aszfalt
Sallai Zsuzsi emlékverseny, 100 km – Schmidt Dóri, beszámoló
My ultra is a public test of private will
Milyen érzés 6-7 órán át ázni és térkövön futni 12,5 órát.. Szar. Mondom ezt úgy, hogy szeretek körözni.
Nagyon nehezen adta magát ez a teljesítés, nagyon kevés percét élveztem, a legtöbb jó érzés 40-60 km között volt, előtte és utána nagyjából lehajtott fejjel, fogakat összeszorítva haladtam és próbáltam mindig az aktuálisan legfájóbb parát megoldani.
A felkészülés közel sem hozta az elvárt minőséget és mennyiséget, volt 2×2 hét teljes kihagyás és december előtt is alibiztem (vagy fáradt és elfoglalt voltam, utólag megideologizálom persze). Legyünk őszinték: így nem lehet egy tisztességes százast futni. De még ötvenet se jó szívvel.
Ahogy lement az összes betegség meg a heteken át tartó köhögés, lassacskán kezdtem visszanyerni az erőm, a motiváltságom és teljes szívvel az omszki100ra fókuszáltam: habár az eszemmel tudtam, ez baromi kevés lesz, mégis megvolt bennem a feltétlen hit. A korábbi önszabotáló mechanizmusomnak- miszerint, ha ilyen kriminális egy felkészülés, inkább visszalépek a versenyről, nem járatom le magam holmi szánalmas kocogással- most nyoma sem volt és ezen én is meglepődtem. Sokat segített, hogy Gabival is ráerősítettünk a mentális erőnlétünkre és nagyon sokat adott, amit a többiektől hallottam.
Hozzátartozik az is, hogy végignéztem, ahogy a Tesóm bármilyen nyikkanás nélkül körbefutotta a Balatont pár hete a BSzM-en, nekem ez óriási erőt adott. Gyűltek a km-ek, fizikailag rendben voltam és mindent meg is tettem, hogy úgy legyek: hétfőnként nem jártam irodába, mert a hosszúkat mindig akkor futottam és ellentmondást nem tűrően végigcsináltam mindet (egyszer volt csak hitványabb, de végül csak letudtam azt is).
Nagyon hálás vagyok a környezetemnek, akik mindvégig támogattak és nem csak a család és a barátok, hanem a kollégáim is, mert azért egy-egy ebédnél előkerült a téma, hogy mégis mi a francért futok én hétfőn 38 km-t futópadon, akkor persze színt vallottam, mire készülök. Azt meg már csak igen kevés ember tudta (és persze azóta is zrikálnak vele), hogy a pad nekem a fal felé, a sarokba van befordítva és sokszor nem filmet néztem, hanem az üres falat bámultam, órákon át.
Márciusban már annyira tartottam attól, hogy ismét kehes leszek, hogy ki se mertem menni, a legkisebb esélyt sem akartam megadni, hogy megint beteg legyek, az összes edzésemet padon futottam. Igen, lélekölő volt, sokszor nagyon nehéz, de hittem abban, hogy ha akkor azt kibírom, nem lehet olyan körülmény majd a versenyen, amit ne bírnék ki.
I didn’t come this far to only come this far
Laz azt mondta az idei Barkley előtt/után(?): Everyone is working on their own scale and you’re expanding your scale all your life. When you’re near the edge of human capability it’s not what someone’s physically able to do it’s what their mind is able to make their body do. Nem gondoltam, hogy ez a teljesítőképességem határa volna, inkább úgy tekintettem rá, mint egy nagyobb lépcsőfokra, amihez bár kissé rövidek a lábaim, mégis fel fogok tudni rá állni és amikor a testem már kevés, majd az elmém elrepít a célig. Hatalmas erőt adott az, hogy a környezetem közel s távol tudott bennem még akkor is hinni, mikor már én magam sem hittem el, hogy ez szintidőn belül meglehet. Az utolsó 20 km a folyamatos újratervezésről és számolgatásról szólt, hogy milyen köröket kell menjek ahhoz, hogy meglegyen a 12:30 és az utolsó tizenpár km-nél szerencsém volt, mert valaki csak edzegetett a rekortánon, de pont olyan tempót ment, ami számomra elegendő volt, hogy ne csússzak ki a szintidőből (tükörneuronok, ugye…).
Az utolsó 4 kör már maga volt a feltámadás, a csatáimat már megvívtam, minden könnyem elsírtam és lepergett minden nehézség vagy fájdalom. Nincsen semmi baj, ismét átjárt a verseny előtti teljes nyugalom. Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban, amit tett velem aznap az omszki: hogy térdre kényszerített, megrágott, kiköpött, aztán újra megcsócsált és végül ordítva kiokádott, most revansot veszek, most nem leszek gyenge szar, most nem adom fel, hanem beintek neki és a pofájába köpök. Megszólalt a Viva la vida és valóban úgy éreztem, “and that was when I ruled the world”.
A vége 12:25:25 és a kedvenc emojim életre kelt:
14 éve futok, mégis amatőr hibákat vétettem, 75 km környékén hányinger gyötört és mikor Andi megkérdezte, mikor ettem utoljára sót, nem mertem elmondani, hogy szerdán, csak hogy aznap még egyáltalán nem. Akkor már alig csúszott valami, a kártyavár összedőlni látszott. Örültem, hogy a talpamnak semmi baja, mert folyamatosan és alaposan kentem, de a testszerte lévő többi véres horzsolást már csak a zuhany alatt észleltem, nem voltam elég körültekintő.
Aztán jött a vasárnap és rámtelepedett az érzés: meg sem érdemlem másoktól ezt a fajta elismerést. Szégyenkeztem amiatt, mert egyedül nem voltam képes befejezni. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: elvettem magamtól azt az örömöt, hogy ezt én csináltam meg, mert ha nem látom meg azt a szimpatikus idegent, aki csak lejött edzeni, szinte biztos, hogy kifutottam volna a szintidőből. De Kipchoge 2 órán belüli maratonja értéktelen, mert nyulaztak neki, sőt, fogták előtte a szelet? Francokat. OK, durva ez a párhuzam, közel sem vagyok Kipchoge, de mégis lefutottam 101,51 km-t aznap.
Nem hittem a csodákban. Számítottam rájuk.
Eszembe jut, hogy a Danival a BSzM céljában azért bőgtünk egymás nyakába borulva, mert örültünk Őneki, két hete szombaton pedig ugyanez volt, csak miattam. MiCSODA Testvér az ilyen!
És még valami: nem lehet elégszer hangsúlyozni az edző-sportoló (cöh) kapcsolat fontosságát és annak mélységét, engem megnyugvással töltött el, hogy Gabi hitt bennem, bíztatott és jó tudni, érezni, hogy fél szavakból és rezdülésekből ért engem, nagyon-nagyon hálás vagyok, nem tudom elégszer megköszönni Neked Gabi!
Köszönöm, hogy mind elkísértetek ezen az úton!
FYKI: a 100-as távon 57 nevezett volt, amiből 44-en indultunk el és végül 30-an értünk csak célba (az összes nevezett nő elindult és célba is ért).
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
Balaton Szupermaraton – Földi Zsuzsi, beszámoló
BSzM, izé, Maraton+, vagyis FélBalaton 2025 
Az úgy volt, hogy ősszel beneveztem a 2025-ös UB-ra, és ahhoz tök jó felkészülés a négy napos BSzM, ami ráadásul tök jó móka is., beneveztem erre is. Haverok, buli, futás.
Aztán jött minden, novembertől 3 hónap mélyrepülés. Ilyen betegség, olyan nemtudokfutni, szarapulzus, nemkapoklevegőt, újra ilyen betegség, olyan betegség, megkoronázva egy olyan szép influenzával, amivel 30 éve nem találkoztam, ebből 6 hét volt a teljes gyógyulás. Mire újra tudtam futni majdnem rendesen (tehát nem köhögtem, nem fájt semmi), egy újabb téli vírusos izé ismét parkolópályára tett – ekkor abban maradtunk Gabival (Barát Gabriella, az én csodaedzőm 
), hogy engedjük el a 4 napos BSzM-et, és ugrott így az UB is. Az elmúlt 3 hónapban nem tudtam produkálni egyetlen rendesen megcsinált edzéshetet, most újabb hét kiesik, ne kockáztassunk sérülést. Ez a beszélgetés 2025 február17-én történt.
Oké, 4 napos BSzM nem lesz nekem, de van szállásfoglalásom, buszos transzfer, egy napot azért szívesen futnék az imádott Balatonomnál, csapattársak, haverok is ott lesznek, legyen egy klassz hétvégém. 4 napost visszamondtam, a legrövidebb, szombati távra ( Maraton+, 43,6km, Badacsony-Balatonfüred) távra beneveztem, szállást, transzfert megtartottam. Február 22-én futottam az utolsó betegség után először és innentől kezdve se fájás, se újabb nyavalya nem volt. 2 héttel a 43 km előtt úgy voltam vele, hogy ha lassan is, de valahogyan biztosan beérek Füredre március 8-án.
Klassz, napsütéses, esőmentes idő volt várható a BSzM hétvégéjére, így adta magát az ötlet: Siófokig autó, benne én és a bringám, onnan vonat Keszthelyig, majd innen kerékpárral elmegyek a BSzM aznapi céljáig, Szigligetig, illetve pacsizások után tovább a szállásra Tapolcára.
Pénteken, indulás előtt reggel jutott eszembe, hogy upsz, kellene jegy a vonatra – persze hogy ami időben jó lett volna, azokra már nem volt hely, így újra tervezés: Tapolcáig autó, onnan elgurulok Szigligetre, pacsizások, aztán vissza a szállásra, a másnapi futás előtti átmozgatónak tökéletes lesz ez a kis bringázás.
Miközben vezettem a Tapolca felé, nagyjából Veszprém környékén arra kezdtem gondolni, hogy jaj, hát de szép idő van. És Balaton. És vasárnap is de szép idő lesz, és persze, bringázni is nagyon klassz lesz aznap, de hát azért milyen klassz lenne futni. Vasárnap is. A szombati 43 után 51-et. Kicsit érzetem, hogy ez azért elég erős lenne, 3 hónapja egyetlen 30km feletti futással, két hete tudok újra futogatni, háááát, nem biztos hogy okos ötlet…. Mindenesetre Szigligeten ezt megemlítettem Gabinak, hogy micsoda gondolatok jöttek. Csak 3 kérdése volt: „”Van kedved? Jól vagy? Van nálad minden a két napi futáshoz? Igen? Akkor nevezz át, fuss FélBalatont.” Haha, hát jó, sőt, tök jó!
Szombat reggel a rajt előtt átneveztem, volt azért zabszem, hogy hát basszus nem hogy 50-et, de 30-at se futottam 3 hónapja, de nem baj, majd lefutom emlékezetből.. A 43-at is, meg aztán az 51-et. Azért ebbe így bele gondolni elég szürreális volt, de elhessegettem a „hú, holnap reggel elindulni, az hogy fog fájni, na meg végig menni, pfff. Nem vagyok normális :D” gondolatot, és az aznapra fókuszáltam: Badacsonyból elfutok Füredig, ismerem és szeretem ezt a részt (is), klassz lesz.
Elrajtoltunk, nagyon kényelmesre vettem a tempót, csak a pulzusra figyeltem, és hogy érzésre könnyű legyen. Élveztem nagyon, az emelkedőket gyalogoltam, okosan frissítettem (itt is köszönöm Szőnyi Gábor Gizionnak az iam izókkal kisegítést), és egyáltalán nem foglalkoztam avval, hogy mennyi időbe fog telni amíg beérek Füredre. Funrun, a rajtban 5 órát tippeltem, végül 4:48:xx lett, az utolsó pár km-en már nem bántam hogy vége, és baromira büszke voltam magamra, hogy 5 órán belül beértem. Majdnem 1 perccel lassabb átlagtempó, mint amit 5 hónapja tudtam, de egyáltalán nem érdekelt. Nem fájt, komolyabban nem fáradtam el, a célban mondjuk durva hányingerem lett, de már nem éreztem azt, hogy hú, agyatlan ötlet volt átnevezni.
Transzferbusszal visszamentem a szállásra, hideg víz a lábakra, nyújtás, henger, vacsora a többi Gizionnal, majd fekvés, alvás időben.
Ó, és egy kis kitérő, extra feladat: hát az autó logisztikája, az is feladat volt. Vasárnapi szakasz Balatonfüred-Siófok, innen nincs már transzferbusz sehova, tehát a célból el kell jutnom az autómhoz, ami a legjobb esetben is Füreden lesz, ha nem transzferbusszal megyek a rajtba, hanem saját autóval. Fuvarkereső posztot is tettem a bszm fb csoportba, ide jött egy fuvar felajánlás Bognár Ákostól, ami végül lemondásra került – nem csak nekem, hanem a segítséget felajánló Ákosnak is, így lettünk ketten, akiknek az autója vasárnap délután Füreden lett volna, mi meg Siófokon. Opció lett volna persze a tömegközlekedés is, de őszintén szólva nem éreztem azt, hogy én vasárnap délután 51km után még másfél-két órát buszozni/vonatozni szeretnék, így jött az ötletem: vasárnap hajnalban elviszem az autót Siófokra, és ha Ákos vállalja hogy eljön értem, és elvisz a rajtba, akkor célba érés után én vissza tudom őt vinni az autójához. win-win. Így is lett, vasárnap reggel fél 6-kor elindultam Tapolcáról, és sikerült a fenti megoldással negyed 9-re a Füredi rajtba érnem.
9-kor elrajtoltunk, és rögtön kiderült, hogy egyáltalán nincs semmi érezhető negatív hatása az előző napi futásnak. Tempó ugyanaz, talán kicsit jobb is, pulzus jó, idő jó, minden jó. 5km körül Fehér Judit mellé keveredtem, beszélgetni kezdtünk, és ez így is maradt a hátralevő 46km-en. Állati jó volt együtt futni, pedig én általában egyedül, kussban szeretek menni, de akkor ez pont így volt jó. Egyikünk sem tolta túl, nem volt alibi-gyaloglás (csak az emelkedőkön), végig egyenletes tempóval mentünk. Hihetetlen volt kicsit, hogy végig jobb tempóval tudtam futni, mint előző nap, és mint ahogy gondoltam a rajtban. 6 óra futásra számítottam, de már a táv felénél tudtam, hogy bőven előbb meglesz az 51,5km. Egyetlen pillanatig nem szenvedtem közben, imádtam végig a futást, a mások által utált Siófoki hosszú egyenest kifejezetten élveztem. Hihetetlen jó volt érezni és megtapasztalni azt az erőt, ami bennem van. Hogy a testem tudja bármikor a 40-50km-t, akkor is, ha heteken, hónapokon keresztül nem megy igazán jól az edzés. Az elmúlt évek melója akkor is bennem van. A Siófoki befutón másfél km-en keresztül kicsit lendületesebbre vettük a futást, végül a célkapun kézen fogva értünk be, 5:40:xx körül. Elképesztően jó volt beérni, utána a befutósörrel beállni percekre a 6 fokos Balatonba. Csak vigyorogni tudtam, hogy úristen, ez micsoda nap volt, micsoda két nap volt, mi ez az erő, úristen, mit tud a testem!
Ez a hétvége, ez a két nap futás nagyon kellett nekem. A lelkemnek, mindenemnek. Egyenesbe tette a magamba vetett hitem, az önbizalmam. Egy héttel a BSzM után úgy döntöttem (döntöttünk Gabival), hogy menni fog az UB, amit egy hónappal korábban elengedtünk, csak elfelejtettem visszamondani a nevezésem, és simán futottam a döntés napján éjjel egyedül a „semmiből” 80km-t. Jobb tempóval, mint a BSzM-es 43-at vagy 51-et.
I am fckin awsome. Ezt mantráztam akkor éjjel, és hogy köszönöm BSzM, köszönöm Balaton, 6 hét múlva, április 25-én találkozunk, együtt töltünk megint több, mint egy napot. Alig várom
Köszönöm Gabi, hogy 7,5 éve veled edzhetek, köszönöm ezt a FélBalatont, és hogy te már megint jobban ismertél engem, mint én magamat, és jobban hittél (hiszel) bennem, mint én magamban
baratrunning.com 