Palyik Andi – UTT beszámoló
„Nincs is jobb mint július közepén a parton futkorászni. Aaa, azok a csodálatos tisza-tó parti árnyas erdők! Oh, wait….” Ez volt Gabi reakciója januárban, amikor formálódott a gondolat, hogy a Gizionok közül páran indulnánk az Ultra Tisza-tó 111 versenyen. 🙂
És akkor lássuk röviden az előzményeket: az UB-n szerettem volna indulni párosban, de azt végül elengedtem. Utána viszont annyira bántott a dolog, és olyan régóta mozgatta a fantáziámat a 100 kilométeres táv teljesítése, hogy kerestem egy versenyt, ami szóba jöhet. Így végül a páros UB-nél egy jóval nagyobb fába vágtam a fejszémet: a 111 kilométeres UTT egyéni teljesítésébe.
Megkezdtük a felkészülést Gabival. Abban egyeztem meg magammal, hogy ha mennek úgy az edzések, hogy az ne menjen a családi élet rovására, akkor csinálom. Ha nem, akkor elengedem ezt a versenyt és ezt a távot egy időre. Azt kell mondanom, hogy a felkészülés során a csillagok végig úgy álltak, hogy minden rendben zajlott. Minden zúzós héten (ún. nagyszopó :-)) volt segítségünk a gyerekek mellé, és akármennyire fáradt is voltam, mindig figyeltem rá, hogy Zsoltival eljussunk hetente egyszer együtt koncertre, vacsizni, úszni vagy sziklát mászni, és hogy esténként legalább pár perc jusson belőlem neki, mielőtt én is beájulok az ágyba a gyerekek után. Kemény kihívás volt, főleg mióta újra dolgozni kezdtem, de a felkészülést végül csont nélkül behúztam.
A terv a következő volt a versenyre: 6:30-nál gyorsabban menni tilos, frissítésre nagyon figyelni, találkozás Zsoltival csak a „nagy váltópontokon”, azaz ahol van melegétel (Abádszalóki kikötő 25,3 kilométernél; Sarud 46,7k; Sarud 63,9k, Abádszalóki kikötő 85,3K), és ezt követően meg majd igény szerint.
A rajt előtt találkoztunk Hankával és Milánnal. Pacsi, közös selfie, jókívánságok, vidám hangulat. Jött a szokásos visszaszámlálás, és már neki is vágtunk a távnak. Az első pár száz méteren mindenki elhúzott mellettem, és a 2. kilométeren már az előttem lévő utolsó futó hátát sem láttám. Egyszerűen ott hagytak. Kezdtem aggódni. Néztem a Garminomat: 6:30-as ezrekkel mentem. Ezt beszéltük meg Gabival, ennél tempósabbat tilos volt mennem. Aggasztott a helyzet. Vagy elszámoltam a szintidőt, vagy mindenki ennyire penge, hogy 6:00 perces ezrekkel döngeti végig a 111 kilométeres távot, vagy elromlott az órám?! Hű, de rossz érzés volt! Az első ponton (3,6 kilométernél) kérdeztem is a személyzetet, hogy „Ezek meg hova sietnek?”, de válasznak csak mosolyt kaptam. Ezt követően jött az én magányos 10-15 kilométerem. Futottam egyedül a gáton. Utána kezdtek el végre előzni a később rajtoltatott csapatok futói, és én is beértem 2-3 belassult egyéni versenyzőt. Kaptam pár biztató „hajrát”, és szerencsére innentől már állandóan voltak körülöttem futók.
A nap sütött, kezdett meleg lenni. Kértem is Zsoltit, hogy az első nagy váltópontra (25,3k) hozzon ki atlétát és naptejet, mert elszámoltam magam a ruházatomat illetően. Itt ért először egy olyan negatív meglepetés, hogy a frissítő ponton nem adtak a zsákomba isot, sőt még vizet sem. Hiába mondtam, hogy rengeteg időm elmenne, ha minden ponton levenném a Camelbak-et azért, hogy pár deci vizet töltsek bele. Szerettem volna csak minden 3-4. ponton megállni. Az volt a válasz, hogy nincs elég víz. Innentől kezdve abban maradtunk Zsoltival, hogy akkor hoz innivalót is a következő nagy pontra (46,7k), ahol feltöltjük rendesen a zsákomat, addig pedig majd megoldom apránként, azaz minden frissítő ponton egy-két pohárnyi vizet töltök bele. (Egyébként itt irigykedve néztem a futókat, akik bringás kísérővel voltak. A Camelbak-es futás során nagyjából 1,5 kilogrammot cipeltem magammal végig. Nagy teher egy ekkora távnál. Vitte az időt is a megtöltése, és húzta a súly a hátamat. Ezt főleg a végén éreztem, hogy jó lenne lerakni. Ekkor úgy gondoltam, hogy egy bringás kísérő óriási kincs. Utólag azt mondom, hogy a hozzám legjobban passzoló autós kísérő volt a legnagyobb ajándék, amit kívánhattam magamnak.)
A következő nagy váltópontig (46,7k) igazából rendben ment minden. 30-35 kilométer után már nem kellett küzdenem azért, hogy ne gyorsuljak 6:30 fölé. Innen már pont jól esett ez a tempó. 40 kilométer környékén egyszer csak eltűnt a nap. Pár percig friss időben futottunk, majd leszakadt az ég. Jól esett a bőrömnek a hűvös, viszont a cipőm teljesen átázott. Folyt a lábujjaim közt a víz, minden lépésnél hallottam, ahogy cuppog. Eszembe jutott, amit Gabi javasolt egy korábbi posztban a Norvégiában cudar időjárási körülmények közt ultramaratont futó Gizion társunknak, Zsoltnak: vazelint (vagy szarvasfaggyút, ízlés szerint J) kell a lábra kenni, mert az szigetel.
Bekocogtam a 46,7 kilométernél lévő váltóponthoz, ahol a megbeszéltek szerint beültem a kocsiba. Zsolti kikészített mindent, amire csak szükségem lehet. Kaja, váltóruha, vazelin. Átgyúrta a lábamat, amíg toltam be a rendes (végre nem zselé) ételt a fejembe. Megnéztük a talpamat, elég hamar átázott. Úgy nézett ki, mint amikor egy órára beülök a fürdőkádba. Szétázva, hólyagokkal tarkítva. Viszont mivel masszívan esett az eső tovább, ezért nem vettem át a száraz váltócipőmet. Nem akartam ellőni a tartalékot. Gondoltam jól fog jönni az még később. Így a hólyagok kiszúrása után vastagon bekentem a lábfejemet vazelinnel, és visszahúztam az átázott cipőmet. Ekkor kellett volna kiszállnom a kocsiból és folytatni a távot. Kint szakadt az eső, bent kellemes meleg volt. A féltávig még volt 9 kilométer. Elkezdtem vacogni. És eszembe jutott az a mondat, amit Gabi csomagolt nekünk útravalónak erre a versenyre. Egy idézet Elek Dóritól, aki hatalmas egyéni csúcsot futott a 24 órás VB-n. Így hangzott: „Na legyen meg, aztán húzzunk a vérbe!” Szóval ez az idézet jutott az eszembe, viszont az én fejemben simán csak annyi zakatolt, hogy „Húzzunk a vérbe!” Legszívesebben kértem volna Zsoltit, hogy indítsa be a kocsit és menjünk haza. A francnak van kedve itt rohangálni a szakadó esőben. Ráadásul még hátra volt 65 kilométer. Zsolti szerencsére finoman kitessékelt a kocsiból, majd biztonságképpen szerintem lenyomta a központi zárat, így kénytelen voltam továbbmenni. Innen indult egy mentális harc bennem. Először úgy daraboltam a fejemben a távot, hogy már csak 9 kili, és megvan a fele. Aztán úgy, hogy már csak 9 kili és végre újra találkozom Zsoltival, tehát kapok vádli masszázst, és pár jó szót. Ez a 18 kilométer fogyott a legnehezebben. Bár nem volt bajom, de folyamatosan lassultam és fejben is kezdett nagyon elegem lenni.
Beértem végre ismét Sarudra, 63,9 kilométer. Kellett megint az autós frissítés, a testi-lelki feltöltés. Zsolti megkérdezte, hogy milyen érzés túllépni újra egy határt, ahol még nem jártam. Érdekes, ezen addig nem is gondolkodtam. Elkezdtünk egyezkedni a követező találkozónkról. Az utolsó nagy frissítő pont 85,3 kilométernél volt. Kértem, hogy hamarabb ne jöjjön ki elém, mert érzem, hogy már nyűgös vagyok, jobb, ha nem találkozunk, mert a végén még beülök a kocsiba. Inkább hajtson engem a tudat, hogy ott vár 85,3 kilométernél. Az még bő 26 kilométer volt, többször is rákérdezett, hogy biztos vagyok-e ebben, hogy egyben akarom letolni. De végül megállapodtunk, hogy mentálisan jót fog tenni, onnan meg már valahogy csak begurulok a célba.
Az ezt követő 26 kilométerre nem igazán emlékszem. Foszlányok vannak: esett az eső, frissítettem rendesen, Zsolti meglepett Kisköre előtt, beszélgettem pár futóval. Szerintem jól voltam. Az biztos, hogy belassultam nagyon, mert amikor haladtam, akkor 7:30-as ezrekkel mentem, viszont ha elfogadtam azt, hogy ez az új tempóm, akkor abban kényelmesen tudtam utazni. A testem dolgozott, fejben pedig máshol voltam. Eszembe jutott az elmúlt évek több nagy pillanata. Voltak köztük jó dolgok és nehezek is. Az utóbbiakat szépen letettem az út szélére, kilométerenként hagytam őket magam mögött. Ez a szakasz kicsit spirituális volt. Emlékezős, megtisztulós, búcsúzós.
Végül begördültem az Abádszalóki Kikötőbe (85,3k). Már nagyon vártam a szokásos tuningot. Masszázs, kaja, lábak a műszerfalon pihentetve. Itt már éreztem, hogy nagyon kész vagyok, és még mindig sok volt hátra. Megkaptam a Gizionok üzenetét, hogy drukkolnak nekem. Állati jól esett, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy tényleg folyamatosan figyelték az online időeredményeket és virtuálisan kiabálták a nagy-nagy „hajrá”-kat. Közben Gabi jelezte Zsoltinak, hogy vészesen fogy az időtartalékom, és rúgjon seggbe, ha sokáig állnék egyhelyben. Szóval egy lerövidített wellness után indultam tovább.
Innen már sok minden borult. Mivel a hideg idő ellenére sokat ittam, ezért állandóan pisilnem kellett. (Beállt combizmokkal nem volt kellemes). Így kitaláltam, hogy ritkábban frissítek. Viszont kicsit átlendültem a ló túloldalára, mert teljesen abbahagytam a folyadékpótlást. Valahogy kiment a fejemből. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szomjas vagyok. Annál pedig még több kilométer volt hátra, hogy ilyen hiba beleférjen. Ezért korrigáltam, és próbáltam újból rendszeres időközönként enni-inni.
Ismét kezdődött a játék a fejemben. Annyira fáradt voltam, hogy nem akartam belegondolni, mennyi van még hátra. (Még 26 kilométer. Azaz közel 3 órán át még ugyanezt a futómozgást kell végeznem. És nem szabad gyalogolnom, mert a szintidő a sarkamban van). Próbáltam egészen apró szakaszokra osztani a fejemben a hátralevő távot. Ekkor már az 5 kilométerre levő következő frissítőpont is olyan távolinak tűnt, hogy még azt az 5 kilométert is szétosztottam: „Már csak 3 kili és eszem egy zselét. Onnan még 1 kili és megvan a századik (100!!) kilométer, onnan pedig még 1, és ott az utolsó előtti frissítő állomás”. Mindezt nehezítette, hogy lemerült az órám, így már csak érzésre mentem. Sem azt nem tudtam, hogy milyen a tempóm, sem azt, hogy hányadik kilométernél járok. A frissítő pontokon mindig próbáltam nagyjából képbe kerülni a számokkal.
Két sráccal küzdöttünk a végén, ők is hasonló tempóban és hasonlóan érdekes futóstílusban tolták a végét, harcolva a szintidővel. Közben lement a nap, és jöttek a szúnyogok. Fürtökben lógtak rajtunk még futás közben is. Arra jöttem rá, hogy 105 kilométerrel a lábaimban már nincs erőm szúnyogokat csapkodni a combomon, ezért inkább hagyom, hadd egyenek belőlem. Megállni viszont így nem tudtam, mert gyalogló tempónál elviselhetetlen volt a támadásuk. Utólag belegondolva nekik is köszönhetem a szintidőn belüli teljesítést.
Tiszaörvény. 107,4 kilométer. Utolsó csippantás, pár könnycsepp, „ez már meglesz” érzése. A speakert innen már hallani lehetett, aki a célban várta a befutókat. A zene fokozatosan hangosodott. Még két megtáltosodott egyéni női versenyző elsprintelt mellettem, de utána már csak én voltam és a maradék 3 kilométer.
Cél. 111 kilométer. Tiszteletkör, célszalag, érem, befutó fotók. Leírhatatlan.
Összegezve a 111 kilométeremet azt kell mondanom, hogy nem volt bajom. Az első 46 kilométerig egyenletes tempót mentem, utána pedig kb. 15 kilométerenként lassultam. Viszont ha beálltam a lassabb tempóra, akkor abban kényelmesen tudtam kocogni tovább. A lábaim nem fájtak különösebben, csak elfáradtak; a gyomromnak semmi baja nem volt, még csak émelygés sem kerülgetett.
Az éjszakai hazautazás fájdalmasabb volt, mint a futás bármelyik szakasza. Az anyósülésen ülve kezdett beállni a lábam. Nem esett jól sem kinyújtani, sem felhúzni. Közben kezdődött a hidegrázás is. Éhes voltam, viszont bármiből is próbáltam enni, hányingerem lett tőle. De simogattam a célszalagot és a befutó érmet, és elégedett voltam. 🙂
Hazaérve leltárba vettem a testrészeimet. Megvolt minden. A jobb lábamon sok nagy hólyag volt. Ezekbe a Gabi által előírt módon cérnát varrtam. Csini lett. 🙂 A sok hólyagtól a „műtét” előtt úgy néztem ki, mintha 7 lábujjam lenne azon a lábfejemen. Futás közben valószínűleg próbáltam tehermentesíteni a jobb lábamat, így a bal láb több munkát kapott és az a térdem jobban elfáradt. A hátamon, a melltartó pánt alatt középen, és a hónom alatt kisebb felületen hiányzik a bőr. Futás közben ezekből semmit nem éreztem, úgyhogy túl mélyek nem lehetnek. Éjjeli fél 2-kor ájulásszerűen álomba merültem. Négyszer ébredtem fel arra, hogy átizzadtam a pólómat és az ágyneműt. Másnap reggel a körülményekhez képest jól voltam. A robotmozgás estére elmúlt, és kellemes izomláz maradt csak.
Az órám a 93. kilométernél merült le. Érdekességképp: akkor 107.482 lépésnél tartottam, és 4.080 kalóriát égettem el (ez gyanúsan kevés, szerintem hibásan mért), az átlagpulzusom 158 volt.
Köszönet: mindenkinek, aki hozzátett valamit, hogy teljesüljön ez az álmom. ❤ Gabinak az edzéstervekért és a lélekápolásért. Zsoltinak azért, mert nem csak elfogadta, de támogatta is a felkészülésemet, így hónapokig kevesebbet kapott belőlem, viszont többet az itthoni teendőkből. A verseny alatt hibátlan kísérőm volt, pedig tudom, hogy ez a 16 óra neki is küzdelmes volt. A nagyszülőknek, amiért számíthattunk rájuk, és vigyáztak a gyerekekre. A Gizionoknak a tanácsokért, a drukkolásért, a helyszínen tartózkodó különítménynek a pacsikért. A barátoknak, ismerősöknek, akik időről-időre rákérdeztek, hogy hogy haladok a felkészüléssel, és üzenetekkel bombáztak a verseny alatt. (Ezúton is elnézést, hogy nem válaszoltam menet közben, de próbáltam csak a futásra koncentrálni). Külön köszönet illeti az időjárást, hogy ilyen kegyes volt a futókhoz, és a tisza-tavi szúnyogoknak, akik végigkergettek az utolsó 20 kilométeren! 🙂
Tervek? Nem tudom. Egyelőre pihenés, nyári szünet a gyerekekkel, pár nap hegymászás, via ferrata (talán meghódítunk pár csúcsot Ausztriában). Ősszel pedig vár a Nizza Maraton és pár nap együtt a Gizionokkal a francia riviérán.
Peace&Asphalt 😉
baratrunning.com 