette a figyelmem arról, hogy hány 3,7km-es kört kell még megtennem. Úgyhogy telt az idő, mondhatni 🙂
Külön kiemelném, hogy iszonyatosan meg vagyok hatódva, mert rengeteg támogatást kaptam újonnan szerzett holland barátaimtól.🥰 Azt mondták ugyan, hogy kijönnek és megnézik, hogy hogyan futok, na de arra nem számítottam, hogy ennyi terhet levesznek a vállamról. Napközben kinéztek egy jó párszor, na meg este is és hajnalban. Porciózták az ISO-t, segítettek abban, amire épp szükségem volt. Do összesen 37km-t futott velem a nap folyamán, lakótársnője, Bianca pedig 11-et. Azt kell mondjam, ez sokat hozzátett az eredményemhez. Iszonyat jól esett és a tempómon is rengeteg javítottak.
Természetesen nem álltam meg 100-nál. Az nem én vagyok!!!
Csak futottam, ahogy tudtam. 130km-nél Do épp csatlakozott egy-egy újabb körre hozzám, akkor jelentette be azt is, hogy éppen a 3.helyen állok. Ekkor vérszemet kaptam. Nem volt helye már a szenvedésnek, és a sok kilométer keserves visszaszámlálásának, annak volt helye, hogy menjek előre, ahogy a csövön kifér és mindenképp tartsam meg ezt a helyezést. Valahogy teljesen átállt a fókusz, arra hogy minél hamarabb befejezzem a versenyt. Innentől már csak a köröket tartottam számon a fejemben, hiszen az, hogy már csak 8db van hátra jobban hangzott, mintha azt mondom még 30km. Szóval így mentem előre, magamat biztatva. Nem is számítottam rá, de mikor már csak 3 köröm maradt Do meglepett egy kanyarban és kettőt újra lefutott velem. Az utolsó kört pedig rám hagyta, hogy azt még egyedül kiélvezhessem. Annyira nem élveztem ugyan, mert a kettővel előtte lévő etapban újabb nyomás nehezedett rám. Átvettem a 2.helyet!!😎 Nem volt kérdés, innentől csőgázon toltam tovább, nehogy már ne az enyém maradjon a dobogó második foka. Annyira komolyan vettem ezt, hogy kicsivel a cél előtt tűnt fel, sikerült leköröznöm versenytársam.🙃 Felejthetetlen érzés volt átlépni a célkaput! És habár a Spartathlon szint nem jött össze, a dobogó csak meg lett, amire mérhetetlenül büszke vagyok. Sok munka volt benne; 17óra 44perc❤️
Do és a párja a célban vártak. Olyan jó érzés volt, hogy habár alig ismertük egymást, mégis teljes szívvel átélték velem a verseny izgalmát. Őszintén örültek a sikeremnek, és ez hatalmas erőt adott.
Életem legjobb körözős versenye volt ez. Remek, figyelmes szervezőkkel, akik nagyon pontosan tajékoztatták mindenről a külföldi résztvevőket is. És képzeljétek, még egy magyar nyelvű plakátot is kihelyeztek! Mikor megpillantottam a “Láss csodát!” feliratot, csodálkoztam is! 😂 Mindemellett számos új sporttárssal sikerült megismerkednem, akik feldobták a versenynapot. Iszonyat jó volt a közösség, meg úgy minden! Örülök, hogy ezt a versenyt választottam mert igen emlékezetes marad számomra! 😊
Hatalmas köszönet az edzőmnek Gabinak, aki rábeszélt a nevezésre! Felejthetetlen élményeket sikerült szereznem ezáltal, és nagyon hálás vagyok értük! Elmondhatatlanul hálás!🥰
PS.: Amszterdam nem volt végül olyan vészes, mint első pillantásra! Máris visszavágyom!🤩
baratrunning.com 