aszfalt
Belus Fruzsi – SUHANJ!6 beszámoló
Onnan indult az egész, hogy a tesóm – anélkül hogy szólt volna – benevezett, annak tudatában, hogy megígérte nekem, hogy a rá következő héten futunk egy 50-es teljesítménytúrán a Zemplénben. Na, a közös tervünket el is földeltem gyorsan, aztán kezdtem magamban bé terveket gyártani (ebben de jó vagyok, hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele), hogy mihez is kezdjek, hiszen a Piros85 előtt azért illene valami szép hosszút menni még. Aztán mikor kiderült, hogy sok edzőtársam megy erre az őrültségre, plusz ott lesz az edzőm is, plusz elutazni sem kell igazán hozzá, ráadásul a gyerekek úgyis húzzák a lóbőrt éjszaka, tehát tőlük sem veszek el időt, hirtelen azon kaptam magam, hogy rákattintok a nevezés gombra. Mikor beneveztem, akkor jött a felismerés: teljes agyrém az egész! Egy 1 km-es útvonalon körözünk 6 órán keresztül, javarészt fejlámpával a fejünkön, küzdve a monotonitással. A kétéves kisfiam szavaival élve, Pipp és Polli után szabadon: „Ó, jaj!” Na mindegy, nem görcsöltem rá: Gabival megbeszéltük, hogy nem versenyként kell ezt felfogni, ennek megfelelően normál intenzitást írt elő rá. Hurrá!
A verseny napján egész nap viharos szél fújt, de ez sem billentett ki a nyugalmamból, kíváncsian néztem a megmérettetés elé, úgy éreztem kellően fel vagyok készülve mentálisan, bár nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak. Gabi, az edzőm, 62-64 km elérését tűzte ki célul, illetve azt adta útravalóul, hogy nem kell meghalni a pályán. Szuper, eddig oké. Este hosszasan tanakodtam, hogy mit is kellene felvenni, de végül a rövidnadrág-póló-szár kombináció mellett döntöttem, megfejelve a lassan 1000 km-es aszfaltos-agyonnyűtt Hoka cipőmmel, ami erősen cserére vár (Floridában utód után nézek). Szigetmonostorra érvén az időjárás is enyhébbé vált, a szél sem volt már vészes, vagy csak az adrenalin nyomta el az érzékeinket. Nagyon klassz volt a többiekkel találkozni: a Gizionok közül négyen indultunk egyéniben, és volt két csapatváltónk is, így elég népes csapat gyűlt össze. Gabi vállalta, hogy segít a frissítésben, így elé egy kis asztalra mindenki kipakolta az előre átgondolt csomagját, amit a vigyázó kezeire bíztunk. A rajt előtt még gyorsan csináltunk egy közös fotót, amin még mindenki lelkesen mosolygott.
Mire észbe kaptunk, már a rajtban tülekedtünk, és a tesómat ugrattuk bőszen, akinek aznap éjjelre 70 egész kilométer teljesítése várt. Szegény! Aztán hirtelen meg is indultunk, kicsit helyezkedni kellett a meginduló tömegben, de hamar felvettem a kényelmes utazó sebességemet. Körülbelül 1 km után Makai Viki (ultrafutó-királylány) mellett találtam magam, és meg is szólítottam nagy bátran, hogy gratuláljak a számomra elképesztő Ultra Trail Hungary teljesítése kapcsán. Ennek ürügyén nagy beszélgetésbe kezdtünk, majd ezzel el is ment egy jó bő óra. Miután kiveséztük az élet nagy dolgait, elköszöntem tőle, hadd menjen a gyorsabb tempójában, én pedig egy rövid frissítés után egy leheletnyit visszavettem.
A következő órában próbáltam magam egy kis zenével kikapcsolni, de kábé fél óra után kivettem a fülhallgatót, most azt vettem észre, hogy csak zavar a koncentrálásban. A dolog két óra után kezdett egészen szürreálissá válni: elfutsz a pálya egyik végéig, 180 fokos fordító, újabb 1 km a pálya másik végéig, 180 fokos fordító, és így tovább, hosszú órákon keresztül. A szemben jövők arcát nem látod, mert a szemedbe világít a fejlámpája, csak a testeket és a futómozgásokat silabizálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon kihez tartoznak. Sokan vagyunk, megyünk szó nélkül, de néhány bíztató kiáltás mindig elhangzik, főleg a váltósok éppen várakozó tagjaitól, és a fordítónál is mindig hajráznak meg-nem-szűnő-lelkesedéssel. Mindig várom, hogy elmenjek Gabiék mellett is, ott legalább van fény, van látnivaló is. Egész jó tempót tartok, ahhoz képest, hogy éjszaka van, fáradt vagyok és még sosem csináltam ilyet. Kifejezetten pedig nem is pihentem erre rá.
Azt viszont tudni kell, hogy a verseny előtti nap a női mivoltomnak köszönhetően elkezdett dőlni belőlem a vér. Bocs, de ezt muszáj megosztanom, mert ezzel tudom csak magyarázni az egyetlen 9:17-es km-emet, amit a WC-n sorban állással töltöttem (khhmmm) „eszköz-cserére” várva. Ebből adódóan nem voltam csúcsformában éppen, de még így is kellően motivált maradtam a teljesítést illetően. Viszont amint kiment belőlem a rajt előtt bevett görcsoldó hatása, a hasam megint elkezdett erősen fájni, így valahol 35 km után újabb gyógyszert kellett bevennem (amit egyébként sosem teszek). Ekkor hirtelen elmúlt minden pozitív érzésem ezzel az éjszakai futással kapcsolatban, és erősen elkezdett foglalkoztatni egy esetleges kiállás gondolata. 35 km-nek is van sportértéke ugyanis. Mondjuk nem éppen 64, de azért mégis valami. Mindenféleképpen jobb, mint a semmi. Le is fekhetnék valahova. Basszus, de Mirkó háromnegyed 7-re jön, addig mi a túrót csinálok itt. Hmm. Gabinak ezt valahogy fel kellene vezetni. A következő körben előhozakodok vele. Végülis eléggé fáj a hasam, biztos megérti majd. Így is lett (volna), aztán amint Gabihoz érek, egyből súgja oda, hogy „Fruzsikám harmadik helyen futsz”, a mondandómat vissza is nyelem. Kicsit csalódott vagyok, de a harmadik helyről nem szabad kiállni, ez egészen biztos. A rajtszámomon becenévként most SarahConnor van írva. Na nem az énekesnő, hanem a John-Connor-anyja-Sarah. A kigyúrt Sarah, a húzózkodó Sarah, csak én két gyerekkel is elbírok. Marcsi, nyíregyházi barátnőm aggatta rám ezt az elég hízelgő becenevet egy időben, még ősrégen, és már jó ideje nem húztam elő a kalapból. Viszont most, amikor neveztem, hirtelen eszembe jutott, és ezért adtam meg becenévként. Rávilágítok a rajszámra a fejlámpával, és ott áll, kék betűkkel, rajta, aki én is vagyok valahol, és akkor eldöntöm, hogy még megyek, amíg bírok, még megyek egy kicsit, csak egy kicsikét. Megpróbálom kikapcsolni az agyam, és csak menni és menni és nem gondolkozni egyáltalán. Aztán kapaszkodok abba az érzésbe, hogy már csak fél óra és feljön a nap, folyamatosan vizslatom az eget, várva a napfelkeltét. Aztán egyszer csak jön, én pedig egyre jobban vigyorgok. Amikor 50 km-nél járok ,hátba veregetem magam, hogy lám-lám majdnem kiálltál, aztán még mindig futsz, elpusztíthatatlan vagy. Aztán számolgatok magamban, hogy vajon hány km férhet még bele: vajon meglesz-e az előírt táv?
Ahogy világosodik, lekerülnek a fejlámpák lassan, lehet nézni az elcsigázott arcokat, mindenki hajtja magát, de valahogy mégis újult lelkesedéssel. A fény jót tesz nekünk. A szurkolás is egyre hangosabb, mindenhonnan jönnek a hajrák, de már szinte képtelen vagyok oldalra nézni, csak kösziket mormogok, és remélem, hogy próbálok mosolyogni is. Kell, hogy tudjak mosolyogni. Aztán a frissítőasztalhoz érve lerántom magamról a fejlámpát, jön vele a sapkám is, és félig szétjön hajam. Nem baj, kibontom, had lobogjon, néha futok így máskor is, szabadnak érzem magam tőle. Futok lobogó hajjal, és egyre jobban megy, a hasam pedig egy nagy görcs, de bizonyosság száll meg, és nyugalom, a következő pillanatban meg kétségbeesés és fájdalom, aztán ezek felváltva random jelleggel. Folyamatosan küzdök magammal, de úgy érzem, hogy oda kell magam tenni. Gabi buzdít, a Gizionok buzdítanak, Tomi futás közben hajráz, a pálya széléről is nagyon sokan drukkolnak, és együtt szenvedünk sokan, mindenki küzd a saját határaival. És ebből az egészből jön valami egészen különleges aura, aminek mindannyian részesei vagyunk, így együtt. Aztán a 63. km-en jön a flow, egy tökéletes 5:06-os km, magamban pedig ismételgetem, hogy „Halihéhalihóazthiszikhogykiscsikó”. És ahogy az órámat nézem, még pont belefér egy km, meghúzom a végét, és pont beérek a verseny végét jelentő dudaszóra: 64 km. El sem hiszem. Brutális mentális tréning, sosem gondoltam volna, hogy tetszhet egy ilyen körözős verseny, de tetszett. Amellett hogy fájt, élveztem. Aztán persze összegörnyedek, és bömbölök, mint egy dedós, mert annyira jó ezt abbahagyni most. A lelkes Gizionok összeugranak, ölelkezünk, örömködünk, mindenki iszonyatosan odatette magát!
Tovább a teljes bejegyzéshez Fruzsi oldalára >>
Palyik Andi – UTT beszámoló
„Nincs is jobb mint július közepén a parton futkorászni. Aaa, azok a csodálatos tisza-tó parti árnyas erdők! Oh, wait….” Ez volt Gabi reakciója januárban, amikor formálódott a gondolat, hogy a Gizionok közül páran indulnánk az Ultra Tisza-tó 111 versenyen. 🙂
És akkor lássuk röviden az előzményeket: az UB-n szerettem volna indulni párosban, de azt végül elengedtem. Utána viszont annyira bántott a dolog, és olyan régóta mozgatta a fantáziámat a 100 kilométeres táv teljesítése, hogy kerestem egy versenyt, ami szóba jöhet. Így végül a páros UB-nél egy jóval nagyobb fába vágtam a fejszémet: a 111 kilométeres UTT egyéni teljesítésébe.
Megkezdtük a felkészülést Gabival. Abban egyeztem meg magammal, hogy ha mennek úgy az edzések, hogy az ne menjen a családi élet rovására, akkor csinálom. Ha nem, akkor elengedem ezt a versenyt és ezt a távot egy időre. Azt kell mondanom, hogy a felkészülés során a csillagok végig úgy álltak, hogy minden rendben zajlott. Minden zúzós héten (ún. nagyszopó :-)) volt segítségünk a gyerekek mellé, és akármennyire fáradt is voltam, mindig figyeltem rá, hogy Zsoltival eljussunk hetente egyszer együtt koncertre, vacsizni, úszni vagy sziklát mászni, és hogy esténként legalább pár perc jusson belőlem neki, mielőtt én is beájulok az ágyba a gyerekek után. Kemény kihívás volt, főleg mióta újra dolgozni kezdtem, de a felkészülést végül csont nélkül behúztam.
A terv a következő volt a versenyre: 6:30-nál gyorsabban menni tilos, frissítésre nagyon figyelni, találkozás Zsoltival csak a „nagy váltópontokon”, azaz ahol van melegétel (Abádszalóki kikötő 25,3 kilométernél; Sarud 46,7k; Sarud 63,9k, Abádszalóki kikötő 85,3K), és ezt követően meg majd igény szerint.
A rajt előtt találkoztunk Hankával és Milánnal. Pacsi, közös selfie, jókívánságok, vidám hangulat. Jött a szokásos visszaszámlálás, és már neki is vágtunk a távnak. Az első pár száz méteren mindenki elhúzott mellettem, és a 2. kilométeren már az előttem lévő utolsó futó hátát sem láttám. Egyszerűen ott hagytak. Kezdtem aggódni. Néztem a Garminomat: 6:30-as ezrekkel mentem. Ezt beszéltük meg Gabival, ennél tempósabbat tilos volt mennem. Aggasztott a helyzet. Vagy elszámoltam a szintidőt, vagy mindenki ennyire penge, hogy 6:00 perces ezrekkel döngeti végig a 111 kilométeres távot, vagy elromlott az órám?! Hű, de rossz érzés volt! Az első ponton (3,6 kilométernél) kérdeztem is a személyzetet, hogy „Ezek meg hova sietnek?”, de válasznak csak mosolyt kaptam. Ezt követően jött az én magányos 10-15 kilométerem. Futottam egyedül a gáton. Utána kezdtek el végre előzni a később rajtoltatott csapatok futói, és én is beértem 2-3 belassult egyéni versenyzőt. Kaptam pár biztató „hajrát”, és szerencsére innentől már állandóan voltak körülöttem futók.
A nap sütött, kezdett meleg lenni. Kértem is Zsoltit, hogy az első nagy váltópontra (25,3k) hozzon ki atlétát és naptejet, mert elszámoltam magam a ruházatomat illetően. Itt ért először egy olyan negatív meglepetés, hogy a frissítő ponton nem adtak a zsákomba isot, sőt még vizet sem. Hiába mondtam, hogy rengeteg időm elmenne, ha minden ponton levenném a Camelbak-et azért, hogy pár deci vizet töltsek bele. Szerettem volna csak minden 3-4. ponton megállni. Az volt a válasz, hogy nincs elég víz. Innentől kezdve abban maradtunk Zsoltival, hogy akkor hoz innivalót is a következő nagy pontra (46,7k), ahol feltöltjük rendesen a zsákomat, addig pedig majd megoldom apránként, azaz minden frissítő ponton egy-két pohárnyi vizet töltök bele. (Egyébként itt irigykedve néztem a futókat, akik bringás kísérővel voltak. A Camelbak-es futás során nagyjából 1,5 kilogrammot cipeltem magammal végig. Nagy teher egy ekkora távnál. Vitte az időt is a megtöltése, és húzta a súly a hátamat. Ezt főleg a végén éreztem, hogy jó lenne lerakni. Ekkor úgy gondoltam, hogy egy bringás kísérő óriási kincs. Utólag azt mondom, hogy a hozzám legjobban passzoló autós kísérő volt a legnagyobb ajándék, amit kívánhattam magamnak.)
A következő nagy váltópontig (46,7k) igazából rendben ment minden. 30-35 kilométer után már nem kellett küzdenem azért, hogy ne gyorsuljak 6:30 fölé. Innen már pont jól esett ez a tempó. 40 kilométer környékén egyszer csak eltűnt a nap. Pár percig friss időben futottunk, majd leszakadt az ég. Jól esett a bőrömnek a hűvös, viszont a cipőm teljesen átázott. Folyt a lábujjaim közt a víz, minden lépésnél hallottam, ahogy cuppog. Eszembe jutott, amit Gabi javasolt egy korábbi posztban a Norvégiában cudar időjárási körülmények közt ultramaratont futó Gizion társunknak, Zsoltnak: vazelint (vagy szarvasfaggyút, ízlés szerint J) kell a lábra kenni, mert az szigetel.
Bekocogtam a 46,7 kilométernél lévő váltóponthoz, ahol a megbeszéltek szerint beültem a kocsiba. Zsolti kikészített mindent, amire csak szükségem lehet. Kaja, váltóruha, vazelin. Átgyúrta a lábamat, amíg toltam be a rendes (végre nem zselé) ételt a fejembe. Megnéztük a talpamat, elég hamar átázott. Úgy nézett ki, mint amikor egy órára beülök a fürdőkádba. Szétázva, hólyagokkal tarkítva. Viszont mivel masszívan esett az eső tovább, ezért nem vettem át a száraz váltócipőmet. Nem akartam ellőni a tartalékot. Gondoltam jól fog jönni az még később. Így a hólyagok kiszúrása után vastagon bekentem a lábfejemet vazelinnel, és visszahúztam az átázott cipőmet. Ekkor kellett volna kiszállnom a kocsiból és folytatni a távot. Kint szakadt az eső, bent kellemes meleg volt. A féltávig még volt 9 kilométer. Elkezdtem vacogni. És eszembe jutott az a mondat, amit Gabi csomagolt nekünk útravalónak erre a versenyre. Egy idézet Elek Dóritól, aki hatalmas egyéni csúcsot futott a 24 órás VB-n. Így hangzott: „Na legyen meg, aztán húzzunk a vérbe!” Szóval ez az idézet jutott az eszembe, viszont az én fejemben simán csak annyi zakatolt, hogy „Húzzunk a vérbe!” Legszívesebben kértem volna Zsoltit, hogy indítsa be a kocsit és menjünk haza. A francnak van kedve itt rohangálni a szakadó esőben. Ráadásul még hátra volt 65 kilométer. Zsolti szerencsére finoman kitessékelt a kocsiból, majd biztonságképpen szerintem lenyomta a központi zárat, így kénytelen voltam továbbmenni. Innen indult egy mentális harc bennem. Először úgy daraboltam a fejemben a távot, hogy már csak 9 kili, és megvan a fele. Aztán úgy, hogy már csak 9 kili és végre újra találkozom Zsoltival, tehát kapok vádli masszázst, és pár jó szót. Ez a 18 kilométer fogyott a legnehezebben. Bár nem volt bajom, de folyamatosan lassultam és fejben is kezdett nagyon elegem lenni.
Beértem végre ismét Sarudra, 63,9 kilométer. Kellett megint az autós frissítés, a testi-lelki feltöltés. Zsolti megkérdezte, hogy milyen érzés túllépni újra egy határt, ahol még nem jártam. Érdekes, ezen addig nem is gondolkodtam. Elkezdtünk egyezkedni a követező találkozónkról. Az utolsó nagy frissítő pont 85,3 kilométernél volt. Kértem, hogy hamarabb ne jöjjön ki elém, mert érzem, hogy már nyűgös vagyok, jobb, ha nem találkozunk, mert a végén még beülök a kocsiba. Inkább hajtson engem a tudat, hogy ott vár 85,3 kilométernél. Az még bő 26 kilométer volt, többször is rákérdezett, hogy biztos vagyok-e ebben, hogy egyben akarom letolni. De végül megállapodtunk, hogy mentálisan jót fog tenni, onnan meg már valahogy csak begurulok a célba.
Az ezt követő 26 kilométerre nem igazán emlékszem. Foszlányok vannak: esett az eső, frissítettem rendesen, Zsolti meglepett Kisköre előtt, beszélgettem pár futóval. Szerintem jól voltam. Az biztos, hogy belassultam nagyon, mert amikor haladtam, akkor 7:30-as ezrekkel mentem, viszont ha elfogadtam azt, hogy ez az új tempóm, akkor abban kényelmesen tudtam utazni. A testem dolgozott, fejben pedig máshol voltam. Eszembe jutott az elmúlt évek több nagy pillanata. Voltak köztük jó dolgok és nehezek is. Az utóbbiakat szépen letettem az út szélére, kilométerenként hagytam őket magam mögött. Ez a szakasz kicsit spirituális volt. Emlékezős, megtisztulós, búcsúzós.
Végül begördültem az Abádszalóki Kikötőbe (85,3k). Már nagyon vártam a szokásos tuningot. Masszázs, kaja, lábak a műszerfalon pihentetve. Itt már éreztem, hogy nagyon kész vagyok, és még mindig sok volt hátra. Megkaptam a Gizionok üzenetét, hogy drukkolnak nekem. Állati jól esett, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy tényleg folyamatosan figyelték az online időeredményeket és virtuálisan kiabálták a nagy-nagy „hajrá”-kat. Közben Gabi jelezte Zsoltinak, hogy vészesen fogy az időtartalékom, és rúgjon seggbe, ha sokáig állnék egyhelyben. Szóval egy lerövidített wellness után indultam tovább.
Innen már sok minden borult. Mivel a hideg idő ellenére sokat ittam, ezért állandóan pisilnem kellett. (Beállt combizmokkal nem volt kellemes). Így kitaláltam, hogy ritkábban frissítek. Viszont kicsit átlendültem a ló túloldalára, mert teljesen abbahagytam a folyadékpótlást. Valahogy kiment a fejemből. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szomjas vagyok. Annál pedig még több kilométer volt hátra, hogy ilyen hiba beleférjen. Ezért korrigáltam, és próbáltam újból rendszeres időközönként enni-inni.
Ismét kezdődött a játék a fejemben. Annyira fáradt voltam, hogy nem akartam belegondolni, mennyi van még hátra. (Még 26 kilométer. Azaz közel 3 órán át még ugyanezt a futómozgást kell végeznem. És nem szabad gyalogolnom, mert a szintidő a sarkamban van). Próbáltam egészen apró szakaszokra osztani a fejemben a hátralevő távot. Ekkor már az 5 kilométerre levő következő frissítőpont is olyan távolinak tűnt, hogy még azt az 5 kilométert is szétosztottam: „Már csak 3 kili és eszem egy zselét. Onnan még 1 kili és megvan a századik (100!!) kilométer, onnan pedig még 1, és ott az utolsó előtti frissítő állomás”. Mindezt nehezítette, hogy lemerült az órám, így már csak érzésre mentem. Sem azt nem tudtam, hogy milyen a tempóm, sem azt, hogy hányadik kilométernél járok. A frissítő pontokon mindig próbáltam nagyjából képbe kerülni a számokkal.
Két sráccal küzdöttünk a végén, ők is hasonló tempóban és hasonlóan érdekes futóstílusban tolták a végét, harcolva a szintidővel. Közben lement a nap, és jöttek a szúnyogok. Fürtökben lógtak rajtunk még futás közben is. Arra jöttem rá, hogy 105 kilométerrel a lábaimban már nincs erőm szúnyogokat csapkodni a combomon, ezért inkább hagyom, hadd egyenek belőlem. Megállni viszont így nem tudtam, mert gyalogló tempónál elviselhetetlen volt a támadásuk. Utólag belegondolva nekik is köszönhetem a szintidőn belüli teljesítést.
Tiszaörvény. 107,4 kilométer. Utolsó csippantás, pár könnycsepp, „ez már meglesz” érzése. A speakert innen már hallani lehetett, aki a célban várta a befutókat. A zene fokozatosan hangosodott. Még két megtáltosodott egyéni női versenyző elsprintelt mellettem, de utána már csak én voltam és a maradék 3 kilométer.
Cél. 111 kilométer. Tiszteletkör, célszalag, érem, befutó fotók. Leírhatatlan.
Összegezve a 111 kilométeremet azt kell mondanom, hogy nem volt bajom. Az első 46 kilométerig egyenletes tempót mentem, utána pedig kb. 15 kilométerenként lassultam. Viszont ha beálltam a lassabb tempóra, akkor abban kényelmesen tudtam kocogni tovább. A lábaim nem fájtak különösebben, csak elfáradtak; a gyomromnak semmi baja nem volt, még csak émelygés sem kerülgetett.
Az éjszakai hazautazás fájdalmasabb volt, mint a futás bármelyik szakasza. Az anyósülésen ülve kezdett beállni a lábam. Nem esett jól sem kinyújtani, sem felhúzni. Közben kezdődött a hidegrázás is. Éhes voltam, viszont bármiből is próbáltam enni, hányingerem lett tőle. De simogattam a célszalagot és a befutó érmet, és elégedett voltam. 🙂
Hazaérve leltárba vettem a testrészeimet. Megvolt minden. A jobb lábamon sok nagy hólyag volt. Ezekbe a Gabi által előírt módon cérnát varrtam. Csini lett. 🙂 A sok hólyagtól a „műtét” előtt úgy néztem ki, mintha 7 lábujjam lenne azon a lábfejemen. Futás közben valószínűleg próbáltam tehermentesíteni a jobb lábamat, így a bal láb több munkát kapott és az a térdem jobban elfáradt. A hátamon, a melltartó pánt alatt középen, és a hónom alatt kisebb felületen hiányzik a bőr. Futás közben ezekből semmit nem éreztem, úgyhogy túl mélyek nem lehetnek. Éjjeli fél 2-kor ájulásszerűen álomba merültem. Négyszer ébredtem fel arra, hogy átizzadtam a pólómat és az ágyneműt. Másnap reggel a körülményekhez képest jól voltam. A robotmozgás estére elmúlt, és kellemes izomláz maradt csak.
Az órám a 93. kilométernél merült le. Érdekességképp: akkor 107.482 lépésnél tartottam, és 4.080 kalóriát égettem el (ez gyanúsan kevés, szerintem hibásan mért), az átlagpulzusom 158 volt.
Köszönet: mindenkinek, aki hozzátett valamit, hogy teljesüljön ez az álmom. ❤ Gabinak az edzéstervekért és a lélekápolásért. Zsoltinak azért, mert nem csak elfogadta, de támogatta is a felkészülésemet, így hónapokig kevesebbet kapott belőlem, viszont többet az itthoni teendőkből. A verseny alatt hibátlan kísérőm volt, pedig tudom, hogy ez a 16 óra neki is küzdelmes volt. A nagyszülőknek, amiért számíthattunk rájuk, és vigyáztak a gyerekekre. A Gizionoknak a tanácsokért, a drukkolásért, a helyszínen tartózkodó különítménynek a pacsikért. A barátoknak, ismerősöknek, akik időről-időre rákérdeztek, hogy hogy haladok a felkészüléssel, és üzenetekkel bombáztak a verseny alatt. (Ezúton is elnézést, hogy nem válaszoltam menet közben, de próbáltam csak a futásra koncentrálni). Külön köszönet illeti az időjárást, hogy ilyen kegyes volt a futókhoz, és a tisza-tavi szúnyogoknak, akik végigkergettek az utolsó 20 kilométeren! 🙂
Tervek? Nem tudom. Egyelőre pihenés, nyári szünet a gyerekekkel, pár nap hegymászás, via ferrata (talán meghódítunk pár csúcsot Ausztriában). Ősszel pedig vár a Nizza Maraton és pár nap együtt a Gizionokkal a francia riviérán.
Peace&Asphalt 😉
“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló
Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…
Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.
Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).
Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!
A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!
Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.
Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!
Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.
Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.
A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!
Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.
Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.
baratrunning.com 